Melyik egyedülálló szülő ne ismerné a helyzetet, mikor a szépen eltervezett napja romba dől attól a pár szótól, hogy „Anya / apa, beteg vagyok…”? Nem merném még csak megbecsülni sem, hányszor történt meg velem, hogy emiatt aztán mégse találkoztam az aktuális partneremmel.

Persze az se volt ritka, hogy a reggeli bejelentésről kiderült, hogy vaklárma vagy éppen egy átverési kísérlet áldozata vagyok, mert a gyerek nem akar dolgozatot írni. Máskor meg tényleg komoly a baj.

És persze olyan is volt (igaz, összesen egy alkalommal), hogy egy potenciális első randit mondtam le a gyerek betegsége miatt, mire a pasi hisztizni kezdett, mert nem hitte el, hogy tényleg ez a lemondás oka. Nyilván nem találkoztam vele a végén semmilyen formában.

Normális hozzáállású ember az ilyet sajnálattal tudomásul veszi, jobbulást kíván, esetleg megkérdezi, hogy segíthet-e valamiben. Legtöbbször nincs szükség extra segítségre, hiszen nem olyan jellegű a probléma. Az esetek 95%-ában valami egyszerű, könnyen kezelhető betegségről van szó, de nyilván ebben az esetben is jólesik, ha az, akivel találkozgatunk vagy már komolyabban kapcsolódunk, érdeklődik, visszakérdez, érezteti, hogy számíthatunk rá.

És vannak olyan ritka esetek, amikor tényleg szükség van a partner segítségére. Nekem például nincs kocsim és a minap a sürgősségire kellett vinni a gyereket. Úgyhogy randi helyett ez volt a program. Nem is volt kérdés, hogy a partnerem jön és visz bennünket, de a kapcsolatunk már ennél nagyobb kríziseket is látott… Viszont vannak olyan ismerkedési fázisok, amelyekben az ember még nem feltétlenül mer ilyen szívességet kérni.

Itt is sok múlik persze azon, hogy van-e más, akit riaszthatok, elsősorban a másik szülő, ez esetemben nem opció, és a családom tagjai sem laknak a közelben. Azért ez viszonylag ritka, de simán megtörténhet, főleg egy egyedülálló anya esetében, a férfiaknak sejtésem szerint gyakrabban van kocsija, mint a nőknek, í nők kerülnek elsősorban ilyen jellegű bajba, főleg, ha nincs képben a szülőtárs valamilyen okból (most nem is számít, miért, csak a tény adott).

De ha eltekintünk az abszolút vészhelyzetektől (és egy ilyen egészségügyi probléma az a kategória, amikor az ember még egy viszonylag új ismeretség esetén is kérhet segítséget): hol az a pont egy kapcsolatban, amikor már nem tűnik nagyon furcsának, ha szívességet kérünk? És mi az a mértékű szívesség, amire még nem illik nemet mondani?

Ameddig az ismerkedés csak arról szól, hogy találkozgatunk, de még semmi elköteleződés jellege nincs, addig ez a szívességkérés-problematika nagyon kényes. Hiszen maga a kérés és annak teljesítése vagy éppen elutasítása alapvető szintlépést is jelenthet a kapcsolatban. Beengedjük a másikat egy olyan szférába, amely már túlmutat a randizgatáson. Már érzelmi köteléket feltételez.

Ugyanakkor teszt is. Teszt abból a szempontból, hogy mennyire vagyunk óvatosak és empatikusak, milyen fontos, amit kérünk, tényleg nem tudjuk-e másképp megoldani vagy éppenséggel azt próbálgatjuk, mennyire használhatjuk ki a partner segítőkészségét. Hiszen van, aki nagyon könnyen kér szívességet és érzelmi zsarolással eléri, hogy a partnere elkezdjen úgy táncolni, ahogy ő fütyül, más meg ezerszer megrágja, hogy merjen-e kérni.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy ki kér, hogyan kér, mennyire fontos, amit kér… Ha túl hamar túl nagy igényekkel lépünk fel, az visszatetsző. De a másik félnek is nehéz eldönteni, mikor nem mondhat nemet, mert az azonnali szakítást jelent (egy egészségügyi vészhelyzet pontosan ilyen, meglehetősen nehezen tudom elképzelni, hogy ha ilyenkor cserben hagyunk valakit, akkor még utána szóba áll velünk, de lehet, hogy rosszul gondolom), és mikor érezheti azt jogosan, hogy ezt azért az illető maga is meg tudja oldani, csak szeretne kényelmesebben utazni, utál ügyet intézni, könnyebb, ha valaki megoldja helyette…

Azt szokás mondani, a férfiak szeretik megoldani a problémákat, és az ilyen helyzetek pontosan erről szólnak: persze egy gyerek betegsége esetén abszolút ott az érzelmi támogatás fontossága is, de a konkrét cselekvés talán még könnyebben is megy a legtöbbeknek. Ugyanakkor van, akinek nem áll módjában segíteni. Például nincs kocsija, nem tud vezetni. Vagy más jellegű probléma esetén: nem ért az adott témához. Nincs meg a megfelelő fizikai ereje (szerelés, cipekedés).

Nyilván a szívességkérő szemszögéből azt is mérlegelni kell, hogy az illető, akit megkérünk, képes-e az adott szívességet teljesíteni, rendelkezésére állnak-e azok a feltételek, amelyek ezt lehetővé teszik.

És persze ne feledkezzünk meg a viszonzásról sem. Noha egy jó kapcsolatban az ember nem húzza a strigulákat, vajon ki mennyit segített a másiknak, azért kialakulhat egy olyan egyensúlyhiány, ami már zavaró. Vagyis, ha szívességet kérünk és a kérésünk teljesül, akkor mi is álljunk készen arra, hogy adott esetben mi is megtegyük, amit a partnerünk kér.