Az ukrajnai háború egyik propaganda-játszmáját indította el két katona heccelődése.

»Az ukrán háború szimbólumává vált „Z Nagyi” nem is támogatja a háborút« – címmel jelentetett meg írást a Neokohn , a BBC News angol nyelvű cikke alapján. A felvezetőben olvasható, hogy

»Egy vörös szovjet zászlós idős ukrán nő lett a Kreml háborús propagandájának valószínűtlen arca, miután az ukrán katonákkal való találkozását videóra vették. A BBC felkutatta „Z Nagyit”, hogy interjút készítsen vele.«

Megjegyzem: legfeljebb ukrajnai az illető, de mint számos, később idézendő beszélgetésből kiderül, orosznak tekintik, s nyilván ő is önmagát. Az internetes újság szerkesztője a bábuskát fordítja nagyinak, ami rendben van. A „Z”-t azonban meg kell magyaráznom! Többek között ezt a betűt, méghozzá latin alakjában, festették és festik az orosz hadseregnek a ,,különleges katonai műveletekben” résztvevő haditechnikájára, illetve a Donyec-medencei felkelők harcjárműveire. A  „За победу!” (fonetikusan: Za pobédu), vagyis ,,A győzelemért!”, esetleg a „За Донбасс!” (fonetikusan: Za Donbassz), vagyis a ,,Donbasszért!” jelmondatot szimbolizálják vele. Oroszországban politikusok, közéleti szereplők, művészek gyakran viselik jelvényként a kelet-ukrajnaiakért való kiállásukat jelezve, illetve számos tömegrendezvény és performansz központi eleme vált belőle.

Nemrégiben a két orosz pranker, a már sok hírességet rászedett csínytevő, Vovan és Lexus valamelyike az ukrán elnöknek Volodimir Zelenszkijnek adta ki magát. Felhívta a Harry Potter-sorozat íróját, Joanne Kathleen Rowlingot. Megkérdezte tőle, nem akarja-e Harry Potter Z-alakú sebhelyét az Ukrajna címerében lévő háromágú szigonyra, a tridentre, ukránul a trizubra cserélni. Az ügy külön pikantériája, hogy 2020-ban diplomáciai botrányt okozott London és Kijev között, amikor a brit rendőrség egyik terrorellenes kiadványában a szélsőjobboldali szervezetek jelképei között, egy neonáci jelkép után, „nacionalista szimbólumként” jelentette meg az emblémát. A prankerek, úgymond az ukrán államfő nevében, arról is tájékoztatták az írónőt, hogy

Ukrajna országszerte a J. K. Rowling nevével jelzett könyvklubokat nyitna, továbbá szeretnék meghívni őt, hogy Harry Potter-felolvasásokat tartson az Azov zászlóalj harcosainak.

Az írónő azonban nem ment lépre. Ugyanúgy gyanút foghatott, mint Bábuska Z szakállas hozzátartozója, akibe márciusban botlott az ukrán hadsereg két katonája, élelmiszercsomagot osztva a faluban. A vitézek telefonnal rögzített, aztán a világhálón megosztott felvételén Gyéduskát, azaz Nagyapót – aki mintha inkább az apja lenne az idős nőnek, s akit a katonák a férjének néztek, s ilyenként említi őt a BBC News angol nyelvű cikke is – azzal akarták megviccelni (csőbe húzni?), hogy mondja fennhangon: „Dicsőség Putyinnak, dicsőség az orosz csapatoknak!” A sokat megélt öreg azonban azt válaszolta: „Semmit nem fogok mondani”. Arra sem adta be a derekát, hogy azzal ámították: „a felesége már mondta…” Ekkor jött elő a később Z-nagyiként elhíresült asszony…

Az eredetileg nyilvánvalóan heccnek szánt videó sebesen terjedt az interneten. Ezt a változatát orosz felirattal is ellátták, amit az indokolt, hogy a szél okozta erős zörejek miatt, helyenként nehezen érthető a beszéd. Egyébként az oroszul tudók minden további nélkül követni tudják a Z-nagyi, sőt előtte a katonák által eredetileg férjének titulált öregember, akit más források nagyapjaként említenek, kissé tájnyelvi szövegét, és a harcosok ukrános akcentusú szavait. A néni megjelenésekor, magyar fordításban, pontosan ezeket:

