Vannak olyan szakmai és emberi teljesítmények, melyek láttán elnémul a sajtómunkás és tiszteletteljesen kalapot emel a szerző előtt. Azért néhány méltató szó mégis megilleti Viktoria Nyikiforovát, mert egyszerűen tökéleteset alkotott. Hibátlan az írása, mármint abból a szempontból, hogy egy szó sem igaz belőle abban a formában, ahogy elénk tárta. Még az írásjelek is hazudnak.

Maga a szerző sem akárki, a RIA Novosztyi oszlopos munkatársa (az írás is ott jelent meg), én már korábban is felfigyeltem a képességeire, áprilisban ugyanis a mostanihoz hasonló, korszakos fontosságú jegyzetben magyarázta el, hogy a világ, sőt, az ukrán nép sem értheti, miszerint a háborút emberszeretetből indították, a civil lakosságot humanista alapon mészárolják, a kínzások oka a filantrópia, csak sajnos a világ Oroszországon kívüli részének olyan alacsony szinten áll a lelkisége, hogy ezt nem fogja fel. De sebaj, rövidesen tesznek róla, hogy a bolygónak ne legyen Oroszországon kívüli része, és akkor mindenki megérti majd, abban a pillanatban, ahogy bevonulnak az orosz csapatok. Írtam is akkoriban egy szösszenetet az eszmefuttatásról.

Viktoria Nyikiforova azonban nem nyughat, a tehetség tért követel magának, majd valamikor el is fognak róla nevezni egyet, most már biztos. Legújabb írása még a korábbinál is tökéletesebb, ugyanis már a témája is hazugság. Annak alkalmából tárta elénk érzékeny, alkotói szívének csipkefinom rezdüléseit, hogy most lenne száz éves a Szovjetunió.

Maradjunk annyiban, hogy majdnem most. A Szovjetuniót valóban 1922-ben alapították az Oroszországi SZSZSZK, Belorusz SZSZK, Ukrán SZSZK és a Kaukázusontúli SZSZSZK egyesülése útján, valóban decemberben, csakhogy harmincadikán, és akárhogy nézem a naptárat, ma még csak ötödike van. Szerzőnk kicsit előrehozta az ünneplést nagy lelkesedésében, de a továbbiak ismeretében annyit mondhatok csak: bár ez lenne a legnagyobb hazugsága. Nem tévedésről beszélek, hanem szándékos, parádés hazugságáradatról, néhol valós tényekkel tarkítva, amelyek mintegy „hitelesítik” a valótlan állítások tömkelegét. Jellegzetessége ez az orosz propagandának, mely azonban – ne feledjük – jóval idősebb száz évnél, tehát a Szovjetuniónál is. De ne csak beszéljek a levegőbe, lássunk példákat.

„Száz évvel ezelőtt hazánk a világ legszabadabb, legdemokratikusabb és legprogresszívebb államává vált. A Szovjetunió átlagpolgárának jogai és lehetőségei egyszerűen elképzelhetetlenek voltak az akkori emberek számára.”

Ezt csak helyben hagyni tudom. A mai Oroszországban is olyan dolgok eshetnek meg az emberrel, amelyek bárhol máshol elképzelhetetlenek, a Szovjetunió idejében ez fokozottan így volt, ami meg a jogokat illeti, mondjon valaki még egy országot, ahol nyilvános káromkodásért vagy egy üres papírlap felmutatásáért, netán – a szovjet időkben – versek írásáért több év szigorított kényszermunkát kaphat az ember? A „kollektív Nyugat” a fasorban sincs ezekhez a lehetőségekhez képest!

„Hazánkban a nőknek joguk volt a felsőoktatáshoz és a férfiakkal egyenlő bérezéshez. Nagy-Britanniában, a demokrácia bölcsőjében, úgymond, a nők csak fél évszázaddal később tanulhattak Oxfordban és Cambridge-ben.”

