Kis halál. A kifinomult francia nyelv valaha az orgazmus szinonimájaként használta a kifejezést, amely azonban a tudományos szakkifejezés elterjedése óta megváltozott jelentéssel bír. Mára inkább az orgazmus utáni testi-lelki kimerültséget, ürességet takarja az előkelően hangzó La petite mort. Ám nem csak a szeretkezést követően jelentkezhet ez a lehangoltság, ami egy-egy színházi élmény után egyaránt megszállhatja az előadót és a nézőt.
Középen: Dagmar Manzel
Ott van mindjárt a darabtemetés nemes színházi aktusa, amikor a közönség tudtával vagy anélkül utoljára adnak egy produkciót. Utoljára játszik együtt az összeszokott csapat, azzal a tudattal, hogy a díszletek és jelmezek, melyek ma még az egész világukat jelentik, másnap talán a zúzdában végzik. Ilyenkor egészen más fénnyel ragyog egy előadás, más energiák szabadulnak fel.
Katharine Mehrling és Helmut Baumann
A Komische Oper egyik ikonikus produkcióját, a Bál a Savoyban-t ezelőtt éppen három éve méltó körülmények között már végleg nyugalomba helyezték. A rajongók azonban oly hevesen követelték vissza kedvencüket, hogy Barrie Kosky, a színház vezetője és a dzsesszoperett rendezője végül engedett a kérésnek, és az évtizedes intendatúrája utolsó szezonja végén ismét műsorra tűzte az előadást. A direktor, aki meglehetősen szívesen tart (egyébként remek, értelmes és érzelmes) beszédeket, a mostani darabtemetés után a színpadon kifejtette, hogy egy produkció addig életképes, ameddig az eredeti mondanivaló nem sérül és az előadói gárda egyben tartja azt. Egy ennyire érzékeny és személyre szabott előadás esetében pedig különösen értelmetlen lenne újabb és újabb szereposztásokat beállítani, ami által felismerhetetlenné torzulna az eredeti elképzelés. Kosky gondolataival nehéz lenne vitába szállni.
Középen: Katharine Mehrling
A rendező szerint a Bál a Savoyban megtette kötelességét: visszaadta Berlinnek elveszett, elhagyott vagy elrabolt múltjának egy részét. Nagy szavak, de akinek módjában volt látni a produkciót (csak az utolsó előadáson nem kevesebb, mint hat magyar zenés színházi ember futott össze a Komische Oper nézőterén…), tudja, hogy a direktor nem a levegőbe beszélt. Az előadás mindenek feletti kultúrtörténeti jelentősége ugyanis abban áll, hogy szembesítette a német fővárost azzal, mi is volt egykor Berlin, mielőtt kifordult volna önmagából. Amikor 1933-ban a Bál a Savoyban eredeti alkotógárdája (a zeneszerző-karmester Ábrahám Pálon kívül olyan nevek, mint Alpár Gitta, Bársony Rózsi és Dénes Oszkár) viharsebességgel volt kénytelen elhagyni a hitleri Németországot, akaratlanul is magukkal vitték a glamourt, a fülledtséget és az erotikus szabatosságot, tehát mindazt, ami Berlint az 1920-as években Európa, de talán a világ legizgalmasabb metropolisává tette. Kosky, kelet-európai menekült zsidók Ausztráliából visszatelepült utóda első szezonjában ezt a tükröt foncsorozta újra a Komische Oper színpadán. A törzsközönség pedig ismét ostrom alá vette az egykori Metropol-Theater kasszáját, hogy az Ábrahám-operett által ismét felfedezze önmagát.
Daisy: Katharine Mehrling
Kosky „varázslata” azonban közel sem egyszerűen egy (egyébként valójában kétes értékű) operett feltámasztásáról szól. Az előadás nem adaptálható, csak „itt és most”, és kizárólag a lassan tíz éves, és a rendező által kiagyalt szereposztással működik. (Nemzeti kincsünk, a Csárdáskirálynő több mint fél évszázada nem tud szabadulni az 1953-as operettszínházi felújítás hasonló terheitől.) Bár Kosky elsősorban a német (zenés)színház három hatalmas művészének (Dagmar Manzel, Katharine Mehrling és Helmut Baumann) kínált parádés szerepeket, ám mellettük az összes többi nevesített és névtelen színpadon álló tökéletesen a helyén van. Ritkán érezni, hogy egy produkció minden közreműködője ilyen fokon elkötelezett híve, sőt talán rajongója is egy munkának. Ezek az energiák tartották életben a Bál a Savoyban estéit évről évre.
Középen: Helmut Baumann
Igen, olykor-olykor léteznek olyan előadások, melyek felülírnak mindenféle kritikai élt. Lehetne keresgélni a produkció hibáit: a hosszú első részt, a „szerzői szándék elleni” első finálét, a túlzó revü-hatásokat, pláne a főszereplők életkorát (a táncoskomikus Baumann a 83-at is betöltötte már…), de mindez felesleges, mert az előadás lendülete és a közreműködők kiapadhatatlan játék- és életkedve mindent felülír.
Jelenet a fináléból
Az előadás végén nem csupán a direktor beszéde miatt hullottak a színpadon (no és a nézőtéren…) a könnyek. Valami valóban véget ért, amikor kézen fogva belesuttogták a berlini éjszakába: „Reich mir zum Abschied, noch einmal die Hände...” „Nem történt semmi, csak elválunk csendben, good night, good night, good night…” La petite morte, kis halál. Lemossák a festéket és hazamennek. Utoljára játszottak így együtt. Barrie Kosky, pusztuló korunk egyik megmaradt opera-mágusa közben már a leköszönő produkcióját próbálja, melynek címe: Barrie Kosky’s All-Singing, All-Dancing Yiddish Revue. Berlin, az európai kultúra egyik fellegvára megint nyelhet egy nagyot.
Fotók: Komische Oper Berlin