Kiss László harmadik bejegyzésében azt vizsgálja, hogy az „Isten kegyelméből való uralkodókat”, valamint a velük közvetlenül érintkező személyeket olyannyira megszentelt lényeknek tekintették, hogy az udvari etikett merev szabályai értelmében „nem volt testük”, így aztán lábuk sem lehetett. S ha volt is nekik (persze hogy volt), azt csak úgy váratlanul megérinteni büntetlenül nem volt szabad. Mondani sem kell, hogy az uralkodók által használt lovak és tárgyak is megszenteltek voltak.

A meztelenség tilalma

Az emberek – természetes szeméremtől és a társadalmi elvárásoktól vezérelve – a kora újkorban sem szerettek mások előtt csupasz testtel vagy végtagokkal mutatkozni. Szemérmesen eltakarták, ruhával fedték testük lehetőleg minél nagyobb részét, különösen ügyelve a nemiségüket leginkább kifejező testrészek (mellek, csípő, nemi szervek) eltakarására. Mégis csak kevés nő hordott „száras bugyogó”-t. Általában nem viseltek alsóneműt, ami nem ritkán kellemetlenségekkel jár(hatot)t. Madame Lafayette (1634–1693) leesését a lóról XIV. Lajos és udvaroncai jelenlétében például egy csipkelődő versike meg is örökítette.

„Gőgös volt egykoron a szívem,

S most szolga lett, szerelmi rab,

Mert láttam seggecskéd a fűben,

S fényétől elsápadt a nap.” (Lackfi János fordítása)

Női lovas a 17. században

Az egyház, de számos világi személy is, felerősítette és állami szintre emelte a mezítelenség tilalmát. Különösen éberen őrködtek az „erkölcstelenségek” minden formája felett. Nem csoda, ha a párizsi irodalmi élet egyik fő szervezője, Nicolas Boileau (1636–1711) is keményen fellépett a túlságosan fedetlen női mellek és a tetszetős dekoltázsok ellen. Mások a meztelen női alsókart ostorozták, de nem tűrték a férfiak fedetlenségét sem. 1673-ban például egy francia hadügyi biztos azért nem tartotta meg a csapatszemlét, mert 2–3 tucat katona hanyag módon harisnya és cipő nélkül, vagyis „meztelenül” sorakozott fel!

A 17. száza végére a prüdériát Madame Maintenon (1635–1719), XIV. Lajos ágyasa, majd titkos felesége jóvoltából már-már művészi tökélyre fejlesztették. A festményeken vagy szobrokon látható nemi szervekre „szeméremtakaró”-t, kis szövetdarabot illesztettek. A meztelen testet még a házastársak magánéletében sem tűrték meg. Ha például felsőosztálybeli házastársak időnként nem a külön lakosztályaikban aludtak, az együttlétre csak hálóingben kerülhetett sor. A 18. század elején, külön a feleségek számára, kitalálták a „házastársi ing”-et, kis lyukkal a megfelelő helyen. Legfelső körökben persze a meztelenségnek is megvolt az etikett által megszabott hierarchikus rendje. Fölfelé nem, de például az inas előtt már lehetett meztelenül mutatkozni. A királyra természetesen ezek a szeméremszabályok sem vonatkoztak, bár ők is igyekeztek betartani.

Amint Maintenon asszony példája is mutatta, az egyre bonyolultabb etikett béklyójában vergődő francia és más európai udvarokban a fedetlen testtel/testrészekkel kapcsolatos tilalmakat is isten(király)i magasságokba emelték. Az abszolút uralkodóknak, mint isteni lényeknek, és a hozzájuk közelállóknak (legyenek azok feleségek, lánygyermekek vagy szeretők) az isteni lény által érintett teste/testrésze, így a lába is, ugyanúgy érinthetetlen, megszentelt volt, mint az uralkodó által használt bármely tárgy (ágy, szék, evőeszköz…), étel vagy állat (pl. hátasló) is. De jöjjenek a történelmi példák, anekdoták, amelyek akár meg is történ(het)tek.

A királynőknek/királynéknak nem volt lábuk?

Persze hogy volt – mondanánk ma, de a kora újkorban, az udvari etikett szabályrengetegében, ez korántsem volt ennyire egyértelmű. Korabeli képek, festmények sokaságán látható, hogy a 17. századi „úrinők” földet súroló, „erényőrző”-nek is nevezett abroncsszoknyája nemcsak az alsó lábszárukat takarta el, hanem a cipőjüket is.

A francia, spanyol vagy angol… királynőknek/királynéknak már gyermekkorukban „sem volt lábuk”

Ám egy-egy váratlan vagy előre megtervezett helyzetben – például a már önmagában is erotikus töltetű hintázáskor – a női rafinéria ezektől sokkal többet is megmutat(hat)ott.

Szerelmes pillantás a hintázó kedves szoknyája alá (XV. Lajos udvarában)

Ám a spanyol udvari szabályok értelmében (amelyeket a versailles-i, bécsi és más európai udvarokban is így vagy úgy átvettek) az uralkodó közvetlen környezetéhez tartozó „isteni személyek”-nek „nem lehetett lábuk”!

Eric von Kahler a (spanyol és osztrák) Habsburgok legalapvetőbb vonásának a távoliságot tartotta. Nem volt érzékük a valósághoz, mert ők maguk sem voltak valóságosak. Nem vezetett tőlük híd az emberekhez, s az emberektől sem hozzájuk. Lidércnyomásszerű szigetek voltak. Áttetszőek, kétdimenziósak, megfoghatatlanok. „A valóságnak kell hozzájuk igazodnia, nem ők igazodnak a valósághoz.”

Az anekdota szerint III. Fülöp (1598–1621) spanyol király majdnem megégett, vagy talán meg is égett a kandalló (vagy egy parázzsal teli melegítő) előtt, mert nem volt jelen az a grand, akinek a feladata lett volna őt elhúzni onnan. Ő pedig az etikett értelmében nem rúghatta el magát. Az öregedő IV. Fülöp (1621–1665) másodjára is nősülni készült. A tőle majd negyven évvel fiatalabb főhercegnőt, Ausztriai Mária Annát (akit egyébként eredetileg az időközben elhunyt fia jegyesének szánt) szemelte ki magának.

A kis Ausztriai Mária Anna a 17. sz. elején

Több könyvben is olvasható az alábbi anekdota. A leendő kis királyné díszes kíséretével éppen a Spanyolországban kijelölt rezidenciája felé tartott, amikor egy harisnyakészítéséről híres városon (is) áthaladtak. A város vezetése egy tucat drága selyemharisnyával kívánt kedveskedni neki. Az udvari (fő)hoppmester/majordomus azonban felháborodottan leszidta a polgármestert, mondván: „Tudhatnád/tudnod kellene, hogy a spanyol királynéknak nincs(en) lábuk!” Egy másik változat szerint: „Tanulja meg, polgármester úr, hogy a spanyol királynénak nincs lába.” A fiatal főhercegnő ezt hallva rémületében sírva fakadt, máris fordult volna vissza. Az etikett-formulát ugyanis szó szerint vette, és azt hitte, hogy le fogják vágni a lábát!

Ez a királyi személyek lábnélküliségével kapcsolatos felfogás nemcsak spanyol sajátosság volt. Az osztrák Habsburgoknál vagy a franciáknál is jelen volt. Amikor az éppen betegen fekvő I. Lipót (1658–1705) testét megtapogatta az udvari orvosa, a császár rámordult: „Jajaj, hisz ez a Mi császári szent Felségünk testrésze!” A királyi test érinthetetlenségének mítosza még a francia forradalom elején is tartotta magát. Az alkotmányvita során az egyik nemzetgyűlési képviselő azt javasolta, hogy „a nemzet hódolatát rakja le a király lába elé”. Erre Mirabeau rákiáltott: „A királynak nincs lába”!

Az idők során az udvari ceremóniák szabályait olyan tökélyre fejlesztették, hogy még a hirtelen halálveszedelem elhárításának is megvolt a maga áthághatatlan szertartásrendje. Egy alkalommal a madridi udvarban a királynét elragadta a lova, és kengyelbe akadt lábánál fogva a földön vonszolta. Őfelsége lábát – az udvari etikettre fittyet hányva – két nemes úr (egyébként katonatiszt) szabadította ki, akiket rögtön az udvarból való száműzetéssel „jutalmaztak” (más verzió szerint a kivégzés elől ők maguk menekültek át lóhalálában a határon), mert hát a spanyol királynőknek/királynéknak „nincs lábuk”.

Az abszolút uralkodók tehát annyira szentek voltak, hogy azokat a személyeket is „megszentelték”, akikkel (feleség, szerető…) testileg érintkeztek. Ennek megfelelően a már említett I. Lipót udvari szertartásrendjének leírásában egy olyan illemszabály is szerepelt, ami azt is előírta, hogy a császárné hogyan hagyhatja el lakosztályának belső termeit. A mellette haladó főudvarmester kezére kellett támaszkodnia, de úgy, hogy azt a főudvarmester spanyol divatú köpenyével kellett letakarni. A királyné keze ugyanis véletlenül sem érintkezhetett egy földi halandó csupasz kezével. Ugyancsak rögzült szokássá vált, hogy az európai udvarokban megözvegyült királynéknak életük végéig fátyolt kellett hordaniuk és kolostorba kellett vonulniuk, hiszen a király választása őket a többi ember fölé emelte. Az udvari szabályok szerint azt a nőt, akit a király ölelése akár egyszer is megszentelt, más földi halandó már nem ölelhette. Ezért a megunt szeretőnek is kolostorban volt a helye. De volt ellenpélda is. Amikor IV. Fülöp (akinek egyébként a saját gyermekein kívül legalább 32 törvénytelen gyereke is volt) belehabarodott a soron következő udvarhölgybe, egy éjjel a szerelmével akarta kitüntetni. A kiszemelt hölgy azonban nem nyitott neki ajtót, mondván: ő bizony nem akar apáca lenni!

VI. Károlyt (1711–1740) német-római császárt és magyar királyt Pozsony alatt egy vadkan támadta meg. Az életét két (al)vadász mentette meg, akik életük kockáztatásával, késükkel leszúrták a dühös állatot. Ez esetben sem maradt el a „jutalom”: 2–2 hét áristom (zárka), hiszen a hivatalos szabályok szerint udvari vadászaton csak a király és a családtagjai ejthettek el vadat.

Vaddisznó vadászat a 16 – 17. században

Megszentelt állatok és tárgyak

Az uralkodó nemcsak a hozzá közel álló személyeket szentelte meg, hanem az általa használt állatokat és tárgyakat is. Ugyancsak udvari szabállyá merevült, hogy ha a király egy lóra felült, azt többé sem hátas-, sem igáslónak nem használhatták. IV. Fülöpnek, aki hosszú zarándokútra készült, állítólag felajánlottak egy párját ritkító lovat. A király nem fogadta el. „Ilyen nemes paripát – mondta –, nem lehet arra kárhoztatni, hogy… nyugalomba menjen és senkinek hasznára ne lehessem.”

Egy német utazónak szerencséje volt végig nézni I. Erzsébet (1558–1603) angol királynő asztali terítékének az előkészítését, és le is írta azt. A menet élén egy udvari méltóság haladt, kezében szertartásbottal. Ő és a mögötte jövő gentleman, karján asztalterítővel, az üres asztal előtt háromszor térdet hajtottak, amit megismételtek az abrosz szétterítése után is, majd ünnepélyesen kivonultak. Ezt követően egy komoly pálcás úr felvezetésével újabb gentleman hozta a sótartót, a tányért és a kenyeret. Háromszor ők is térdet hajtottak az asztal előtt, előtte is, utána is. Két lady hozta a késeket. Ők is többször térdet hajtottak. Majd a gárda katonái 24 tál ételt raktak le aranytálakon az asztalra kürtrivalgás és dobpergés közepette, miközben a királynő még mindig nem volt jelen. Nem volt ez másként évtizedekkel később a francia Napkirály udvarában sem. Miután elhagyta az ágyát, ezt is – mint általa használt, a teste által érintett tárgyat – megkülönböztető tiszteletben részesítették. Bárki haladt el előtte, mélyen térdet kellett hajtania.

A következő bejegyzés a hajdan dicső francia arisztokrácia és nemesség udvaronccá, „királyi szolgává” süllyedéséről szól majd a 17. század második felében.  

                                                                                                             Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története. Holnap Kiadó, Bp. 1993.

Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.

Ráth–Vég István: Az emberi butaság. Gondola, Bp. 1974.

Ráth–Vég István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.