Nem lesz kellemes olvasmány ez a mai elemzés, ráadásul nincs is benne happy end: a most zajló háború lehetséges kimeneteleit elemezte Pavel Luzin, a politológia egyetemi tanára, Oroszország politikájának, védelmi ügyeinek és globális biztonságának szakértője, a Foreign Policy Research Institute munkatársa az orosz The Insider híroldalnak – az ő következtetéseit próbálom majd bemutatni.

Nem mellőzöm azonban a saját véleményemet sem: mondjuk úgy, én másképp vagyok pesszimista, mint Luzin. A tárgyat tekintve az már mindenképpen látszik, hogy ezt a háborút megnyerni nem lehet egy Aresztovics által vezetett huszáros rohammal vagy azzal, hogy Putyin előrántja a mellényzsebéből a csodafegyvert. Olyan káosz van a mostani orosz hadseregben, hogy tegnap egyszerre láttak a szeverodonyecki harctéren TOS1A „Buratinót”, a rettegett, hipermodern termobarikus eszközt és muzeális T–62-eseket.

Az ukrán erőknél valamivel koherensebb a helyzet, a nyugati támogatásnak köszönhetően, de ők sem dicsekszenek, sőt: nyíltan bevallják, hogy a mostani orosz sikerek annak köszönhetőek, hogy az oroszok nem elfoglalni akarják a megszállt terepet, hanem elpusztítani: Rubizsnye városát például a Szvoboda ukrán önkéntes zászlóalj parancsnoka, Petro Kuzik szerint a földdel tették egyenlővé, hogy ne lehessen védeni. Egy ukrán tüzérségi lövedékre húsz-ötven orosz jut és éjjel-nappal folyamatos tűz alatt tartják az ellenfelet: az igaz viszont, hogy pont az arányok miatt az ukrán lövedékek majdnem mindig találnak is, rákényszerülnek a pontosságra. Az oroszok ellenben elvesztették – vagyis inkább: elhasználták – a precíziós fegyvereik, a Kalibr, Iszkander, Kindzsal rakétáik hatvan-hetven százalékát.

Így viszont nincs lehetőség egyik vagy másik fél győzelmére belátható időn belül, ezt a háborút rövid távon nem lehet megnyerni katonai eszközökkel. Pedig ebben a percben jött a hír, hogy a Meduza értesülései szerint a Kreml nem adja fel a harcot, sőt, őszre talán Kijev újabb ostromát tervezi. Arra számítanak, hogy Európa nem fogja tudni korlátlan ideig támogatni Ukrajnát: ezek szerint most attól függ, meddig tartanak a harcok, hogy kinek van több erőforrása, az Oroszországi Föderációnak a háta mögött egy ímmel-ámmal barátságos Kínával, vagy a világ többi részének.

Mindenképpen jobb lenne egy diplomáciai megoldás, ennek a lehetőségeit veszi sorra Pavel Luzin a The Insiderben.

Szerinte azonban Oroszhon nem áll olyan jól, mint mutatja. Pontosabban: patthelyzet alakult ki, melyben az erőforrások kimerülése arra kényszeríti Moszkvát, hogy válasszon a megadás vagy a konfliktus befagyasztása között. Pedig hát még egy hónappal ezelőtt is sokat beszéltek az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalási folyamat kilátásairól. Már akkor is világos volt, hogy tárgyalásokra nem kerülhet sor, ha Moszkva nem adja fel saját katonai és politikai radikalizmusát, vagy nem javítja pozícióit a harctéren. Az utóbbi célt az elmúlt hetekben nem sikerült elérnie, viszont emberi és anyagi erőforrásai erősen megcsappantak. Most Ukrajna már nem hiszi, hogy az alkalmi humanitárius folyosón vagy fogolycserén kívül van miről tárgyalni Moszkvával. Miután az erőviszonyok megváltoztak, az idő jelenleg Oroszország ellen dolgozik, és a Kremlnek már égető szüksége van egy forgatókönyvre a háborúból való kilépésre. Akkor is, ha közben csörteti a kardját: ugyanis nem kizárólag anyagi kérdésről van szó.