Ennek utánajártam, szó szerint hazugság. A nők 1878-tól tanulhattak Ofordban, ekkor nyílt meg az első női kollégium, a St. Hilda’s College. Magyarországon 1895-ben nyíltak meg az egyetemek a női hallgatók előtt, a választójoguk a Károlyi-kormány javaslatára hozott 1918-as I. néptörvénnyel emelkedett törvényerőre. Az egyenlő bérezés viszont – egyes értelmiségi pályákat, például a sajtót kivéve – sehol a világon nem valósult meg, sem a Szovjetunióban, sem máshol, sem akkor, sem most, ezt nem lehet letagadni.

„A Szovjetunió polgárai jogot kaptak a munkára és a jó fizetésre – és ezek nem csak szavak voltak, hetven éven át a szovjet nép nem tudta, mit jelent a munkanélküliség, kivéve, hogy az a Nemzetközi Panorámában (az állami tévéhíradóban) látható volt.”

Lehet, hogy nem tudták, mi a munkanélküliség, de azt mindenki tudta, mi a kényszermunka!

„Nem szabad elfelejteni, hogy ez a javadalmazás hihetetlenül bőkezű szociális csomaggal járt együtt: fizetett szabadság, ingyenes gyógyszerek, ingyenes lakhatás, csökkentett közlekedési és közüzemi számlák az állam költségén. Plusz mindenféle kirándulások, színházjegyek, a szakszervezeti bizottság ajándékai és egyéb kellemes apróságok. Ma már nem minden topmenedzser büszkélkedhet ilyen csomaggal.”

Igen, a tervgazdálkodás hátránya ugyanis az volt, hogy a szociális költségek is az állam nyakába szakadtak. Kirándulni és színházba járni a szovjet állam közvetítése nélkül is lehetett volna, „a szakszervezeti bizottság ajándékai” és az egyéb „kellemes apróságok” nélkül is lehet élni, a fizetett szabadság sem szovjet találmány, létezett már Európában 1914 előtt is, bár azt meg kell hagyni, hogy szinte csak a közigazgatásban dolgozók számára, tehát tömegek nem részesültek belőle. A Szovjetuniónak kétségtelenül érdeme ennek általános bevezetése a saját felségterületén, kár, hogy gyakorlatilag ezzel egy időben vált intézményessé a fizetetlen rabság is.

„Az oktatás teljesen ingyenessé vált, és minden különösen elegáns volt a gyermekek számára. Az úttörőotthonoknak átadott fényűző paloták a szovjet hatalom jelképei voltak.”

Ezt nem cáfolom, csak halkan megjegyezném, hogy azokat a palotákat valakik korábban felépítették – és az úttörőotthonokban sem kizárólag repülőmodellezés folyt, hanem ideológiai munka is, bár az értelmesebb srácokon nem fogott. De az ingyenes közoktatás bizony érdem volt, ahogy az ingyenes orvosi ellátás is. Most tessék figyelni, most jön az egyik slusszpoén!

„Mindenekelőtt, sehol sem volt olyan erős alulról építkező demokrácia, mint a Szovjetunióban. A Munkás- és Parasztpárti Képviselők Szovjetjei a lehető legszélesebb körű képviseletet biztosították a hatalomban, nem az elit és az üzleti klánok, hanem a valódi munkások számára.”

Üzleti klánok maximum a blatnoj mirben, a szervezett alvilágban léteztek, elit viszont volt – mégpedig pártelit – de népképviselet? Hiszen épp azt tették tönkre, azt üldözték a legjobban. De fel sem ocsúdunk ebből a poénból, már érkezik a következő:

„A száraz statisztikák szerint a Szovjetunió gazdasága harminc egymást követő évben évente több mint tíz százalékkal nőtt. A modern világban nincs olyan ország, amely akár csak megközelítette volna ezt a teljesítményt. És a Szovjetunió mindezt a legsúlyosabb szankciók alatt tette, több háborút is átélt, rengeteg energiát és erőforrást pazarolt el, hogy megnyerje a második világháborút.”

