Hölgyeim és uraim, ritka helyzet állt elő, jó hírem van: egy felfedezésem révén Magyarország mikroelektronikai forradalom előtt áll, rövidesen magunk mögé utasítjuk a világ élvonalát is. Nemsokára érkeznek a tajvani és amerikai küldöttségek, hogy megvásárolhassák az áttörést jelentő magyar technológiát, de mi nem adjuk, mert ebből fogunk meggazdagodni.

A Nobel-díjat azért duzzogva bár, de elfogadom, míg be nem futnak az első dollármilliárdok. Nos, találmányom lényegének megértéséhez szükséges néhány elektromosságtani alapismeret, egészen konkrétan az, hogy az áramvezető képesség szempontjából kétféle anyag van: vezető és szigetelő. Azt mindenki tudja, hogy a fa, műanyag, porcelán, üveg szigetel, a fémek és az elektrolitok vezetik az áramot. Persze, nem egyforma mértékben, mindennek van ellenállása. Ezen kívül vannak még a félvezetők, mint a germánium, szilícium vagy a szelén, amiknek a vezetőképessége létezik ugyan, de nem akkora, mint mondjuk az ezüstnek vagy a réznek. A félvezetők nélkül ezt a szösszenetet sem írni, sem olvasni nem lehetne: azokból áll a mikroelektronika. Nyilván nagyon komoly technológia szükséges ahhoz, hogy a marék homokból okostelefon vagy alaplap legyen: de nem kevés ázsiai ország gazdagodott meg abból, hogy kidolgozták ezt és kiépítették az iparágat.

Mármost a szigetelők, vezetők és félvezetők mellé én felfedeztem egy újabb anyagtípust, a muszkavezetőket, illetve népünk felfedezte már 1849-ben, bár akkor még nem volt mikroelektronika, így nem látták semmi hasznukat, csak kárukat, de azt annál inkább. Találmányom lényege, hogy alkalmazzunk saját gyártású elektronikai cikkeinkben félvezetők helyett muszkavezetőket, mert ezekből hazánknak hatalmas készletei vannak, jószerével finomítani és kristályosítani sem kell őket, a legtisztább formában és a legnagyobb bőségben fellelhetők, csak hasznosítani kéne őket.

Mert egyelőre mihasznák.

Stratégiai hiba volt például átengedni Oroszországnak az egyik legnagyobb muszkavezetőnket, Kovács Bélát (KGBéla). Akiről tegnap kimondta a Kúria is, hogy bármennyire tagadja, mégiscsak kémkedett Moszkvának, éspedig az Európai Unió intézményei ellen. Persze ezt a tárgyalást Bélánk már Moszkvából figyelte, ugyanis a vádak elvették a kedvét a magyarországi élettől, ki tudja, még a végén le kéne ülnie azt az öt évet, amit kapott, ami elég csúnya dolog ettől az országtól, mely ellen annyit tett – inkább visszament alma materébe, a moszkvai MGIMO egyetemre, ahol is előadó tanár, valószínűleg a „felsőfokú hazaárulás” tanszéken, emellett szorgosan publikál magyar vonatkozású írásokat a Regnum című pánszláv-nacionalista-eurazionista kiadványban. Láthatjuk: nem élhet ő a Lubjanka tér levegője nélkül, hazatalált. Pedig egy ekkora muszkavezetőből mi legalábbis tíz kvantumszámítógépet építhettünk volna.

De nem veszett még el minden nyersanyagforrásunk, nyugodtan alhatunk, míg itt van nekünk Semjén Zsolt és Szijjártó Péter. Ők olyan kiváló muszkavezetők, olyan nagy tisztaságúak, hogy ezt testükön külön éremmel is kell jelezni, ez Szijjártó esetében a külföldieknek adható legnagyobb orosz kitüntetés, a „Barátságért” érdemrend, amit megirigyelhetett tőle Semjén, felhívhatta a tiszta erkölcsű és remeteéletet élő Kirill pátriárkát, mert két hete már neki is van plecsnije. Ő a „Dicsőség és becsület” rend második fokozatát kapta meg abból az alkalomból, hogy ettől a két fogalomtól őrizkedett egész életében a leginkább. A magas kitüntetésre Kirill, Moszkva és egész Rusz pátriárkája találta méltónak a magyar politikust, elismerve ezzel a Budapest-magyarországi Egyházmegye részére nyújtott segítségét és megemlékezve hatvanadik születésnapjáról. Mint a HVG írja:

