Rögtön az elején jeleznem kell: dehogy beszélget ez a két orosz, szóba sem állnának egymással. Csak az én fejemben került egymás mellé Alekszandr Dugin, a misztikus-nacionalista ideológus és Kirill Martinov, a Novaja Gazeta Europa főszerkesztője, csak a képzeletemben diskurálnak. Az sem túl valószínű, hogy ismerik egymást.

De ha mégis: biztos hogy még köszönő viszonyban sincsenek egymással. Pedig mindketten filozófusok, sőt, Martinovnak is volt egy nacionalista időszaka, bár neki elmúlt. Csak a véletlen műve, hogy egymás után olvastam Dugin legújabb uszító, apokaliptikus látomását és Martinov keserű szembenézését az orosz valósággal. Érdekes módon abban egyetértenek, hogy az Oroszországi Föderáció helyzete katasztrofális, abban viszont már nem, hogy mitől az.

Szembe kell állítanom a két írást, hogy világossá váljon, a kívülről egységesnek tűnő „orosz világ” mennyire nem az, milyen ellentétek feszülnek benne, és mekkora bűn, ha általánosítva tekintjük ezt a kultúrát. Mit mond Dugin?

Az írás címe magáért beszél:

„OROSZORSZÁG ÚJKORI TÖRTÉNELMÉNEK HARMADIK KORSZAKA: HÁBORÚ”

Úgy tesz, mintha ez a fázis valamiféle „történelmi szükségszerűség” volna, ami, lássuk be, elkerülhetetlen, ne tessék berzenkedni ellene, tessék megnyerni. De egyáltalán, miért zajlik a háború és ki az ellenfél?

„Ami most Ukrajnában történik, az háború. Nincs többé különleges katonai művelet (SMO) – amit most csinálunk, azt „háborúnak” hívják: Nem háború Oroszország és Ukrajna között, hanem a kollektív Nyugat háborúja Oroszország ellen.”

Ja, vagy úgy. Ukrajna már nem is elég. A kollektív Nyugat háborúja ezek szerint úgy kezdődött, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, a Nyugat meg még ott sem járt és igazából most sincs ott, maximum fegyvereket és információkat küld. Kezd unalmas lenni ez a fordított logika.

„Ha az USA, a NATO és a kollektív Nyugat nem állt volna a kijevi terrorista rezsim mellé, a különleges művelet minden célját már régen sikeresen megvalósították volna. De az igazi háború elkezdődött. A Nyugat átlépett minden vörös vonalat. Ez visszafordíthatatlan.”

Meg ha az ukrán fegyveres erők harc nélkül megadják magukat, akkor még gyorsabban elérték volna a dugini-putyini célt, eléggé csúnya tőlük, hogy nem kapituláltak. Esetleg főbe is lőhették volna magukat rögtön, hogy ne kelljen rájuk pazarolni az orosz muníciót. Mondja, Dugin úr, maga mindenkit hülyének néz?

„Oroszország – mind a kormány, mind a nép – nem tudta ezt nem felfogni. Ezért tették meg az első lépéseket a hadiállapot és a mozgósítás kihirdetése felé – Csecsenföldön, a Krímben, és aztán, úgy gondolom, más régiókban is, különösen a határ menti régiókban.”

Ez eléggé rímel Ramzan Kadirov javaslatára, ami a limani vereség felett érzett bánatában tett, miszerint legalább az Ukrajnával határos területeken legyen hadiállapot és vessenek be néhány taktikai nukleáris töltetet. Milyen szép is az, amikor Kadirov és Dugin összefognak – bár a csecsen vezető mintha kevésbé volna bonyolult lélek, cizellált elme, mint a nacionalista misztikus. Most nem mennék bele a modern orosz történelem dugini korszakaiba (első korszak: a Szovjetunió széthullása, második korszak: Putyin hatalomra kerülése és készülődés a harcra, harmadik korszak: háború a világ ellen), viszont minden áron igazolni akarja egy világháború szükséges voltát:

„Háborúban állunk. Már lehetetlen elkerülni. Kezdettől fogva lehetetlen, mert ez a dolgok történelmének alaplogikája: egyes hatalmak mindenáron meg akarják tartani az egypólusú világot és a bolygó hegemóniáját, míg mások fellázadnak ellene, és nyíltan hirdetik a többpólusú világrendet. A jövő attól függ, hogy ki nyeri ezt a háborút. Ha lesz egyáltalán jövő.

Oroszország már belépett a háborúba. Kína, egy másik hatalmas szuverén pólus, hamarosan belép.”

