Régóta ismert doktrína, hogy férfiak és nők sokkal jobban megértenék egymást, ha némi időt eltölthetnének egymás bőrében – ezt az elméletet azonban a gyakorlatba átültetni még nem igazán sikerült kifogástalanul. Viszont az írói fantáziával megáldott személyek nagyon szívesen játszanak el a gondolattal, mikor műveiket papírra vetik, és azzal is tisztában vannak, hogy az alapszituáció sokkal viccesebb akkor, ha egy férfira adnak tűsarkút és melltartót, mintha egy nőre aggatnak álbajuszt. Ezt támasztja alá a Madách Színház legfrissebb darabja, az Aranyoskám is, amelynél a másik mézesmadzag is működik: mi, mezei nézők beleshetünk a színdarab „csinálás” rejtelmeibe.
Főhősünket Michael Dorsey-nak hívják, és hiába elkötelezett színész, komoly kilátásai vannak arra nézve, hogy a nevét sosem fogja megismerni a nagyvilág. A negyvenedik életévét betöltő Michael ugyanis elviselhetetlen alak a rendezők szemében, még a tánckarban is a figurája igazságát keresi, és minden apróság miatt ölre megy a kreatív stábbal – így nem meglepő módon mostanra sikerült elérnie azt, hogy az ég egy adta világon senki nem ad neki munkát a szakmában. Egy véletlen – vagy egy elképesztően rossz ötlet folytán – azonban részt vesz a Rómeó és Júlia nyomán születő eszement darab meghallgatásán – csakhogy Dorothy Michaelsként, női ruhában. Csípős rendre intéseinek és lenyűgöző hangi adottságainak köszönhetően el is happolja a dajka szerepét, többek között legjobb barátnője elől, és ezzel meg is indult a lejtőn, hiszen végre megízlelte a sikert. 
A Rómeó oldalán véletlenül sem elhalálozó Júliát alakító Julie-val együtt alaposan átalakítják a Broadway-kisisten rendező-koreográfus darabját, amely már sokkal inkább szól a női önrendelkezési jogról, semmint a szarvasagancsok árnyékában bimbózó rózsaszín, bugyuta szerelmecskéről, és közben a két „színésznő” viszonya is sokkal szorosabbá válik. A hiba természetesen ott lappang, hogy Julie barátnőt lát Dorothy-ban, míg a piros szemüveg alatt rejtőző Michael már beleszeretett kolléganőjébe, a bonyodalmak pedig egy csókon át a lehetséges leszbikus viszonyon át a feszengő elhidegülésben tetőznek. Michael egyre több választás elé kerül: őszinte legyen-e vagy hazugságból fakadóan sikeres, a férfi vagy a női alteregója karrierjét rúgja be, és miként tekintsen Julie-ra? Bár a svindli végül kiderül, a sejtelmes befejezésnek hála mindenki megtalálhatja a maga szájízének megfelelő választ az utolsó kérdésre.
Bár elképesztő munka van benne, Michael/Dorothy szerepe ajándék az alakítóinak – esetünkben Serbán Attilának, aki lubickol is a fekete harisnyájában. Konok, összeférhetetlen Michaelje a darab elején még csak véletlenül sem szimpatikus, megveszekedetten kapkod minden szalmaszál után, és nem hajlandó belátni, hogy épp ő vágja maga alatt a fát. De, ahogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő is, úgy reszelgeti le a tüskéit Dorothy. Lakatot női formában sem tesz a szájára, de olyan élénk és elegáns erőszakossággal harcol meg a művészet, a női értékek vagy éppen a saját karaktere igazságáért, hogy kis túlzással mindenki a tenyeréből eszik, és még az üresfejű szépfiúk szemét is fel bírja nyitni arra, hogy a küllem nem minden, ha nincs belső tartalom. Mégis, végeredményben ez egy végletekig sikerorientált férfi, aki inkább süket marad a jó tanácsra, ha az nem tetszik neki, minthogy elgondolkodjon rajta – merthogy Michael remekül ért a káosz kirobbantásához, de utána legalább ügyesen takarítgatja, amit a nyakába szakított.
Julie-ként Simon Boglárka mutatja be egészen szívhez szólóan, mennyi alkut kell kötnie egy nőnek, ha sikeres (színésznő) szeretne lenni. Egykori szürke kisegér énjéből már sikerült kitörnie, de a magánéletét végül teljesen fel kellett adnia a karrierje érdekében, és a sebeit egészen ügyesen is takargatja, míg nem közelít felé valaki emberként. Sok pofon érte már, de meg is tanulta állni őket, mindent próbál egy álmaihoz vezető újabb lépcsőfokként felfogni, legyen szó nyálas, életidegen musicalről vagy otromba bókok fogadásáról, de Dorothy révén lassacskán lehámlik róla a páncél, és kiderül, hogy a siker mellett egy szeretetre is vágyódó, érző nőt takar. Aki persze nem könnyíti meg a vétkezők dolgát, mert a megbocsátást csak megfelelő idejű vezeklés után osztogatja.