„Hosszú évek óta igen közeli munkatársa Orbán Viktor miniszterelnöknek, vezeti a Kereszténydemokrata Néppártot, és a Fidesszel szövetségben komoly szerepe van Magyarország fejlődésében, gondot visel arra, hogy a keresztény spirituális értékek továbbra is az ország fejlődésének és a nép jólétének az alapját képezzék.”

Ezt ugyan már Hilarion metropolita mondta, és még azt is hozzátette:

„Ez megérdemelt kitüntetés. A hála jele azért a figyelemért, amelyet az Orosz Ortodox Egyház Budapest-magyarországi Egyházmegyéje szükségletei iránt mutatott, és kiemelkedő érdemeinek elismerése egy stabil és virágzó Magyarország megteremtéséért folytatott munkájának.”

Most már csak azt nem tudom eldönteni, hogy rénszarvast lőni helikopterről dicsőség-e vagy inkább becsület dolga? Mindegy, Kirill pátriárka biztosan meg tudná mondani, kár, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban.

Aki most azt hiszi, hogy ismeri a három legnagyobb magyar muszkavezetőt, az téved. Én sem hittem volna, de a legnagyobbikuk nem politikus, nem kém és nem oligarcha, hanem egy vidéki újságírónő. Aki dolgozott már sokfelé, nem ismertetném a karrierjét, de nem egy markáns, egyéni jelensége a magyar sajtónak, bár bizonyos vagyok benne, hogy lesz még belőle valaki.

Ne hördüljenek fel, hogy a sajtószakma úgy tele van muszkavezetővel mostanság, főleg a kormánypárti része, mint a szénbánya sötétséggel, ne reklamálják, hogy hol marad akkor Pilhál, Stefka, B. Zsolt, ugyanis ők már rutinos versenyzők, tőlük tudjuk, mit várjunk. Rendszerint semmi jót. De ez a fiatal hölgy az MTVA kecskeméti tudósítói pozíciójából ugrott egyetlen lendülettel a dobogó legmagasabb fokára, nem évtizedek munkájával küzdötte le magát oda: az ő sportteljesítménye épp ezért sokkal komolyabb. A tegnapi írását olvasva például én sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek: ez már művészet. Lovecrafti látomások, a sajtóműfaj szabályait felrúgó lendület, a tények bátor figyelmen kívül hagyása, hősies harc a Valósággal – mind része a nemtelen versenynek, melyben a babért megszerezte. A hiros.hu-n megjelent műnek már a címe is csodálatos:

„Életet egy bőröndnyi dollárért”

„Életszagú” riport akar lenni, ami azt kívánja bizonyítani az alcím szerint, hogy „igenis van háború Kárpátalján”. Mondjuk bizonyos mértékben van, hogyne lenne, csak azért nem hasonlítanám össze a munkácsi állapotokat az izjumiakkal. Hogy nem fenékig tejfel ott éppen most kisebbséginek lenni, azt egy szóval sem tagadom, de azért a túlzás kedvéért erősen hajtogatja, görbíti ám a valóságot a szerző. Nem egy dokumentarista alkat, ő nem úgy dolgozik, hogy fogja a tényeket és levon belőlük valamilyen – téves vagy helytálló – következtetést, hanem fordítva: neki előre megvan a következtetése, ahhoz keres tényeket, ha nincsenek, kalapál néhányat.