Hanem emberi, személyzeti problémáról is. Május 20-tól július közepéig az orosz hadseregnek rotálnia kell a sorkatonákat és a szerződéses katonákat. A 2021 tavaszán besorozott 134 ezer ember nagy részét, akik a parancsnokaik felszólítása ellenére sem voltak hajlandóak szerződést kötni a szolgálat alatt, elbocsátják.

El kell majd bocsátani azokat a szerződéses katonákat is, akik 2020 tavaszán aláírták a szokásos kétéves szerződést, de nem voltak hajlandók meghosszabbítani azt; ezekből több tízezer van. A szerződéses katonák száma az Orosz Fegyveres Erők valamennyi ágában és típusában 380 000-405 000-re becsülhető; a behívottak és a szerződéses katonák száma a toborzás sajátosságai miatt egymást átfedő halmazok. A veszteségek kérdése pedig még ki is marad ebből a képből.

Egyszerűen fogalmazva, a Kreml még mindig hajlandó harcolni, de emberi és anyagi erőforrásai erősen kimerültek. És több forgatókönyv közül kell majd választania, valószínűleg már a következő hetekben.

Az első forgatókönyvet Luzin külpolitikai trockizmusnak minősíti és úgy hívja: „Se háború, se béke”.

Ez az ellenségeskedések intenzitásának csökkentését jelenti, akár a leállításukig is, de a háború formális befejezése nélkül. Jelenleg ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Nemcsak azért, mert Oroszország képtelen a saját feltételei szerint békére kényszeríteni Ukrajnát, és a háború szüneteltetésére volna szükség, hanem azért is, mert nagyon valószínű, hogy az ukrán hadsereg a Nyugattól kapott fegyverekkel veri vissza az orosz csapatokat a megszállt területekről. Moszkvának itt kell megvetnie a lábát, demonstrálnia kell készségét valamiféle tűzszüneti megállapodásra, és legalább a francia és a német diplomáciát a maga oldalára kell vonzania. E lehetőség érdekében az orosz hatóságok, akiket sem a nemzetközi jog, sem az erkölcsi és etikai elvek, sem az ígéretek betartásának kényszere nem terhel, az ukrán hadifoglyokat és a kitelepített civileket is felhasználhatják alku tárgyaként.

A probléma ezzel a forgatókönyvvel az, hogy a megszállt területek mára tönkrementek és erős népességelvándorláson mentek keresztül – gazdasági sivataggá váltak, amelynek megtartása és ellenőrzése nagy erőfeszítéseket és erőforrásokat igényel, a megszálló erők körében pedig folyamatos veszteségeket okoz a tüzérségi tűz és a gerillaharc. Még a Krímbe vezető úgynevezett „szárazföldi folyosónak” sincs gazdasági értelme. Az egyetlen dolog, amit Oroszország nyerhet ebből a „sivatagból”, az egy területi puffer az elcsatolt félsziget és a híd védelmére, valamint az ukrán kikötők folyamatos fenyegetettségének fenntartására.

Valójában Moszkva 2014-es területi szerzeményeinek rendkívül költséges védelméről van szó, ami nem csak kreatív stratégia hiányában, de még annak megfogalmazására való képesség hiányában is tovább fogja koptatni és gyengíteni Oroszországot. Ugyanakkor a fojtogató szankciók maradnak, és a már elhasznált katonai potenciál vagy nehezen pótolható, vagy – pótolhatatlan és így pótolatlan marad. Így a vereség elhalasztására és a néhány komoly globális nehézségre támaszkodó forgatókönyv az, ami enyhíthetné a Kreml jelenlegi külpolitikai és gazdasági szorult helyzetét.

Egy másik negatívum az orosz hatóságok számára, hogy a „se béke, se háború” módszere nem veszi le a napirendről Ukrajna területi integritásának teljes helyreállításának kérdését. Ez alatt azt kell érteni, hogy még ha Oroszország a „nincs háború, de nincs béke sem” forgatókönyvet választja is, ez nem jelenti azt, hogy Ukrajna feladja céljait. Ha Moszkva a csatatéren a katonai vereség kilátásba helyezésével kifáradna, az azt jelenti, hogy más frontokon is súlyosan meggyengülne – egyszerűen elveszíthetné az ellenőrzést más, befagyasztott konfliktusokkal küzdő posztszovjet területek és el nem ismert államok felett, amelyekben a korábbi évtizedekben benne volt a keze, mint egy kesztyűbábban.