Azt megnézném, ha az ezer gonddal küzdő, a gazdasági egyensúlyt csak bravúrok árán fenntartani képes Kína háborúba lépne – erre nem látok esélyt – de maga a háború oka is homályos. Az „egypólusú” világ egyszerűen nem létezik, soha nem is létezett, illetve csak akkor, ha úgy fogjuk fel a dolgokat, hogy az egyik pólus Oroszország, a másik meg a bolygó összes többi része, de akkor is két pólusunk lesz. Azért nehezen lehetne egy kalap alávenni Kínát az Egyesült Államokkal, és, ha már itt tartunk, Oroszországgal is. Kicsit olyan ez, mintha a falu rossza, aki lovat lop, veri a feleségét, elszántja a szomszéd földjét és verekszik a kocsmában, rákönyökölne a pultra félrészegen, és azt panaszolná, hogy „ellene összefogtak, őt senki sem szereti”. Mondjuk tett is azért, hogy ne szeressék, és nem összeesküvés vagy ármány, ha nem áll vele szóba senki, hanem természetes önvédelem.

Dugin felsorolja a teendőket, ezek között szerepel a hadiállapot kihirdetése, a gazdaság háborús átalakítása, a társadalom mozgósítása, „felébresztése” (vagyis harci őrjöngésbe hipnotizálása), de mind közül a legfontosabb szerzőnk szerint az, hogy elfogadja mindenki a háború tényét. Itt lóg ki a lóláb: ha ugyanis akkora eget-földet rengető Istenek Alkonya zajlana, amekkorát ő sugall, azt nem „elfogadni” kéne, azt elkerülni sem lehetne. Szóval: szeretné Dugin a harmadik világháborút belebeszélni az orosz nép fejébe, de egyelőre ez még nem az, és remélhetőleg nem is jutunk el odáig. Akkor sikerülhet, ha mindenki elfogadja a téves alaptételt, miszerint a Nyugat (és hosszabb távon az egész világ) összeesküdött a szegény, szelíd kis Oroszország ellen, mely, lássuk be, kénytelen végezni saját magán kívül mindenki mással. Nyugodjunk bele sorsunkba, ez szükségszerűség.

Sőt, mi vigyük a kötelet a saját akasztásunkra. Ennyit igazán megtehetnénk.

Azt eddig is tudtuk, hogy Dugin valami egészen különös párhuzamos valóságból jár át a miénkbe kavarni a málnaszőrt, de a mai írása a korábbiaknál is őrültebb.

De nézzük, mit ír Martinov „Különleges katonai degradáció” című jegyzetében?

„Vlagyimir Putyin úgy véli, hogy Ukrajna négy régióját – Luhanszk, Donyeck, Zaporozsje és Herszon – az Orosz Föderációhoz csatolta. A jog és a józan ész szempontjából az ilyen annexió értéke nulla. Ez csak súlyosbítja Oroszország problémáit. Az ország gazdasága nem lesz képes megbirkózni a megszállt területek helyreállításával a szankciók és az elszigeteltség közepette.”

Bizony, és távolról sem csak a maximum fél méter magas rommá lőtt településeket kellene újjáépíteni, hanem a még május-júniusban tönkretett Voda Donbaszu vízműveket is, ami 132 kilométeren át szolgáltatta a vizet az ország keleti részén lévő Sziverszkij Donyec folyótól Donyeckig, majd tovább Mariupol városáig az Azovi-tenger partján. Ez a 12 ezer kilométeres vezetékhálózat körülbelül hatvan-hetven éven át folyamatosan működött – persze, mint minden szovjet létesítmény esetében, néha voltak vele karbantartási gondok, de alapjában véve megbízható szolgáltatást nyújtott, 3,7 millió embert és rengeteg ipari vállalkozást látott el, főleg a térségre jellemző és igen vízigényes kohászati- és kokszoló üzemeket, szénbányákat, de természetesen a mezőgazdaságot is. Most nem működik, több állomása is romokban hever, ha egyáltalán valaha is hosszú távon lakhatóvá kívánják tenni a területeket, először ezt a hálózatot kéne helyreállítani, de hogy miből, azt senki sem tudja.

„Oroszország diplomáciai képességei is megsemmisültek. Még Putyin leghűségesebb szövetségesei is túl veszélyesnek tartják a Kremlt, és Oroszország valamennyi szomszédja tisztában van azzal, hogy őket is megpróbálhatják „felszabadítani”, ennek megfelelően vonják le a következtetéseket.”

Ez bizony Oroszország legtöbb szomszédjára és szövetségesére igaz, bár akadnak kivételek, a magyar diplomácia például makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy Moszkva békés és jóindulatú hatalom, mely egészen véletlenül rohanta le szomszédját, erről nem is tehet, és tessék szeretni. Még az a jó, hogy nincs közös határunk, a sorompó éjjel-nappal fel lenne virágozva, mert nem lehet tudni, mikor jönnek felszabadítani. Szépen illik várni a kedves vendéget.