Maga a riport is balladai homályban születhetett. Elvileg a magyarok ellen Ukrajnában elkövetett jogsértések feltérképezése lett volna a célja, ami egy hadban álló ország esetében nem bátor, hanem kifejezetten vakmerő (és jelenleg eléggé felesleges) vállalkozás volt, de nem tudjuk, mikor járt ott a szerző, hol járt, kikkel beszélt, úgy konspirál, mint James Bond, Stirlitz és Richard Sorge együttvéve, ha találkoznak KGBélával. Azt még érteném, ha az informátorait védené, azt a sajtótörvény is előírja, tehát az interjúalanyok személyét ne bolygassuk. De az mitől hadititok, hogy ő maga mikor járt, hol járt? Hiszen nevét adta az íráshoz, vállalta a szerzőséget.

Ugyanilyen pontossággal írja le a környezetet, hangulatot de még az eseményeket is. Lássunk erre példát.

„Mint kiderül, a belső menekültek aranyláncokban feszítenek Kárpátalján. Mulatoznak és vegzálják a magyarokat, verik szét az éttermek, kocsmák berendezéseit és az emberek fejét.”

Mikor vertek szét, kit, mit és hol? Ki tette? Mi módon? Nem tudni: az állítás az „azt beszélik a piacon/kocsmában” kategóriájában marad.

„Mint megtudjuk, hármasával járőröznek a katonák és a rendőrök, akik az utcán fogdossák össze a mai napig a fiainkat. Simán megállítják az autódat, kiszednek belőle, megnézik a papírjaidat. Ha elmúltál 18 és még nem vagy 60 éves, uzsgyi, már löknek is be a furgonba, s átöltöztetnek bakaruhába. Kettőt nem kérdeznek. Míg eljutnak a frontra, megtanítják, hogyan kell kibiztosítani a puskát és meghúzni a ravaszt. De lényegében golyófogónak viszik őket.”

Bizonyíték? Szemtanú, áldozat? Sehol. Arról vannak független forrásaink, jelentéseink és tanúink is, hogy ez egy létező jelenség, csak éppen nem Kárpátalján történik, hanem Luhanszkban. Ott fogják így az embereket, kényszerrel, kötéllel – az oroszbarát milíciába. Szóval a hír igaz, csak ellenkezőleg.

„Pár nappal ezelőtt 128 holttestet dobtak le Munkácson, hogy „tessék, temessétek el őket”. Nevek a zsákokon? Nem tudjuk, hogy vannak-e. S ha nincsenek, akkor mégis hány vérbefagyott arcot kell végignézniük a nőknek, míg megtalálják fiaikat, férjüket, testvérüket?”

Ez is ugyanaz a kategória. Egyrészt hová dobták le a holttesteket? Nem lehet igaz, hogy az okostelefonok korában senki sem fényképezte le a hullahegyet, és nem ment híre, olyan alaposan sikerült eltitkolni: ennél kisebb dolgokat sem sikerül. Másrészt megint csak arról van szó, hogy volt ilyen hír, csak másképp: a kijevi visszavonuláskor az orosz fegyveres erők nem vették át a saját elesett bajtársaik holttestét az ukrán féltől, hetekig könyörögtek nekik, hogy vigyék már el a saját halottaikat, adnak még hűtővagont is. Arról bezzeg készült annak idején videó a BBC számára, még meg is van:

Igen ám, de ezek orosz katonák, nem az ukrán fegyveres erők magyar nemzetiségű tagjai. Szóval megint igaz a hír, csak fordítva. Közben megszólal egy névtelen interjúalany:

„Nem tudom, mit csináljak. Ha elfogadják a két megszállt köztársaságban, Donyeckben és Luhanszkban a referendumot, akkor az ukránok lőni fogják azokat a területeket, mert nem fogják elfogadni, hogy az oroszoké lesz. Hogyha elkezdődik a teljes háború, akkor süketre zárják a határt. Én arra számítok, hogy Putyin felbassza az agyát és úgy dönt, hogy hamarabb befejezi. Az a forgatókönyv, mint Krímnél. Nem részleges mozgósítás lesz! Beiktatják a háborút, és végigsöpörnek. Tizenháromezer tankjuk van az oroszoknak, senki nem fog tudni semmit sem csinálni. Itt vérfürdő lesz. Az Urálon gyártják az új tankokat. Rakétákkal lesznek felszerelve. Medvegyev azt mondta, hogy huszonötmillió embert tudnak mobilizálni. Az ukrán hadsereget pedig megsemmisítik.”

