Ha létezik olyan irodalom, amelyik elgondolkodtatásra késztet, akkor az számomra az ismét felfedezett Dűne-sorozat, Frank Herberttől. Igaz, a szerző már negyven éve nincs velünk, de az alkotása azóta is visszhangok sorozatát veri vissza a rajongók lelkületéből és született belőle sorozat, illetve a legutóbbi években filmek. Amikor írok, az az érzésem, hogy óriások vállán állok, ahogy azt Isaac Newton is megfogalmazta. Amit ezekhez a monolitokhoz hozzá tudok tenni - úgy érzem -, az csak a saját tapasztalatom, amit az én szerény személyem bele tud mindebbe csempészni.

Hogy miért pont a Dűne? Arról később értekezek még. Legyen annyi elég, hogy már egy ideje a Zempléni-hegység OKT-ját csináljuk. Lezárásként most a Regéc-Gibárt közötti etapot teljesítettük. Kiindulási pontunk ennek megfelelően Regéc, ahol legutóbb befejeztük az Újhutától induló szakaszt. 

Akkor még télies-őszies miliő uralkodott, de már nagyon erősen, egyfajta detonációként robbant a tavasz. Bár, ez relatív, hiszen sok nyoma van annak, hogy az időjárás atipikus, a klímaváltozás pedig tetten érhető. A reggeli órákban még karmait meresztette a hajnali hűvösség, de a napsütés kohója elkezdte szépen lassan ontani a melegét. Regéc ősi falva már tatár, török, Habsburg, kuruc hadak vonulását is megérte, majd világégéseket, kommunizmust, most pedig a kapitalista szerzési vágy nyomja rá a bélyegét, hiszen mint oly sok település, amiket érintettünk a nap folyamán is, küszködik a helyi megélhetési lehetőségek szűkösségével, a városi infrastruktúra talmi csábításával, ezért - főleg a fiatalok - másutt keresnek megélhetést. Üres porták, lakatlan házak, jobb esetben nyaralónak kialakított régi paraszti porták szegélyezték utunkat.

A Fő utca aszfaltozott artériáját magunk mögött hagyva felkapaszkodtunk a vár irányába. Egy barátságos cica, állattartás nyomai, kaszálók, majd erdőség következett. A Másfélmillió lépés Magyarországon stábja egy háromszáz lelkes helyre érkezett, de ma már csak 65-en lakják állandó jelleggel. Irtások és egykori gyümölcsösök gazdátlansága vegyült a lombhullató sűrűség köz; akárcsak a szintén hasonló sorsú Mogyoróska esetén.

Egy apró kitérőnk vezetett a várhoz, ahol a pecsétjét mindenki elhelyezte a füzetében. Vidám kávézás, jégrkémezés intermezzóját élveztük a büfében, gyönyörködve a kilátásban, a háttérben derengő Magas- és Alacsony-Tátrával, amelyek most nem mutatták magukat annyira expliciten, mint pár évvel ezelőtt.
A helyhiány miatt és mások jobban informáltságából kifolyólag ezen a linken lehet többet megtudni az erősségről.

Makadámúton haladva kanyarodtunk Mogyoróskára. A Rákóczi idejében ruszinokkal betelepített kicsiny helység zsákfalui bukolikus hangulatát a görög katolikus templom tornyának csúcsa törte meg. A ruszinok azóta már maradéktalanul asszimilálódtak, nem őrizték meg egykori kárpátukrán mivoltukat, mint Komlóska esetében. A temetőkertben így a kerítésen benézve nem láttam cirill betűs síremléket, míg Komlóskán erősen szétmállva, nehezen olvashatóan, de még fellelhető pár.

A napsütés itt kezdte igazán éreztetni a hatását, mivel hamarosan elkezdtünk kitikkadni. Enyhülést csak az Arka-patak hűs völgye jelentett. Hála egy lelkes túratársunknak, be lettünk fújva a kullancsok és szúnyogok ellen, ami nagyon hasznosnak bizonyult nem csak a völgyben, hanem a későbbiekben is. A hőség jelentősen csillapodott, hála az Arka-patak sodrásának és a körülötte boltívekként oltalmazó fák sokaságának. Egy nagyjából hat kilométeren keresztül nyújtózó ösvény vette kezdetét, amely méltán jelentette az eddigi zempléni kalandjaink egyik legizgalmasabb és egyben leglátványosabb részét. Nem pusztán egy patakparti ballagást takart, hanem itt-ott a bedőlt fákat kellett legyűrnünk, míg másutt a vízfolyáson kellett átkeljünk, kockáztatva az elázást, elesést, de hál' Istennek az utóbbira egyetlen esetben sem került sor. Ebben a Ho Si Minh-ösvényre emlékeztető vadonban másokkal is találkoztunk, hol egy irányban haladva, hol velünk szemben jőve. Nagy meglepetésünkre és örömünkre egy zsemleszínű kutya, feltételezéseim szerint labrador szegődött útitársunkul. 