Bábuska Z azt hitte, hogy az orosz katonák érkeztek meg. Nem akarta elfogadni az ennivalót, mert úgy gondolta, hogy a „felszabadítóknak” nagyobb szükségük van rá. Sokáig nem vette észre, hogy az ukrán katonák, akik még a banderistákat is belekeverték a dologba, miszerint az ő nevükben adják a csomagot, éppenséggel gúnyolják. Amikor azonban azt akarták, hogy mondja utánuk: „Dicsőség Ukrajnának!”, gyanút fogott, és visszakérdezett: „Ukrajnának?” Hosszú hallgatás, tanácstalanság, mikor azonban a néni meglátta, hogy a vörös zászlóra tapos az egyik egyenruhás, kezdte visszaadni, visszarakni a zacskóba az adományokat. Hiába biztatták, hogy fogadja el, többször mondta: „Nem akarom”. Aztán letette a zacskót a földre, a katona lába elé, majd rámutatott a zászlóra, amire rátaposott amaz, s így szólt:

Ezen a variáción már nem hallani a néni válaszát. Ezen a másikon azonban részben az is megvan. A mikrofonba bekavaró szél miatt rekonstruálhatatlan a katonákkal való perlekedés minden részlete, de egyértelmű, hogy Z-nagyi Ukrajna államfőjét, Zelenszkijt tartotta főbűnösnek, aki „nem találta meg a közös nyelvet Putyinnal”. Aztán Bábuska Z-vel közölték a hadfik, hogy az oroszok is lövik a településeket. A néni láthatóan elbizonytalanodott, de azért vissza akarta venni a zászlót, ám a katonák elkobozták tőle…

A történetnek azonban ez csak az eleje. Z-nagyi azonnal jelképpé vált Oroszországban hatalmas tömegek számára. Talán idővel a Kreml is rásegített erre – miként a BBC cikke nyomán a Neokhon állítja –, de az internetet azonnal és spontán lepték el a lelkes méltatások, a videó-felvétel alapján készült mémek, nem egyszer a Nagy Honvédő Háború szimbólumait társítva az idős asszony alakjához. Házfalakra festették, Mariupolban szobrot is mintáztak róla – miként az a BBC összeállításában és sok más felvételen látható. Mert ahol a propaganda megjelenik, oda betör az ellenpropaganda is. S mint a továbbiakból kiderül, emiatt korántsem olyan egyszerű a történéseket a valóságot akárcsak megközelítően összerakni, miként ezt a csupán egy-két internetes cikkből tájékozódók gondolják.

A brit közszolgálati televízió így harangozta be az esetet feldolgozó riportját: »A BBC felkutatta „Babuska Z”-t, hogy megpróbálja kideríteni az incidens mögötti igazságot.« Először is, mi az, hogy „felkutatta”? Talán a vietnámi volt az utolsó háború, amiről még úgy tudósíthattak újságírók, hogy az amerikai hadseregtől többé-kevésbé függetlenül, oda mentek, ahova el tudták ezt intézni maguknak, azokkal beszéltek, akiket ők cserkésztek be. Ezzel együtt, egy részükről – tudósítókról, esetleg majdani híres regényírókról – később kiderült, hogy nem csak világlapoknak dolgoztak, hanem valamelyik titkosszolgálatnak is. Ami pedig az újabb időket illeti, legutóbb június 5-én, a „Miért hazudnak az újságírók?” cikkemben írtam le Wisinger István könyvére hivatkozva, hogy

»a brit BBC megrendszabályozása, az újságíróknak a harctereken való mozgásának úgymond nemzeti érdekből történő korlátozása már 1985-ben megkezdődött. Az amerikai hírtelevíziók több fokozaton – úgynevezett hotel-tudósítások, katonai ellenőrzés melletti csoportos látogatások szervezése stb. – keresztül jutottak el addig, hogy a harmadik iraki háborúban „a televíziósok már lényegében fegyver nélküli, egyenruhás tagjai voltak a katonai egységeknek. Ők is csak szigorú szabályok szerint végezhették tevékenységüket (...), amelynek érdemi részével kapcsolatban nem lehetett illúziókat táplálni«.

És akkor 2022-ben azt akarja velem elhitetni a BBC, hogy felkutatta Bábuska Z-t! A nyugati világban a közszolgálat etalonjának számító csatorna azzal ámít, mintha csak úgy átvághatott volna a stábja a háborúban álló, üzemanyag- és élelmiszerhiánytól szenvedő, a Krím nélkül is majdnem hét Magyarországnyi Ukrajnán a hatóságok, elsősorban a hadsereg segítsége nélkül, hogy felleljen egy, az ország túlsó végén, a frontövezetben élő idős asszonyt. Nem mellesleg, az angol szövegben benne van, hogy a forgatócsoportot kijevi minisztériumi munkatárs kíséri, aki a cikkben tetten érhető módon instruálja, úgymond képbe hozza a stábot. Például így: „az orosz propaganda mindent egydimenzióssá tesz”.

Mert ugyebár az ukrán nem… – gondoltam önkéntelenül, de kiakadni csupán azon akadtam ki, amikor többek között azt olvastam a BBC cikkében: „Annak ellenére, hogy Moszkvában sztár lett, Anna faluját nem kímélték Putyin erői – többször is bombázták. Útközben néhány égő házat láttunk. Mások hamuvá váltak. Saját otthona is megszenvedte az ágyúzást – az ablakok betörtek, a tető megsérült, repeszdarabok szóródtak szét a gyepen.” A tudósító láttatásában – és ebben egyáltalán nincs egyedül – ez egy olyan háború, amiben csak az oroszok tüzelnek. Sajnos, szó sincs erről. Ahonnan lőnek, oda általában vissza is ágyúznak, hiszen ha úgy adódik, a lakóházakban és azok között keresnek fedezéket hol az egyik, hol a másik fél katonái – az orosz híradások szerint, leginkább az ukránok, akik persze épp az ellenkezőjét bizonygatják.

Az pedig, hogy a február vége óta tartó inváziót összekapcsolja egy riporter a Bábuska Z–vel később történtekkel, enyhén szólva, életidegen gondolkodásra vall. Mindenesetre, csak idővel derült ki, hogy ki rejtőzik a szimbolikus név mögött. Már, ha egyáltalán. Ugyanis a családnevét az általam átnézett brit, orosz és ukrajnai források egyikéből sem tudtam azonosítani, Mindenki csak kereszt- és apai néven említette, s hogy Anna Ivanovna a harkovi területen él. Viszont hosszas azonosítási kísérlet után sem jöttem rá, melyik településen. A dvurecsanszkij járásban, amit az egyik orosz forrás megadott, az interneten általam fellelt térkép szerint nincs Danyilovka nevű falu, amit az egyik angol nyelvű cikk említett. Igaz, különféle Danyilovkák más, környékbeli járásokban valóban léteznek. A történetben szereplő katonák egyike úgy emlékezett a BBC kamerája előtt, hogy Harkov elővárosában, Szevernaja Szaltikovkában történt az eset. (3:50-nél) Csak az látszik bizonyosnak, hogy Anna az orosz határ közelében lakott, amikor az élelmiszert osztókkal találkozott.

A múlt időt azért használom, mert számomra nem egyértelmű az események sorrendje sem. A BBC májusi riportfilmjében vágás vágást követ, falusi helyszín keveredik városi emeletes házakkal, az idősíkok összekeverve, hol ilyen, hol olyan ruha van a nyilatkozó Anna Ivanovnán. Ezen kívül féltucatnyi, különféle módokon megvágott filmet néztem meg vele kapcsolatban. Hol így, hol úgy montírozták össze a mondatait. Ugyanazon interjúkat másként és másként rövidítették meg az összeállítások készítői, és a részeket különféleképpen csoportosították, aszerint, hogy az orosz, illetve az ukrán és a nyugati propagandisták – akik közé egyre inkább az újságírók is tartoznak, mi több, a mai internetes világban sok Facebookon nyomuló közember – milyen érzést akartak kiváltani a nézőből, a harcoló felek melyike mellé akarták állítani a közönséget.

A brit televízió számára – Miként másként, ha nem a hadsereg Kijevben székelő illetékes részlegének közreműködésével? – előkerítették a zászlóra taposó Viktor Kosztyenkot, az ukrán hadsereg főhadnagyát. Többek között arról beszélt, hogy attól a gyűlölettől vezérelve taposott a zászlóra, mert országát Moszkva szatellitjává tették az 1920-1930-as években. (3:48-nál) Mint mondta: „Nem tekintem magam kisebbik testvérnek”. Azon persze a BBC-vel együtt ő is túllépett, hogy

az az Ukrajna, amire gondol, egyáltalán nem létezett a cári birodalomban; hogy azt a részét, ahol most a harcok folynak, 1918-ban Lenin csatoltatta hozzá; hogy délen és nyugaton Sztálin gyarapította, a Krímmel pedig Hruscsov gazdagította nem is túl régen azt a szovjet köztársaságot, ahol 1991, a függetlenné válás után két évtizeddel mindenki mást másodrendű állampolgárnak minősítettek az ukránokon kívül.

Arról már említést se tegyünk, hogy a Szovjetunió vezetői között egyáltalán nem játszottak alárendelt szerepet az ukrajnai, sőt az ukrán származásúak. Nem mintha ez ott, és akkor különösebb szempont lett volna. Arról sem esett szó a pártatlan BBC riportjában, hogy a forgatási helyszíntől kissé délebbre, 2014 óta az ukrán állam büntető zászlóaljakkal, ágyúzásokkal tartotta és tartja rettegésben az eredeti alkotmány alapján autonómiát követelt területek lakosságát, s ennek ott tízezernyi halálos áldozata volt a civilek körében. Most is naponta halnak és sebesülnek meg az ottani településeken, mert jó ideje tudatosan rombolja az ukrán tüzérség azokat a falvakat és városokat, amelyeket feladni volt kénytelen az ukrán hadsereg.

Mindez egyrészt ténykérdés, másrészt pedig a propaganda már csak ilyen. Fekete–fehérben, ellenség vagy barát ellentétpárban láttatja a világot. És a propagandisták – a BBC riportjából ez egyértelműen kiderül – a márciusban még Putyin- és oroszbarát asszonyt, aki Zelenszkijt azért hibáztatta, mert nem egyezett meg az orosz vezetővel, áthangolták. Májusban már Putyint is bírálta, mert úgymond nem kérdezte meg Ukrajna népét a háború dolgában. „Csak annak örültem, hogy jönnek az oroszok, és nem harcolnak velünk. Örültem, hogy újra egyesülünk – adta vissza néhány héttel ezelőtti szavait a BBC szerzője. Ám, ha a márciusi felvételt is meghallgatja az ember, ennél többről volt szó. Anna Ivanovna egészen konkrétan beszélt

Oroszország, Ukrajna és Belorusszia újbóli egyesüléséről, egy irányítás alá kerüléséről. (3:12-nél)

Az angol cikk szerzője  így fejtette ki, foglalta össze az asszony májusi, a montírozott videó elején és közepén épp csak megpendülő gondolatait: »A vörös zászló nem a Szovjetunió zászlaja, nem Oroszországé, hanem „a szeretet és a boldogság zászlaja minden családban, minden városban, minden köztársaságban. Nem a vérontásé. És aki mást mond, az rossz. (…) Ha beszélhetnék Vlagyimir Putyinnal, azt mondanám, hogy hibát követett el. Mi, ukrajnai dolgozók ugyan mit tettünk, hogy ezt érdemeljük? Mi szenvedünk itt a legjobban”. Aztán a szerző közbeiktatta saját értelmezését, amivel talán az idős asszony alattvalói lelkületét próbálta érzékeltetni, vagy tudom is én, mit: »De Anna, aki a szovjet időkből származik, és nem hajlandó nyíltan kritizálni az orosz vezetőt” (hozzáteszi): „Putyin egy elnök. Cár, király, uralkodó”«.

A riportot készítők megmutatták az asszonynak a vörös zászlós jelenetről Oroszországban készült falképek, dekorációk fotóit. Először látta őket. Nem tetszett neki, hogy ekkora a hírverés körülötte. Nem is értette miért, hiszen azóta az orosz vezetést is bírálta. De már késő. A szomszédaiként bemutatott életerős férfiak elhatárolták magukat tőle, s kritizálták az oroszországiakat a háborúért. (6:00-tól)

De honnan kerültek elő? – kérdeztem magamban. Hiszen korábban arról volt szó, hogy a falut kiürítették. Mindenesetre, Anna Ivanovnával ellentétben, nekik – hogy Kosztyenko főhadnagyra hivatkozzak – megvolt a magukhoz való eszük, s nem beszéltek a hatalomnak nem tetsző dolgokat. Ellenkezőleg, a frissen borotvált és fodrászolt férfiak, főleg az ukránul beszélő Vlagyimir (azaz Volodimir), arról beszéltek, hogy ide ugyan vissza ne jöjjön az öregasszony.

Csak én nem értek valamit? Nekik ott, a frontövezetben, ahelyett, hogy a betolakodók ellen harcoltak volna, ez volt a legnagyobb gondjuk?

A főhadnagy egyébként maga mondta, hogy az idős asszonynak nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, mi történik körötte, ki és honnan lőtt (7:14-nél), de nem érzi, hogy felelős lenne a felvétel közreadásáért, Egyébként máskor is vittek nekik konzervet, ezt azt. Kavarognak az érzelmek, sok az apró tisztázatlanság, de lehet, hogy csak az én szemem előtt nem illeszkednek pontosan a mozaikdarabok. Pláne, hogy az egyik felvételen azt állította valaki: mégis sikerült elköltöztetni őket. Aztán kórházba került. Egyszer városi, sokemeletes épülettel a hátterében (talán az evakuálási helyszínen?), a kamera előtt arról tájékoztatták őt a felvételen, hogy a háza megvan, csak az ablaküvegek vannak kitörve. És ismét a házában... A stáb felhúzatta vele a tréningfelsőt, ami márciusban volt rajta, amikor kiment az ukrán katonák elé.

Furcsa érzéseim támadtak. De nem csak a nyilvánvalóan megrendezett jelenet miatt. A mozdulatok, a testtartás alapján az a gyanú ébredt bennem, mintha nem ugyanazt az asszonyt láttam volna a későbbi felvételeken. De ezt ésszerű meggondolásokból elvetettem, csak néztem tovább a róla készült közeliket. (8:10-nél és a későbbiekben) Már nem volt olyan határozott, mint korábban. Arról lamentált, hogy a háború semmivel nem indokolható. Amikor a riporter közölte vele, hogy meg akarták őt hívni Oroszországba, a Győzelem napi ünnepségre, hogy vörös zászlajával a menet élén haladjon – ami vagy igaz, vagy nem –, s feltette neki a kérdést, hogy elment volna-e, nemmel válaszolt, én pedig arra gondoltam, hogy már megtanulta a leckét:

„Nem, nem tehetem, mert bennünket, fegyverteleneket bombáztak – mondta, majd azzal zárta gondolatát: „Ukrajna legyen a miénk. Ukrajna a szülőanyám…” 

Ebből lett aztán a Neokohn idézetekből célzatosan összeállított cikkének főcímében az, hogy »Az ukrán háború szimbólumává vált „Z Nagyi” nem is támogatja a háborút«. Mintha bármikor is szó lett volna erről, s bármikor is a háború mellett állt volna ki! Mindenesetre, ez is beleillik abba a sorba, aminek következtében torz képet alkotunk a világunkról, annak eseményeiről, s aminek leképeződését ebben az esettanulmányfélében bemutatni igyekeztem. Mert valahogy így zajlott 2022 márciusa és júniusa között az amerikai–(ukrán)–orosz háborúnak a világsajtót is bekapcsoló információs frontján annak a küzdelemnek egy viszonylag apró mozzanata, amelyben az egyik oldalon hősként ünnepelték, a másikon árulóként kezelték Bábuska Z-t. Eszközként használták minden oldalon, miközben áldozata lett a körülötte kialakult hírverésnek, amit két hadfi indított el. Nyilván, álmukban sem gondolták, hogy az öregekkel való pikirtkedésük nyomán keletkezett történet bejárja a világot. Persze, úgy, hogy mindenki saját céljai szerint használta fel és alakított rajta.

Ezért aztán, ha bárki, akár a BBC, fennen bejelenti, hogy „megpróbálja kideríteni az incidens mögötti igazságot”, arról tudván tudom, hogy semmit nem tud az igazságról, s annak sokféle arcáról. A függetlenség, a pártatlanság, az objektivitás – ámítás. A médiumok hatásával kapcsolatban az az egyetlen igazán lényeges kérdés, hogy kinek az igazságához alakítják az elhangzottakat, a látottakat. S persze van itt még egy zavaró apróság, ami attól a pillanattól foglalkoztatott, amikor megláttam a Neokohn cikkének páros illusztrációját, ami ennek a cikknek is címképe lett. Honnan és hogyan került elő hónapokkal később a BBC riportjához az a szovjet zászló, amit az ukrán katonák még márciusban megtapostak, majd elkoboztak? A stáb szeme láttára miként szedhette elő a fészerből az egyszer már begyűjtött zászlót Anna Ivanovna, aki ezzel ismét Z-nagyivá változott, bár erről ő mit sem tudott. Annál inkább az instruálók...#

CÍMKÉP: Bábuska Z egy internetes mémen és hónapokkal később a BBC-nek nyilatkozva, a Neokohn cikkének illusztrációjaként – A Herry Potter íróját is lépre akarták csalni ezzel a Z-vel