Mondhatta ezt az alany? Ha eléggé átmosta az agyát az orosz propaganda: mondhatta, de attól még nem lesz igaz. Ilyen számok egészen egyszerűen nincsenek, az orosz harckocsi-ipar kapacitása bizonyos alkatrészek hiánya miatt (az optikákat például Ukrajnában gyártották hozzájuk) minimálisra csökkent, de lássuk egy orosz szakértő, Pavel Luzin véleményét is a dologról:

„A páncélozott járművek gyártásának és korszerűsítésének üteme a 2010-es években évente körülbelül 650 harckocsi és páncélozott harcjármű volt. Ebből a számból a harckocsik legfeljebb 160-170 T-72B3/B3M harckocsit tettek ki évente a 2011-2020 közötti időszakban a Nyizsnyij Tagilban és Omszkban található Uralvagonzavod (UVZ) üzemekből (2021-ben e harckocsik szállítása 34-re csökkent), és legfeljebb 45-50 T-80BVM harckocsit 2017-2021 között az omszki üzemből. Ami a T-90M harckocsik gyártását, valamint az 1990-2000-es években gyártott T-90 harckocsik korszerűsítését illeti, ezek sorozatgyártása csak 2021 végén kezdődött meg. Az pedig biztosra vehető, hogy eddig éves szinten csak néhány tucat harckocsit gyártottak, és a gyártási ütemet csak a jelenleg a T-72-es harckocsi korszerűsítésével foglalkozó kapacitások felhasználásával lehet növelni.”

Hogy lesz ebből tizenháromezer harckocsi? Sehogy. Medvegyev fejében meg a népmesében, balladai homályban. Huszonötmillió újonc? Egymillió sem akar összejönni, ami meg mégis, azt nincs idő kiképezni, de etetni, ruházni is alig bírják őket... Ha egyáltalán az alany mondta ezeket, nagy mesemondó lehet, de van egy olyan érzésem, hogy egy nem létező alannyal sokkal könnyebb elmondatni az orosz propagandát. A végére hagytam a legszebbet.

„Ne mondjátok meg senkinek, hogy újságírók vagytok! Ha megtudják, hogy ti a magyar sajtótól vagytok, bevisznek és kivizsgálnak, hogy nem az oroszoknak dolgoztok-e. Ott aztán azt csinálnak veletek, amit akarnak. A sajtóigazolványt el kell dugni a határon.

Én a csizmámba rejtettem. S bár megvolt a veszélye a határon való átlépésünknek, mégiscsak fűtött autóval, szabadon utazhattunk haza.”

Izé. Pont akkor csinálnak az emberrel azt, amit akarnak, ha nincs sajtóigazolványa. Én a sajátommal ritkán villogok, nincs rá ugyanis szükség, de azért álljon már meg a verekedés: ez Ukrajna, nem az Iszlám Állam. Ha a szerző a csizmájában hordja a sajtóflepnijét, az az ő dolga, remélem, elfér a bicska mellett, de ne állítsa be hősiességnek a dolgot. Ez a történet a hangulatkeltés mellett egy dologra volt jó: elárulta, hogy szerzőnk nem mostanság járt Kárpátalján. Hát ki hord szeptember végén csizmát? Nincs annak még itt az ideje.

Szóval az egész írás tokkal, vonóval, konkrétumok teljes hiányával együtt pletykaszintű. Hangulatkeltés, éspedig az oroszok mellett, ukránok ellen, semmi több. Aki el akarja hinni, elhiszi, de szerencsére még nem kötelező. Várat rakott a szerző, hazugságból és nem fél, hogy a fejére dől.

Ez teszi Magyarország jelenleg legnagyobb muszkavezetőjévé. És még hej, hány ilyenünk van! Ha valahogy fel tudnánk használni őket félvezetők helyett, elbújhatna mellettünk a Sziilikon-völgy.

Persze ennek technológiáját még én sem ismerem. Dolgozzon más is a projekten, én az ötletet adtam és kérek érte ötven százalékot a tiszta haszonból.

Muszkavezetőből félvezetőt!

Szele Tamás