Oroszország hosszú távú meggyengülése nemcsak a 2014-ben elfoglalt Donbassz és Krím elvesztéséhez vezet, hanem azzal a lehetőséggel is szembesülhet, hogy ki kell vonulnia Moldovából (Transznisztria), Grúziából (Abházia és Dél-Oszétia) és Azerbajdzsánból (Hegyi Karabah). Szükség lesz továbbá Japán területi követeléseinek (Iturup, Kunashir, Shikotan és a Habomai-szigetek) és az Észtországgal közös határ kérdésének végleges rendezésére, mégpedig kevésbé kedvező feltételekkel, mint amilyeneket Moszkva korábban remélhetett.

A második forgatókönyv: „De facto kapituláció”.

Eszerint bekövetkezne Oroszország katonai visszavonulása a 2022. február 23-án elfoglalt pozícióiba, de egy tűzszüneti megállapodás megkötésének mellőzésével (anélkül tehát, hogy a Kreml hivatalosan elismerné a vereséget). Ebben a pillanatban ez a forgatókönyv lényegesen kevésbé tűnik valószínűnek, mint az első, de valószínűségük aránya változhat a harctéren bekövetkező fejlemények függvényében. Egy ilyen megközelítés nem venné le a napirendről Ukrajna területi integritásának helyreállításának kérdését, de lehetővé tenné, hogy azt a jövőre halasszák, és egy lehetséges katonai forgatókönyvet diplomáciai forgatókönyvvé alakítanának át.

Érdekes módon Ukrajna hajlandósága Donyeck, Luhanszk és a Krím visszafoglalására a tettek (és nem a szavak) szintjén nem nyilvánvaló. Először is, egy offenzíva jelentős erőfeszítést igényelne az ukrán hadsereg és az ukrán társadalom részéről, ami még ha sikeres is lenne, önmagában nem szüntetné meg az Oroszország által jelentett egzisztenciális fenyegetést. Márpedig Kijev számára most ez utóbbi tűnik a fontosabb problémának. Másodszor, e területek gazdasági reintegrációja a jelenlegi körülmények között mérhetetlenül nehéz lenne, még az USA, az EU és más szövetségesek által nyújtott segítséggel is.

Következésképpen elfogadható eredmény lehet, ha az orosz hadsereg feladja az agresszió kezdetén elfoglalt területeket, ha minden fogoly és deportált hazatér, és ha olyan tűzszüneti megállapodást kötnek, amely lehetővé teszi Moszkvának, hogy ne kelljen féltenie a fekete-tengeri flotta maradványait és a krími híd sorsát. Egy ilyen forgatókönyvet alátámaszthatna az a hamis elv, amelyet már az orosz állami média is hirdetett: „a háborút nem Ukrajna, hanem a NATO ellen vívják, bár ukrán területen”.

Oroszország meggyengülése nemcsak a 2014-ben elfoglalt területek elvesztéséhez vezet, hanem felveti a többi ellenőrzött köztársaságból való kivonulás kérdését is. Ugyanakkor nem szabad eltúlozni egy tényleges orosz vereség szerepét Oroszország belpolitikai helyzetét illetően. Hiszen a líbiai diktátor, Kadhafi csaknem negyed évszázadon át tudott hatalmon maradni, miután 1987-ben vereséget szenvedett a Csád elleni háborúban. Szaddám Husszein iraki diktátor meg 12 évig maradt hatalmon az 1991-es öbölháborúban elszenvedett vereségét követően.

A harmadik forgatókönyv a legriasztóbb. A neve egyszerűen: „Eszkaláció”.

Felmerül lehetőségként, amelynek a valószínűsége a mai napig viszonylag kicsi, de messze nem nulla, a háború eszkalálódása azzal a céllal, hogy az Egyesült Államokat és a NATO-t közvetlen tárgyalásokba vonják be. Moszkva számára ez a forgatókönyv a legkockázatosabb, de látva, hogy Svédország és Finnország elindította a szövetséghez való csatlakozási eljárást, és figyelembe véve, hogy az Ukrajnába irányuló katonai szállítások mennyisége folyamatosan növekszik, a Kreml talán mégiscsak elfogadhatónak tartja. Egy moldovai katonai művelet vagy egy rakétacsapás az ellátási infrastruktúrára, például Lengyelországban, netán valamiféle demonstratív, de korlátozott katonai akció a balti államok, esetleg Finnország és Svédország ellen – a jelenlegi helyzetben egyik sem zárható ki teljesen. És akkor a taktikai nukleáris fegyverek bevetését még nem is említettük meg.

