Minden előadó pályafutására jellemző a kellemetlen igazság, hogy egy-egy lemez sajnos sokkal gyengébbre sikerül a fényes gyűjteményből, mint az a bizonyos egy, amellyel gyakorlatilag történelmet szokás írni. Hogy mi számít jónak, és mi kevésbé, az bizony mindig szubjektív, hiszen ahány ember annyi vélemény, a tények azonban továbbra is tények maradnak.

Általában mindig az első lemezre húzzák rá az „eltörpül majd a többi mellett” címkét, de mi van akkor, amikor nem az első lemez, hanem a sokadik veszik el az éterben? Cikkünkben most elhoztunk néhány bandát, amellyel valamelyest bizonyítjuk, hogy a mérleg nyelve, bizony mindkét irányba elbillenhet. Tarts velünk!

Feuerschwanz – Prima Nocte (2005)

Noha Hauptmann és társai már az elején foganatosították a zenekar művészetének fundamentumát, tény, hogy az első lemezük (de még a második sem) sajnos egyáltalán nem lett egy Szentírás a publikum körében, merthogy a szövegek egészen abszurd témákról regélnek, zenei viszonylatban azonban fényes jövő tárulkozott ki a zenekar előtt.

Az idén húszéves fennállását ünneplő zenekar végül folyamatosan megadta magát a komolyságnak, a Napalm Records-hoz kerülésük óta pedig valósággal szárnyalnak. Ha tüzetesebben átfésülöd a zenekar munkásságát, akkor az is felkeltheti a figyelmedet, hogy a Feuerschwanz tökéletes sorrendben lökte ki az ablakon a lemezeket, a legújabb ugyanis a legjobb, míg visszafelé haladva egyre csak gyengül a teljesítményük. Tehát, ha mondjuk rangsorolni szeretnénk a műveiket, akkor bebizonyosodik, hogy a tavaly debütált Fegefeuer toronymagasan a legjobb lemezük, míg a leggyengébb természetesen a debütáló Prima Nocte.

Within Temptation – Enter (1997)

A Within Temptation közel harminc éve van a pályán ez idő alatt, pedig többet változtak, mint bármely más zenekar. A formáció gyakorlatilag két-három lemez erejéig volt képes stabil maradni, így játszottak már gótikus metált, aztán sokkal inkább szimfonikus metált toltak, amit végül lassacskán bekebelezett a modern metal. A változások ellenére jó pár ikonikus lemezt kiadtak már a kezeik közül, de amiről leginkább képes megfeledkezni az ember, az bizony a debütáló Enter lemez.

A zenekar leginkább a Mother Earth kiadásával vált népszerűvé, amely akár a bemutatkozó lemezük is lehetne, de sajnos ott van előtte az Enter, amely nem igazán tartalmaz maradandó dalokat. Sajnos a banda Bleed Out című nagylemeze is méltán követheti a sorban az indulást fémjelző alkotást, ugyanis messze nem lett olyan egetrengető, mint ahogyan azt beharangozták.

Mägo de Oz - Mägo de Oz (1994)

A spanyol mágus diadalittasan ül a spanyol metal szcéna trónján, amit közel negyvenéves pályafutásuk során kemény munka útján vívtak ki maguknak. A zenekar első lemeze 1994-ben jelent meg, és jobb ötlet híján, Mägo de Oz lett a címe. A csapat persze ekkoriban még a közelében sem járt a metálnak, a szóban forgó hanghordozó ugyanis a blues és a rock között egyensúlyoz, viszonylag értékelhetetlen dalokkal. A kiadványról végül a Mägo de Oz és az El Lago kapott még egy esélyt a formációtól, így amikor 1994 második felében kialakult az első ismertebb felállásuk, újra felvették a dalokat, amelyek már a heavy- és a folk metál füzérét hirdették.

Pályafutásuk során több lemezt is kiadtak, amelyek messze túlszárnyalták a kezdeti próbálkozásaikat, diszkográfiájukban pedig éppúgy megtalálhatók a rockopera-szerű alkotások, mint a kivételes érzékkel átitatott művek, melyekben nincs hiány sem a power metal, sem pedig a folk-kelta metal elemeiből.

Nightwish – Endless Forms Most Beautiful (2015)

A 2015-ös Endless Forms Most Beautiful megjelenéséig szinte kőbe volt vésve, hogy bizony a Nightwish leggyengébb alkotása az 1997-es Angels Fall First, amit gyakorlatilag minden rajongó és kritikus aláírt volna, mígnem a zenekar nyolcadik kiadványa jócskán rácáfolt erre az állításra. Az mellékes, hogy egy lemezt milyen felállású formáció rögzíti, mivel sosem egyetlen dolog a mérvadó egy történet alakulásában, az összeesküvés-elméletek gyártása pedig megint csak egy másik fejezetre tartoznak.

Noha az Endless Forms Most Beautiful tartalmaz néhány kiemelkedő nótát, sajnos ezek egyikére sem lehet vakon rávágni, hogy „ez Nightwish”, holott a formáció igencsak egyedi, megmásíthatatlan hangzást kovácsolt magának egész pályafutása során. A korong egy idő után egészen fárasztónak hat, gyorsan kifullad, amely egy Nightwish-kaliberű bandától szép magyar megnevezéssel is csak jókora csalódásként jellemezhető.

HammerFall – Hammer Of Dawn (2022)

Sajnos az elmúlt néhány évben a HammerFall kapott már bőven hideget-meleget a fanoktól, mondván, azok a bizonyos motorok már nem úgy működnek, mint fénykorukban. Ez egyrészt érthető, hiszen már nem húszévesek, másrészt viszont, azt a feltételezést keltik, hogy a banda működését már messze nem ugyanaz az üzemanyag hajtja, mint oly sok éven keresztül.

A srácok legutóbbi lemeze gyakorlatilag mindennek el lett mondva, és sajnos nem alaptalanul. Noha már az elmúlt években is igencsak gyengécske lemezekkel rukkoltak elő Joacim Cansszék, a Hammer Of Dawn mélyrepülése talán még őket is meglephette. A banda egyébként idén jelentkezik új lemezzel, amelyet jogosan vár vegyes fogadtatás, az első felvezető ugyanis nem feltétlenül győzte meg a nagyérdeműt. Noha működésük továbbra is aktív, azt viszont illene nekik is belátniuk, hogy a legjobb lemezeiket már réges-rég kiadták, ennél feljebb talán már sosem lesznek képesek jutni.

Tarja – The Shadow Self (2016)

Aki kritikus, az kritikus. Én, aki  a franc se tudja, mikor és miért kapta meg az elvakult Tarja-fan jelzőt, vállalom, hogy még a Nightwish-sel sem vagyok annyira hadilábon, mint Tarja munkásságával. Példakép? Igen. Ő a legnagyobb kedvencem? Igen. Az ő hangján nőttem fel? Igen. Letett már az asztal 10/10-es nagylemezt? Még véletlenül sem. Tarja pontosan egy olyan előadó, aki imád kísérletezni, csakhogy ezek a kísérletek nem mindig sülnek el jól. Bármelyik lemezét szívesen előveszem, de a The Shadow Self valahol nagyon félre ment.

Meg nem tudnám mondani, mikor ugattam meg utoljára a lemezt, holott a Demons In You-ban még Alissa White-Gluz is beugrott hörögni. A kiváló értékelések ellenére, a The Shadow Self nálam egyértelműen az énekesnő kevésbé jóra sikerült lemeze, merthogy sehogy sem tud rávenni arra, hogy újra meghallgassam.

Ez is érdekelhet!