Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fényképekben megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy csak annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be abba a szentélybe, fixálók és más titokzatos varázsszerek közé, ahol ezek a fényképek megszülettek, életre keltek, hívjuk elő a rock and roll időt.
1954 nevezetes év volt. Na, nem feltétlenül annak okán, hogy az Úr éppen erre az évre időzítette a világra való érkezésemet, sokkal inkább azért, mert ekkor rögzítették Bill Haley és a Comets nevezetes dalát, a Rock Around the Clockot, ami minden rocklexikonok szerint egyértelműen a rock and roll mint zenei stílus és életérzés születése. Mindenesetre roppant büszke vagyok rá, hogy egyidősek vagyunk, és sokkal inkább szerettem ha „rákenroll” gyereknek, nem pedig „Ratkó gyereknek” neveztek, mint a hozzám hasonló korúakat, akik a szocializmus gyors felépítésének elősegítése és nem titkoltan népesedéspolitikai szempontból szorgalmazva jöttek akkoriban világra Magyarországon. Szóval, bármennyire is egyidősek vagyunk, sajnos nem igazán emlékszem mi egyéb történt ’54-ben, azon kívül, hogy Puskás Öcsiék titokzatos módon Bernben elbukták a VB-döntőt – persze érthető okokból erről is később értesültem csak. Mint oly sok másról is.
Például, hogy hazánkban hosszú ideig kifejezetten tiltott gyümölcs volt, az imperialisták által terjesztett mételynek számított a dzsessz, amitől hivatalos állásfoglalás szerint: már csak a jól ismert sötét színű, „fetrengéses mámort előidéző” cukrosvíz volt kártékonyabb a jövőjén keményen dolgozó magyar nép egészségére. Persze az egész agyrém, hiszen a nevezett üdítő ma is sokak kedvence, a dzsessz pedig már a két világháború között is létezett Magyarországon, nem is akármilyen előadókkal – mondta apám jóval később.
Édesapám riporteri akcióban. A SZU világhírű társulata, a Mojszejev népi együttes Miskolcon, a Népkerti szabadtéri színpadon megtartott előadása előtt interjúvolja meg a vezetőjét. 50-es évek vége. Forrás: Völgyi Béla Tibor archívuma
Apám, aki az ötvenes évek végétől hat és fél éven át a Magyar Rádió Borsod megyei szerkesztőségének zenei szerkesztője volt Miskolcon, és jobb meggyőződése ellenére, ezzel végül is önkéntelenül elindítója lett későbbi zenei pályafutásomnak. Utcán lebzselő, bandázó, de sokat betegeskedő gyerek voltam, a bébiszitter pedig akkor még ismeretlen foglalkozásnak számított, így óvoda-iskola helyett gyakorta ültem fel az ötös jelzésű buszra faterral, hogy felmenjünk a város közelében lévő híres üdülőközpontba, Lillafüredre, ahol egy ügyes húzással az eredeti tulajdonosától „einstandolt” – egyéb olvasatban – államosított emeletes kastélyban működött a rádióstúdió. Számomra ez volt a Csodák palotája (és nem a mozifilmekben is megörökített turistacsalogató látványosság, a legendás soktornyú, sokablakos Palota szálló), de ezen belül is a hanglemez- és szalagtár.
Lillafüred, a Palotaszállóval szembeni csónakázó-tó. Édesanyám, én meg a "kapitány". Szerintem már akkor is a Gőzhajó dallamára ringatóztam. 1962 körül. Forrás: Völgyi Béla Tibor archívuma.
Hatalmas térben, több méter magas polcok, telis-tele ZENÉVEL, mert minden egyes, gondosan kartotékolt dobozban muzsika lakozott. Valósággal ittam magamba a zenét, szó szerint véremmé vált a ritmus-dallam-harmónia elválaszthatatlan hármasfogata. Itt hallottam először dzsesszt, persze még nem Herbie Hancock, vagy Chick Corea, de Louis Armstrong és Ella Fitzgerald hangja számomra úgy volt közeli ismerős, mint osztálytársaim zömének Németh Lehel vagy Toldy Mária. Mindeközben az országos lefedettségű „nagy” és egyetlen rádióállomás zenei kínálata reggelente jobbára kimerült a munkára serkentő, szovjet típusú mozgalmi dalokban, amikbe hogy, hogy nem, időnként belecsúszott egy-egy olasz, vagy francia dal. Így lett sztár az országban Ines Taddio, Mina, Vico Torriani, Domenico Modugno, illetve Edith Piaf, Charles Aznavour, Yves Montand. Ám, az idő (és a rock and roll) megállíthatatlanul száguldott felénk, és egy idő után a fiatalok már nagyon unták a… ‒nem a banánt nem, hiszen az a naranccsal és fügével együtt „csak karácsonykor, húsvétkor, de akkor is pult alól” kategória volt –, de kit érdekelt a déligyümölcs, másról volt szó.