Egy ilyen eszkaláció célja nem a katonai győzelem elérése, hanem a Nyugat erejének tesztelése, egységének megtorpedózása lenne. Megszűnne a kizárólag Kijevvel való tárgyalás szükségessége is a Kreml számára. Természetesen egy ilyen forgatókönyv legfőbb ára Oroszország még nagyobb gazdasági elszigetelődése lenne, elsősorban Európától, amit a Kreml a jelenlegi körülmények között szintén nem valószínű, hogy megkockáztatna. Diplomáciai siker esetén azonban – ha bebizonyosodik, hogy a NATO nem hajlandó háborút indítani Oroszország ellen, és megindulnak a remélt tárgyalások egy új európai biztonságról – az elszigetelődést „zseniális húzásként” lehetne bemutatni. Kudarc esetén azonban könnyű lesz átállni a „de facto kapituláció” forgatókönyvére.

Létezik még egy negyedik forgatókönyv is, aminek viszont olyan kicsi az esélye, hogy senki fel sem tételezné a megvalósulását: ez egyszerűen a szerződéses békekötés lenne. Sajnos manapság egyáltalán nem látható Oroszországban a hajlandóság és képesség arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön, békeszerződést kössön Ukrajnával, és azt a jövőben be is tartsa. Ez a forgatókönyv csak az Oroszországon belüli komoly politikai és gazdasági változások, majd annak stabilizálódása után tűnik lehetségesnek. Ez viszont vagy egy katonai vereség, vagy erős politikai turbulencia – puccs vagy forradalom – eredményeként következhet be. Erre számítani pedig nem lehet, illetve nem érdemes.

Nos, eddig tart Luzin írása, amit tolmácsolni próbáltam, persze a saját gondolataimmal alaposan megfűszerezve, most én spekulálok egy kicsit. Mondjuk, hogy eljön a béke valamelyik úton, és nem jár az egyik vagy másik fél, esetleg az európai kontinens netán a bolygó teljes pusztulásával (ezekre is van bőven lehetőség). Akkor mi lesz?

Optimális esetben egymás mellett kell létezzen egy orosz és egy ukrán állam. Hogy melyik mekkora lesz, az majd eldől, de ne feledjük: ha egyáltalán lesz szuverén ukrán állam, az már a putyini Oroszország és az invázió vereségét jelenti. Lesz tehát egy európai középhatalomnak minősülő (vagy annál valamivel erősebb) Ukrajna, és lesz mellette egy mérhetetlenül sértett, bár a harcokban meggyengült és elszegényedett Oroszországi Föderáció. Az az állam, ami mostanáig nem volt képes tudomásul venni a Szovjetunió felbomlását, tudomásul kell majd vegyen egy katonai vereséget, amit egy területileg kisebb szomszédtól (és az amögött álló világtól) szenvedett el. Ukrajna sem lesz jóindulatú vagy megbocsátó, a kegyetlenkedések, tömeggyilkosságok emléke legalább pár száz évre megmérgezi az ukrán–orosz viszonyt, ehhez vegyük az orosz revansizmust: a kialakuló helyzet nem lesz a tartós béke és a felvirágzó gazdaság melegágya. Kijev fél szemét mindig Moszkván fogja tartani, Moszkva pedig gyűjteni fogja az erőt egy újabb támadáshoz

Ennek a háborúnak nem lesz addig vége, míg nem szereti majd mindkét fél jobban a békét, mint amennyire utálják egymást – hogy egy régi mondás parafrázisával éljek.

Arról viszont fogalmam sincs, mivel lehetne őket ennyire megbékíteni.

Szerintem Luzinnak sincs.

Összegezve: az idő mindkét fél ellen dolgozik, de Moszkva ellen sokkal inkább, viszont békét csak akkor lehet kötni, ha a háborút megindító, agresszor Oroszország is akarja azt.

Most már csak akarnia kéne.

Mint az írás elején vázoltam: az ellenkezőjét akarja egyelőre.

A helyzet mindennek nevezhető, csak biztatónak nem.

Szele Tamás