Rövid pihenő az erdőből kiérve, némi elemózsia, majd Arka település következett. Ódon házak, feszületek, felújított vagy düledező épületek, kevés életjel. Egy 49 főt számláló zsáktelepülés hétvégi sziesztájába csöppentünk bele, amit hamar magunk mögött is hagytunk, hogy a múltról regélő pincesor intsen nekünk búcsút. Szűkebb, magasabb ormokkal tűzdelt völgyben haladtunk, amelyet az Arka-patak vájt ilyenre hosszú, kitartó munkával az évezredek során. 

Elhagyott kőbányák málló falait magunk mögött hagyva fogadott minket Boldogkőváralja. Kutyaugatásoktól övezve léptünk be a falu központjába, ahol a buszfordulóban egy kiszolgált csuklós Ikaruszt fotózott pár lelkes buszrajongó. A tájház mellett emelt feszület és annak tőszomszédságában emelkedő épület még roskatag állapotában is szilárdságot sugallt. Bár elég karakteres jellege volt, az épület közepén elhelyezkedő kapuval, adatot nem találtam róla, hogy mi célt szolgált a múltban. 

A  jelzésen haladva lehetőségünk lett volna a várhoz eljutni, hogy ott pecsételjünk, de inkább az állomást választottuk e célra. Így a 3714-es számú országúton haladva sokáig kísérte lépéseinket Boldogkő impozáns látványa. Pár dombhajlat után már nem láttuk a szfinxet, majd csak távolabbról és később. Az állomás elég vadnyugati hangulatot sugallt. 2023. augusztus 1-től vonatpótló autóbuszok közlekednek, így azóta a személyszállítás gyakorlatilag szünetel. Ha nem is az állomásépület állapotán mutatkozik meg, de a sínkorona rozsdás mivolta is gyér forgalomról árulkodik. Mindössze a teherszállítás koptatja a szelvényeket...

Előttünk a hullámzó völgy, mögöttünk a Zemplén ormai. A poros földúton vezetett tovább az utóbbi hónapok ökölszabálya: a kék jelzés. A táj szinte léleksimogatóan volt egyszerű, akárcsak anno a híres és sokak által emlegetett Windows-háttérkép. Annyira puritán volt, mint egy zen életérzés. 

Mikor egy utat
Kiválasztottunk, minden
Más út eltűnik.

Forrás: 3sor.hu - haiku versek 

Ebben a letisztult állapotban, átszellemülve araszoltunk Alsócéce irányába. Egy bozóttal benőtt hajdani zsidó temető, naperőmű, római katolikus templom. Ezek fogadtak minket. A református templom átellenben, az adótorony tövében egykori, valószínűleg szolgálati, épület. Szélsuhogás, tikkasztó hőség voltak az életjelek, de csak mélyítették a kihaltság érzését. 

Bal kéz felé vettük az irányt, a Hernád menti dombháton. Repcemezők tarkította végtelenség, a háttérben megint a Zemplén, jobbra a Hernád szalagja, azon túl a Cserehát lankái. Árnyékot ritkán kaptunk, de a napsütés perzselt minket. 
A változás örök. Ez a buddhizmus és a Dűne alaptörvényeinek egyike. A szenvedés egyik gyökere, hogy az örökösen múlandót szeretnénk konzerválni, ha azt, ami elenyészik örökkévalónak felfogni. A régi világom innen nagyon közel volt: gyerek voltam és télen szánkóztunk a hejcei lejtőkön. 2024-ben április közepén pedig 30 Celsius-fokot karistol a hőmérő higanyszála. Egy csepp eső nem sok, annyi sem esett az utóbbi időben. Ez így nekünk, akik a régi világban cseperedtünk fel, nagyon erős. Mi még önfeledten hógolyóztunk és nem tavaszi időben díszítettük a fenyőfát karácsonykor.
Vajon a Földből Arrakis lesz és a zöldellő rétekből homokos sivatagok? Akármennyire is dolgozok a dolgok, a világunk elfogadásán, nehéz ennyi és ilyen volumenű változást beemelni, megbékélni vele. Amit az emberiség önmagával és a környezetével tesz, az hírportálokon vagy egy ilyen időjárás közepette megmutatkozik. A szúnyogok egy tájfun erejével csaptak le ránk, de hamar el is vonultak, hála a már említett kullancsriasztó spraynek. 

Aztán hamarosan ,,befutottunk" Gibártra, ahol még egy utolsó stempli várt ránk, na és a kocsmában egy kis hideg nedű! :) Itt most megállapodtunk a távunk végét illetően, hogy legközelebb innen indulva vegyük be magunkat a Cserehát zegzugos aprófalvainak világába. Bár nem volt nagy szint és szinte folyamatosan ereszkedtünk, rendesen meggyúrt minket ez a nap.

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 25,5 km.
Szintemelkedés: 292 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: