Nagyon kevés olyan ember van, aki élete bizonyos szakasziban, különösképp gyermekkorában ne félt volna a sötéttől. Ez viszont sokakat nem csak gyermekkorban érint, felnőttkorukra sem képesek szabadulni a sötéttől való viszolygástól. Erre természetesen van tudományos magyarázat: a fény hiányától való rettegés evolúciós eredetű.
Tapasztalati úton is tudjuk, hogy az emberek legfontosabb és legmegbízhatóbb érzékszerve a látás, ez a képesség nyújtja nekünk a legnagyobb biztonságérzetet, veszély fennállása esetén szinte minden esetben ösztönösen erre hagyatkozunk. Viszont fény hiányában a vizuális érzékelés képessége eltűnik, képtelenek vagyunk detektálni a környezetünkben lévő alakokat, mozgásokat. Kénytelenek vagyunk a kevésbé megbízható érzékszerveinkre támaszkodni, mint a hallás, szaglás és a tapintás.
Hogy megvizsgálhassuk a félelem evolúciós hátterét egészen az ősidőkig kell visszanyúlnunk. Ebben az időszakban az emberek az éjszaka sötétjében sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben voltak ellenséges hordákkal vagy a vadállatokkal szemben. Az őseinkre is veszélyt jelentő csúcsragadozók leginkább az éj leple alatt vadásztak, és sokkal gyakorlatiasabban mozogtak a sötétben, mint az emberek. Így aztán elődjeink hamar ráébredtek, hogy az éjszaka, melynek sötétje számos veszélyforrást rejthet, nem az általuk dominált napszak: tehát, ilyenkor jobb meghúzni, és a sötétet, ha lehet, elkerülni.
Kinél erősebben, kinél kevésbé, de legtöbbünkben jelen van egy negatív érzés a sötéttel kapcsolatban. Ez szélsőséges esetekben, például a skotofóbiában szenvedők esetében nagyon látványosan megnyilvánulhat: a fények kialvásával extrém mértékű félelem, valóságos pánikroham törhet rájuk. Persze nem ez jellemző. A legtöbb embernél inkább egy rossz előérzet jelentkezik, ha huzamosabb időt kell fény nélküli helyen töltenie. Ez az enyhe félelem olyasféle ellenőrző-korlátozó feladatot lát el, ilyenkor kicsit érzékenyebben reagálunk a környezet ingereire, a szimpatikus idegrendszer hatásai miatt (szaporább légzés, gyorsabb szívverés) készen állunk az azonnali menekülésre. A sötétben jelentkező szorongás továbbá, segítségünkre van abban, hogy meggondoltan, tudatosan viselkedjünk a ránk fenyegetést, veszteséget jelentő szituációkban.
Tehát, a sötéttől való félelem bizonyos helyzetekben hasznosnak bizonyul, és sokszor hasznosnak is bizonyult az evolúció során. Az őskorban azok az emberek, akikben szorongást keltett az éj sötétje nagyobb eséllyel maradhattak életben, illetve szaporodhattak tovább. Ők ugyanis, ha tehették elkerülték sötétséget, így az összes veszélyforrást is, amelyet az hordozott. Ennek következményeként, azok az emberek, akik tartottak a fény hiányától evolúciós értelemben sikeresebbnek bizonyultak, ezt a hasznos tulajdonságos pedig nagyobb eséllyel örökítették tovább utódaikra. Így a természetes kiválasztódásnak köszönhetően többnyire az ő vérvonalaik maradtak fent.
Nemcsak a sötétségtől való félelemnek van evolúciós alapja: őseinkre ugyanilyen fenyegetést jelentett a magasság, illetve egyes, emberre is veszélyes állatfajok, mint a kígyók és a pókok.
Sok elmélet született már arra, hogy valójában mitől is félünk? Magától a sötéttől, ami egyszerűen a fény hiánya, vagy inkább attól, amit rejthet? A válasz természetesen az utóbbi. Mint fentebb említettem a sötét ezernyi veszélyt rejthet, amit nem vagyunk képesek észlelni. A sötétségtől való félelmet gyakran azonosítják az ismeretlentől, a számunkra felfoghatatlan dolgoktól való rettegéssel is.
Azok, akik fóbiás (pánikszerű) félelmet éreznek fény hiányában, az esetek egy részében attól rettegnek, hogy valami, amit ő képtelen meglátni, észlelni megjelenhet a sötétben, vagy esetleg már meg is jelent. Ezek az emberek olyan rémképeket vélnek látni, melyek valójában nincsenek is ott, elragadja őket a saját félelmük és képzeletük, meg vannak róla győződve, hogy valami gonosz vagy veszélyes dolog rejtőzhet a sötétben.
Általánosságban ez a fajta félelem felnőttkorra eltűnik, sokkal kevesebb felnőtt szorong a sötétben, mint gyermek. Ennek pedig nagyon egyszerű magyarázata van: egy felnőtt ember tisztában van azzal, hogy lámpaoltás után, bár fény nincs, biztonságos helyen van és nem leselkedik rá semmi fenyegető. Egyszerűen tudják, hogy az otthonukban nincs kapcsolat a sötét és a veszély között. Ha egy erdőben esteledne ránk, az már más szituáció lenne.
Az előbbiek alapján már sejthető, hogy a gyermekek esetében ez a fajta tudatosság nem mindig áll fenn. Ők továbbra is fenyegetve érzik magukat, hiába vannak biztonságos környezetben. Ha sikerül is az otthont a veszélytelenséggel társítaniuk, gyakran más a biztonságérzetet erősítő elemek hiánya – mint a fény vagy a szülők – is elégségesek lehetnek a félelmek és félelmek megjelenéséhez. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyermekek félelme sötéttől, vagyis inkább a benne rejtőzködő „szörnyektől” a legtöbb esetben irreleváns.