A Michael vállán susogó józan szellem a legjobb barátja, Jeff, akinek a hangját azonban richtig nem akarja meghallani főhősünk. Az írói álmait még mindig sikertelenül dédelgető férfi szerepében Hajdu Steve hoz egy szarkasztikus, óvatos, de segíteni mindig kész barátot, aki bár egy pillanat erejéig sem helyesli Michael Dorothy-terveit, kisebb ékszerboltokat nyeldekelve készségesen fedezi minden egyes alkalommal. A tragédiát előre látja, figyelmezteti is rá barátját, akárhányszor csak lehetősége nyílik rá, de ugyanakkor a másik bolondos művészt, Sandy-t is igyekszik lerángatni a józanság megbízható talajára – és el is nyeri érte a jutalmát.
Bár a bordó nézőtéri székekben üldögélve kellemesen csengenek az Aranyoskám nótái, talán csak egy szám van, amit még a későbbiekben is fel tudnánk idézni: ez pedig Sandy hihetetlen koncentrációt igénylő dala, amelyet Molnár Gyöngyi minden alkalommal hatalmas elánnal idéz fel. A meghallgatásról meghallgatásra, bukásból megaláztatásba rohanó színésznője a két lábon járó idegbaj, egy neurotikus pesszimista, akinek még az eltúlzott mozdulatok is jól állnak. Őrülten csimpaszkodna Michaelbe, akiben a sosem eljövő sikere kulcsát látja, miközben nyomorúságosan tengeti napjait, és bár tisztában van sanyarú helyzetével, képtelen változtatni rajta. De a közönség ezt cseppet sem bánja, hiszen minden felbukkanása fergeteges kacagást ígér!
Csillogó Broadway-musical lévén kell egy negatív ellenpólus is a történetbe, bár a Posta Victor megformálásában megjelenő Ront nem lehet a klasszikus értelemben gonosznak nevezni. Az önmaga zsenijébe kizárólagosan beleszerelmesedő, lekezelő rendező-koreográfusnak nagyon is konkrét elképzelései vannak a darabjairól – hisz képzelete templomából jobbnál jobb ötletek pattannak ki –, és nem tűri, ha olyan alantas figurák, mint a színészei, megkérdőjelezzék a döntését. Végül a közösség ereje mégis megtöri ezt a könnyen dühbe jövő hatalmasságot, aki nehezen felejti el azokat, akik valaha is idegesítették már. Remek, kissé kikarikírozott ábrázolása a tévedhetetlen rendezőtípusnak, ami pedig a – nyíltszíni tapsot kiváltó – koreográfiai bemutatóját jelenti, azt biztosan nem felejtjük el egykönnyen!
Abszolút a humorfaktort képviseli a reality sztár Max karaktere is, aki kizárólag a népszerűsége miatt csípte el a főszerepet, Romeo eddig ismeretlen bátyját a Carlise-darabban. Kiss Ernő Zsolt kacagtatóan formálja meg a felettébb lelkes, tehetség terén azonban kevésbé erős szépfiút, akinek azért némi saját ötletet is sikerül becsempésznie Rudolf szerepébe (amit bizonyára egyetlen női néző sem bánt meg). Ő maga sem érti, hogyan kerülhet egy idősebb, kevésbé dekoratív nő bűvkörébe, de szerelmes kiskutyaként követi Dorothy-t, akinek a kegyeiért még meg is küzdene más udvarlókkal. Bájosan bugyuta figura, aki nincs eltelve magától, és egyszerűen muszáj imádni.
Bár néhány nemi szerepek közötti ellentétről szóló bölcselet hangoztatásával az Aranyoskám igyekszik kitörni belőle, ez a musical mégis egy habkönnyű limonádé, amit a közönség és a színészek, táncosok, zenészek ugyanúgy élveznek. Nem oldja fel a női-férfi konfliktust, nem is törekszik rá, de megvilágítja, hogy attól még, hogy a másik nem gúnyájába bújunk, nem fogjuk megérteni egymást. A látvány ereje vetekedik a humoréval, és bár kapunk pár olyan tételt, amin akár el is gondolkodhatunk, a darab legfőbb célja a szórakoztatás, amit prímán teljesít is.
Fotók: Madách Színház
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.