Ezúttal nem a válás utáni újrakezdésről szeretnék szólni, hanem arról, mi történik, ha intenzíven randizó nőként vagy férfiként csalódunk egy ígéretes partnerben, esetleg simán elhagynak minket, majd nemsokára már egy új szerelemben találjuk magunkat… És ez annyira erős élmény, hogy még ha akarnánk, se tudnánk elrejteni a gyerekeink elől.
Sokáig úgy gondoltam, hogy jobb, ha az ember válás után diszkréten éli meg a társkeresés minden nyűgét, örömét és csalódását… Valójában még mindig azt gondolom, hogy rengeteg aspektusát nem érdemes a gyerekeink elé tárni, ugyanakkor vannak olyan pontok, amelyek nagyon is tanulságosak lehetnek a számukra. És ezek miatt aztán mégiscsak úgy gondolom, hogy nem kell bujkálni, jobb, ha felvállaljuk a kapcsolatainkat, legalábbis akkor, ha már komolyabb fázisba léptünk. Persze, hogy mikortól számít valami komolynak, azt nagyon nehéz megmondani, és lehet, hogy több fájdalmas csalódást is kénytelenek vagyunk elszenvedni.
Miközben érzelmi hullámvasúton ülünk, és hol boldogok vagyunk, hol borzasztó szerencsétlenek, a gyerekeink megfigyelnek bennünket, akár féltenek is, kritizálnak, irigyelnek vagy hiányzunk nekik, mert ilyen intenzív érzelmi élmények közepette nehéz kiegyensúlyozottan támogatnunk őket… Mégis, milyen példát mutathatunk nekik?
- Hogyan kezeljük a szakítást?
Hogyan szakítunk mi magunk, illetve mit kezdünk azzal, ha velünk szakítanak? Figyelünk-e arra, hogy tisztességesen szakítsunk, nem csupán felszívódjunk, ghostoljunk? Mert ha az utóbbit választjuk, pocsék példát mutatunk. Nyilván hazudhatjuk azt a gyereknek, hogy szépen próbáltunk véget vetni a kapcsolatnak és nem csak eltűntünk, mint szürke szamár a ködben. De a legjobb, ha tányleg úgy is intézzük, hogy később példát vehessen rólunk. Főleg akkor, ha egyébként ő is ismerte az adott partnert, esetleg még valamiféle pozitív kötődés is kialakult köztük.
Nagyon nem mindegy, mennyire vagyunk képesek elfogadni, ha elhagynak és milyen reakciókat adunk az eseményekre. Dühöngünk, sírunk, melankólikusan nézünk magunk elé, szidjuk a volt partnert, megpróbáljuk meggyőzni, hogy térjen vissza hozzánk, fenyegetőzünk? Esetleg jósnőhöz megyünk, szerelmi varázslattal próbálkozunk? A repertoár végtelen…
Ha már a válás is pocsékul alakult, egy rosszul kezelt szakítás csak megerősíti a gyerekben azt a tudatot, hogy a párkapcsolatok mindig fájdalmat okoznak és hogy nem kell megtanulni a civilizált kudarckezelést, nyugodtan engedjük át magunknak a legvadabb érzelmeinknek. Bármennyire is nem ez az elsődleges szempont, mikor épp a szakítás fájdalmát éljük át, nagyon fontos, hogy jó példát mutassunk: láttassuk a gyerekeinkkel, hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól, civilizáltan kezelni. Lehetünk szomorúak, persze, ez is az élet része. De ne veszítsük el a fejünket.
- Képesek vagyunk-e az újrakezdésre?
Nagyon különböző, kinek mennyi időre van szüksége egy szakítás után. Van, akinek sokkal többre, és van, aki attól a pillanattól kezdve, hogy biztos benne: vége a kapcsolatnak, kisírja magát, majd beleveti magát az ismerkedésbe. Persze bármelyik esetről is van szó, fontos, hogy tényleg lezárjuk magunkban azt, amit elvesztettünk, illetve nézzünk szembe a problémákkal, amelyek miatt az a kapcsolat nem működött. Szűrjük le a tanulságokat, vagyis ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.
Van, aki annyira gyakorlott önelemző, és olyan segítőkész barátokkal (vagy pszichológussal) rendelkezik, hogy viszonylag gyorsan rájön arra, miért nem folytatódott az előző kapcsolata. De sokak számára kihívás felfedni az okokat, főleg, ha leragadnak ott, hogy a másik ember szemét, vagy egyenest az összes pasi/ nő szemét, és semmi esély normális partnert találni.
Ha a gyerekeink ezt az üzenetet hallják, miszerint a megfelelő társ megtalálása eleve lehetetlen, akkor mégis, mit várhatunk tőlük? Hamar fel fogják adni a keresést ők maguk is.
- Mennyire tudunk újra bízni, ha korábban nagyot csalódtunk?
Nem könnyű megbízni valakiben, ha már nem egyszer hiába reménykedtünk. Egyesek át is vágtak, mások talán csak rájöttek, hogy nem mi vagyunk számukra az ideális partner. De ha úgy megyünk bele egy kapcsolatba, hogy nem bízunk meg minimálisan se a másikban, akkor nem fogunk tudni mire építeni. Legyünk mindig óvatosak, persze, de ne fizessen egy ártatlan, őszinte érzelmekkel közelítő ember azért, amit mások tettek velünk.
- Hogyan kezeljük a fellobbanó szerelmet?
Legalább akkora kihívás a boldog lebegés állapotában foglalkozni a mindennapi teendőkkel és odafigyelni a gyerekeinkre is, mint szakításkor magunkhoz térni. A szerelmes, vagyis a fellobbanó érzelmekkel teli ember nagyon önző tud lenni. Legszívesebben sutba vágna mindent, nem dolgozna, nem foglalkozna a napi teendőkkel, csak a föld fölött lebegne és a szerelmesével sugdolózna állandóan. Majd megtapasztalják a gyerekek is… De ha akkor azt mondhatjuk, hogy tudod, én is voltam ilyen állapotban, de azért bementem a munkahelyemre és bevásároltam, meg főztem is… Akkor joggal várhatjuk el, hogy ő se hanyagolja el túlságosan a kötelességeit csak azért, mert a hetedik menyországban jár.