A fiatalok saját világot, új zenét akartak, ami az övék, és nem rájuk erőltetett, a hatvanas évek Magyarországán már anakronisztikusnak ható tingli-tanglizást, a negédes-szirupos bájolgást, a mozgalmi dalokra történő infantilis vonatozásról nem is beszélve. Páros lábbal be kellett rúgni az ajtót, és odakiáltani: Rock Around the Clock, ezt akarjuk! És ha nem kaptuk meg itthon, hát esténként elkezdtük tekergetni, „rövidhullámra hangolni” a világvevő Calypso vagy lemezjátszó egységgel is felszerelt Terta rádiók keresőgombját, amíg meg nem szólalt a MI zenénk. Kívülről fújta mindenki: Radio Monte Carlo, Luxembourg, a legendás „Luxi”, az Amerika Hangja, Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásai, Délutáni randevú, Teenager party, a műsorvezetők, Bob Stewart, Cseke László és a többiek ‒ mind a MI zenénket játszották.
Ez aztán a zenekar!? Csim-bum cirkuszos öreg dobos, cigányzenekarból igazolt prímás, bajor gyökerű herflis meg az angyalarcú zongorista. A hangszerösszetétel eklektikája tökéletesen szinkronban van a korszak ellentmondásaival. 1968 (amikor már Woodstock előszele volt a levegőben). Forrás: Völgyi Béla Tibor archívuma.
Unalomig ismert, hogy felsőbb utasításra bizonyos technikai trükkökkel mennyire zavarták itthon a vételt, ezáltal ezeket az adókat, ám ez sem érdekelt minket. Bennünket jobban zavart a banánhiánynál, hogy el akarták előlünk zárni a világot, és helyette ránk erőltetni egy avítt, poros, tőlünk idegen kultúrát. A rock and rollt nem lehetett szögesdróttal, műszaki zárral megállítani az osztrák határnál, feltartóztathatatlanul megérkezett hozzánk.
A rádiókból magnószalagra vettük a kedvenc dalokat, így apám Mambó típusú szalagos magnója is többet járt házibuliról-házibulira, mintsem, hogy otthon pihent volna. Kis krapek voltam még, de mint magnótulajdonost, szívesen láttak a nagyobbak, én meg élveztem, hogy a társaságukban lehetek. Minden megtakarított pénzemből újabb magnószalagot vásároltam, mert bizony egy „kőkorszaki” Ozafon, vagy Orwo szalag összesen egyetlen órányi zenét volt képes tárolni. Mondanom sem kell, főleg a hazai termékek minősége, időtállósága nem volt túl hosszú, gyakran begyűrődtek, szakadtak, és legtöbbször mikor? Naná, a bulik csúcspontján, amikor Chuck Berry, Chubby Checker, vagy Little Richard énekelt, az empátiát hírből sem ismerő szomszéd pedig már nem az ajtón dörömbölt, hanem a rendőrség számát tárcsázta.
Ami ezek után következett arról változatos emlékeim vannak. A kiérkező kék autósok némi esetleges testi kényszert lehetőségét is meglebegtető rábeszélésére általában „itt és most, de gyorsan” befejeződött a buli. Ritkán, de előfordult, hogy valamelyik, picinykét már spicces hangulatban lévő lány pajkosan rákacsintott a rend éber őrére és szemtelen bátorsággal előadta azt a magánszámot, ami később népmesei elemekkel felturbózva szájról-szájra terjedt Miskolcon: „Na, biztos úr, bocsánat, rendőr elvtárs, hát ne tessék már ezt tenni velünk. Maga is volt fiatal. ‒ Voltam. ‒ Maga is szórakozott fiatalon. ‒ Igen. – Na, ugye. Hát akkor maga is volt egyetemista! ‒ Na, jó, még egy kicsit mehet, de halkabban!” Ha kibírtuk röhögés nélkül bejött, ha nem, akkor volt nemulass… Hej, régi szép rock and roll-idők. (folyt. köv.)
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: A szerző zenedoboz társaságában, optimistán. Forrás: Völgyi Béla Tibor archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