Az igaz, hogy ezt a teljesítményt tényleg nem lehet megközelíteni, főleg azért, mert ebből egy szó sem igaz. Az első években az iparosítás valóban komoly fejlődést hozott, hiszen a cári birodalom ipara alig létezett, de a harminc éves, kamatos kamatozással kiszámított, folyamatos és egyenletes, tehát 300 százaléknál jóval nagyobb gazdasági növekedés gyermekmese, amit áradásul azoknak próbál elmagyarázni a szerző, aki tanúi voltak, hogy ez nem volt igaz. Még akkor sem, ha a nosztalgia megszépíti a múltat, akkor sem, ha az ember a fiatalkorát érthető módon kellemesebbnek érzi utólag, mint a jelenét. Nem az élet volt jobb, nem is az életszínvonal, mi voltunk fiatalabbak...

„Városok százai épültek a földünkön, és nem akármilyen lakónegyedek, hanem kultúrház, könyvtár, drámai színház, klinika, óvodák, iskolák, fejlett tömegközlekedés – egyszóval egy haladó metropolisz teljes készlete.

Biztos van egy ellenvélemény: „Igen, de milyen áron? Elnyomás, GULAG-ok” Azonban akárhogy is adunk hozzá nullákat a munkatáborokban meghaltak számához, ezt a hazugságot az egyszerű demográfia megcáfolja. A szörnyű háború ellenére, amely milliók életét követelte, 1929 és 1955 között a Szovjetunió lakossága 46 millióval, a várható átlagos élettartam pedig 26 évvel nőtt.”

Ja, kérem, az orosz statisztika közeli rokonságban áll Majakovszkij és Hlebnyikov futurista költészetével, ellenben a lehető legtávolabbi viszonyban van a tényekkel. Az például nagyon érdekes, hogy ezek szerint a népességet nem csökkentette mérhetően sem a német megszállás, sem a GULAG-okon történő tömeges elhalálozás, sem a Holodomor, sem a járványok. Hogyan lehetséges ez? Sehogyan, az állítás egyszerű hazugság.

„Igen, túléltük a polgárháborút az 1920-as években, és ennek a tragédiának a második felvonása a 30-as évek politikai tisztogatásai voltak. De ez az ára minden forradalomnak, és más nemzetek ennél sokkal rosszabb árat fizettek. Ez nem akadályozza meg őket abban, hogy évszázadokkal később is büszkék legyenek forradalmaikra, és ihletet merítsenek belőlük.

A francia forradalom vérengzései generációkon átívelő energiát adtak az országnak. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” forradalmi jelszó ma is díszíti minden franciaországi középületet. A nemzeti himnusz a „La Marseillaise” a „Féljetek a zsarnokoktól” című dallal.”

A Marseillaise-ben egyszer sem hangzik el, hogy a zsarnokoktól félni kéne: az elhangzik, hogy a nép ellen tör a kény hatalma, vérben áztatja rút zászlaját, az is, hogy már küldi a zsarnok vad, bősz ölni kész rab hadát, de a zsarnokokkal kapcsolatban Rouget de Lisle, a himnusz szerzője arra az álláspontra helyezkedik, miszerint nem ül a zsarnok kénye rajtunk, pokolra mind, a hitszegőt, vagyis nem félni kell tőlük, hanem le kell őket győzni. Apró különbség, kedves Viktoria.

„Hasonlóképpen, a pragmatikus kínaiaknak sikerült Mao elvtársat a növekedés motorjaként használniuk. „Hetven százalék eredmény, harminc százalék hiba” – összegzik tevékenységét, és ezzel le zárják a beszélgetést. Mao elvtárs emlékművei a kínai városok szigorúan kapitalista tájképét díszítik, és nem akadályozzák meg őket abban, hogy virágozzanak és gazdagodjanak.”

De azért ha üzletre kerül a sor, azt a piac és nem Mao elvtárs elvei szerint kötik, maradjunk ennyiben. Különben a kínai államformát nem is kategorizálnám, valamiféle különösen bonyolult államkapitalizmusnak lehetne nevezni, ami nagyon kényes a változásokra, tehát minden központi döntésében ókonzervatív. Legyen ez egy másik írás témája, mi térjünk vissza a Szovjetunióba.

„Az 1930-as évek eleje óta a szovjet kormány rendszeresen csökkentette a különböző árufajták árait – nagyvonalúan, néha több tíz százalékkal. Ennek a csúcspontját Sztálin híres árcsökkentései jelentették 1947-1953-ban. Ezzel egyidejűleg a bérek emelkedtek, a rubel erősödött és a külföldi valutáktól való függősége gyengült.”

Az árakat időnként valóban csökkentették, csak áru nem volt: a lakosság azt vásárolta fel, amit talált, majd egymás között cserélgettek, így születtek azok az apróhirdetések, amikben 43-as nemezcsizmát kínáltak 46-osért, esetleg csaptelepet tüzelőfáért vagy horgászbotért. Még szovjet vicc is született erről, nem is egy – az egyik jellemzőt idézném. Moric Moricovics elalszik a pártgyűlésen, a párttitkár felébreszti:

- Szundikálunk, szundikálunk? És mi szépet álmodtunk?

- Egy hatalmas krumplihegyről álmodtam, párttitkár elvtárs, olyan nagy volt, hogy felért az Égbe, az Úristen lábáig.

- De hát te is tudod, elvtárs, hogy Isten nincs!

- Miért, krumpli van?

„Moszkva a világ avantgárdjának Mekkája volt. Eisenstein, Pudovkin és Dovcsenko filmjeit még mindig a világ minden filmiskolájában vetítik. Majakovszkij és Paszternak megteremtette a modern költészetet. Prokofjev és Sosztakovics modern zenét teremtett. Vszevolod Mejerhold kabátjából az egész világ színháza kikerült.”

Majakovszkij elvtárs öngyilkos lett (melyről szintén legendák keringenek) Paszternak azért a „Doktor Zsivagót” is megírta a versein kívül, és nem kapott érte dicséretet, sőt, és tessék mondani, hol halt meg Oszip Mandelstam? Nem egy munkatáborban, Vlagyivosztok közelében? Miről írt Szolzsenyicin? És Salamov? Miért végezte középiskolai tanulmányait Magadánban Akszjonov? (Mert az édesanyját oda küldték kjényszermunkára) Reggelig sorolhatnám, és jelenleg sem úri passzióból él Gluhovszkij Barcelonában Moszkva helyett, Akunyin Londonban. Legalább hallgatott volna erről a témáról.

„Meglepő tény, de hadseregünk ma a Szovjetunió légiereje olyan felszereléseket és lövedékeket használ, amelyeket Leonyid Brezsnyev idejében gyártottak. Egyszerűek, olcsók és évekig kitartanak. Leonyid Iljicset szokás volt kifigurázni. Ahogy a több tízezer tank gyártása is: mire volt ez jó? És a főtitkár, aki maga is „becsengetéstől kicsengetésig” végigjárta a Nagy Honvédő Háborút, aggódott értünk, az utódaiért – hogyan tudunk megbirkózni a NATO-blokkal? Eddig jól megvagyunk, Leonyid Iljics, köszönjük.”

Az látszik is, kilenc hónapja indultak el Kijevbe, és még nem értek oda, bár így, hogy folyamatosan hátrálnak, előbb érnek Belgorodba mint az ukrán fővárosba. Szóval, a szovjet hadianyag lehet egyszerű, lehet olcsó, lehet tartós is, csak győzni nem igazán lehet vele. És már amúgy is fogytán van.

„Azoknak, akik szeretnek gúnyt űzni a Szovjetunióból, azt tanácsolom, hogy kapcsolják ki az áramot – azt az átkozott bolsevikok telepítették, és a rendeleteket személyesen Lenin és – ijesztő módon – Sztálin írta alá. Érdemes elzárni a vizet a fürdőszobában is, mert a bolsevikok voltak azok, akik kitalálták, hogy a dolgozó nép számára az akkori kor exkluzív modern kényelemmel ellátott házakat építtessenek, és ingyen adjanak ki bennük lakásokat.