„A mozgósítást követő több százezres menekülés és a stagnáló gazdaság ellenére az országban az élet még mindig elég kényelmes lehet otthon. De a társadalom nem létezhet a Putyin által javasolt szabályok szerint, ahol a végtelen erőszak és törvénytelenség a hagyományos nepotizmussal és lopással áll szemben. Az Orosz Föderációban ma bármilyen projekt vagy vállalkozás elkobozható a „donbásszi veteránok”, Ramzan Kadirov vagy Jevgenyij Prigozsin javára. Az oktatást felváltják a „különleges katonai műveletről” szóló propagandatörténetek. (…) Ha Putyin nukleáris háborút indít, amelyhez objektíve minden feltételt megteremtett, annak számtalan áldozata lesz, de ez csak a végét fogja siettetni. A modern történelemben senki sem okozott akkora kárt Oroszországnak, mint Putyin elnök. (…) Az oroszok talán túl későn jöttek rá, hogy a háború bűn, miután már mozgósították őket. De a folyamatot nem lehet visszafordítani: Putyin elnököt már senki sem szereti, hatalma szó szerint szuronyokra épül.”

Súlyos szavak, de igazak. Sőt, a helyzet ennél is rosszabb: Oroszország mostani helyzetén voltaképpen az sem segítene, ha legyőzné Ukrajnát. A mostani orosz politika törvényszerűen vinné a következő és az azután következő háborúba, sőt, a helyrehozhatatlanul szétvert gazdaság is csak így maradhatna talpon. Ideig-óráig, persze.

„Putyint számtalan elnöki ciklusa alatt gondosan karbantartották a beszédírók és imázsformálók. A háború nyolcadik hónapjában és katasztrofális uralkodásának 23. évében elhatározta, hogy a saját természete szerint mutatkozik be Oroszországnak, nélkülözhetetlennek és kiválónak tartva magát. Ezért lehetetlen elemezni „történelmi beszédeit”: már nincs különbség az orosz elnök és az orosz televízió propagandaműsorának leghétköznapibb résztvevői között. Ivan Ohlobisztyin színész, aki az egész világ ellen háborút kiált a Vörös téren „Gojda!” kiáltással, vagy a Rettegett Iván opricsnyikjait, vagy Vlagyimir Szorokin regényét idézve, csak temperamentumában különbözik Putyintól: Ohlobisztyin elevenebb.”

Ha már itt tartunk, szó szerint mit is mondott Ohlobisztyin a Vörös téren, az annexiók ünneplésekor, ahol kötelezően meg kellett jelennie a moszkvai közalkalmazottaknak és a diákoknak, mert különben nem nagyon lett volna közönség?

„Előbb-utóbb bekövetkezik az, amire mindenki számít. Előbb vagy utóbb győzni fogunk. Most terjednek azok a vélemények, hogy hamarosan a különleges katonai műveletet átnevezik terrorellenes műveletre, egyesek szerint még honvédő háború is lesz belőle, de szerintem ez sem elég. Inkább hívják majd szent háborúnak. Szent háború! Van egy régi orosz csatakiáltás, a „goyda”, ami azonnali cselekvésre való felszólítást jelent. Ah, mennyire hiányoznak most az ilyen harci felhívások. Goyda, testvéreim és nővéreim. Gyerünk! Rettegj, régi világ, amely nélkülözi az igazi szépséget, az igazi hitet, az igazi bölcsességet, amelyet őrültek, perverzek és sátánisták uralnak. Félelem, jövünk! Goyaaada! Goyaaada!”

Jól írja Martinov: hideglelős egy pillanat volt az, ugyanis a „goyda” valóban Rettegett Iván opricsnyikjainak volt a csatakiáltása, ennek a szadista, kegyelmet nem ismerő magánhadseregnek, minden orosz politikai rendőrség előképének. Ők irtották ki Novgorod virágzó kereskedővárosát is.

Hosszú utat járt be Putyin „példaképei” között: Nagy Pétertől indult, nyáron eljutott Alekszandr Nyevszkijhez, most már Rettegett Ivánnál tart, és ez nem jó hír sem Oroszországnak, sem másoknak.

Mint látjuk, ostobaság egy kalap alá venni az oroszokat. Vannak olyanok, mint Putyin, Dugin, Ohlobisztyin, és vannak teljesen másfélék, mint Martinov, Muratov, Latinyina. Egyik ezt mondja, másik az ellenkezőjét.

Sajnos már nem beszélgetnek: nem volna értelme. Putyin híveit nem lehetne meggyőzni semmivel sem. Szent háborút akarnak, minden áron.

Remélem, nem kapják meg.

Szele Tamás