És ne felejtse el kikapcsolni a központi fűtést: ezt is az „átkozott szovjetek” találták ki. Nem is beszélve a metróról, a tömegközlekedésről, az oktatásról, az egészségügyről és a sportról.”

Kérem szépen, a Szovjetuniót valóban a bolsevikok villamosították, de az elektromosságot tán csak nem Lenin találta fel személyesen? Még az alkalmazása is Edisonnal, Westinghouse-szal kezdődött, a házi vízvezetéket nem csak a rómaiak ismerték, de még a mohenjo-daroiak is, előttük jó pár ezer évvel, a központi fűtés római, a metróval meg az a helyzet, hogy 1922 előtt volt már metró Londonban is, Budapesten is, bár tény, hogy a moszkvai metró hatalmas és kiterjedt. De nem szovjet találmány, amint a tömegközlekedés általában, az oktatás vagy a sport sem az.

„Szellemi szempontból a szovjet civilizáció a legjobbat hozta ki az orosz világból: a benne rejlő jóságot, szerénységet és emberszeretetet. A szovjet emberek soha nem hallottak a toleranciáról; valójában népek közötti barátság volt.”

Bizony, kedves Viktoria, főleg 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában, 1979–89 között Afganisztánban és még vagy ezer más helyen tombolt az emberszeretet és a jóság. Az viszont igaz, hogy a szovjet emberek maximum szamizdatban olvashattak toleranciáról.

„Más országokkal ellentétben a mi szólásszabadságunkat még nem tiporta el a cenzúra.”

És nem szakadt le a plafon, most, amikor szerzők sokaságát minősítették „idegen ügynöknek” és még a közkönyvtárakból is bevonták a műveiket. Soroljam? Sorolom. A betiltott szerzők listáján 20 név szerepel, köztük Dmitrij Gluhovszkij, Dmitrij Bikov, Mihail Zygar, Anton Dolin, Viktor Senderovics, Andrej Makarevics, Tamara Eidelman, Borisz Akunyin és Ljudmila Ulickaja. Nem, Oroszországban nincs cenzúra, csak őrjöngve tombol. De jöjjön a nagyszerű végkifejlet:

„Egy évvel ezelőtt Putyin elnök azt mondta, hogy a kapitalista fejlődési modell kimerítette önmagát. Ma ez a gondolat még aktuálisabb, mert a távozó kapitalizmus a torkunkon akad, és megpróbál minket a sírba rántani. A közeljövőben egy globális gazdasági válság, egy globális „tökéletes vihar” vár mindannyiunkra. Fel kell készülnünk rá. Nos, mi vagyunk a szocializmus építésének egyedülálló kísérletének örökösei. A Szovjetunió alapításának századik évfordulója jó ok arra, hogy elgondolkodjunk ezen.”

Ezt a kapitalista fejlődési modellt 1848, vagyis a Kommunista Kiáltvány megjelenése óta temetik, csak valahogy nem akar meghalni... temette ezt már mindenki, Marxtól és Lenintől Hitlerig, Mussoliniig, ki fogja bírni, ha egy kicsit temeti Putyin és Viktoria Nyikiforova is. De hát Putyinnak amúgy sem Szovjetunió kell, ő csak kihasználja a posztszovjet nosztalgiát.

Ő ugyanis az Orosz Világbirodalmat akarja létrehozni.

Ha úgy sikerül, ahogy a Szovjetunió annak idején már akkor hét rossz lesz mindenkinek, szóval inkább ne sikerüljön.

De azért le a kalappal Viktoria Nyikiforova előtt.

Ez az írás Sztálin-díjat érdemel.

Ez megismételhetetlen műremek.

Ennek még az írásjelei sem igazak – ettől valódi mestermű.

Ha valaki utánozni próbálja, tessék farba rúgni, fizetéskor megadom.

Szele Tamás