Csak ki kell lazítani a nyakkendőt, és jöhet az élvezet

További Stenk cikkek

Egy rock and roll party cowboy vagyok, nem fogok Tolsztojt olvasni – szögezi le Justin Hawkins, a The Darkness énekese a Rock and Roll Party Cowboy című definitív glam-rock himnuszban. Pedig ha olvasott volna Tolsztojt, akkor tudná, hogy egy alkotást nem feltétlenül kell három és fél percben elképzelni, vannak nagyobb formák is, akár zenében, akár irodalomban.

Ha a nagy orosz írót nem is szereti, a Bibliát bizonyára forgatta egykoron, mert a zenekar új, Dreams On Toast című lemezéhez kiadott sajtóközleményében azt írja: „Isten átkozottul jól tudja, hogy amire a világnak most szüksége van, az az édes rock... Csukják be a szemüket, lazítsák meg a nyakkendőjüket, és élvezzék.”

A sötétség útja

Justin Hawkins tehát nemcsak party cowboy, hanem a rock and roll nagy hittérítője is, aki azt adja a világnak, amire nagy szükség lenne, ezt pedig a rock and roll formátumra tervezett szórakoztatás. Persze egyszerű lenne elintézni a The Darknesst azzal, hogy

ők a hetvenes évek hard-rockjának Monty Python társulata,

akik nem tesznek mást, csak eltúlozzák a Queen, a Status Quo, az AC/DC, a Thin Lizzy és a Sweet gesztusait. Most éppenséggel van itt punk hatású The Battle for Gadget Land és country zsánerű Cold Hearted Woman is. Persze joggal tehetjük fel a kérdést: érvényes-e még a The Darkness, hiszen inkább csak afféle gegnek tűnt az egész 2003-ban, amikor megjelent a Permission to Land című debütáló albumuk.

Glamkabaré éjjel-nappal

A lemez mindenkit meglepve a brit albumlista élére került, de hiába nyerték meg az legjobb brit albumnak járó Brit Awardot 2004-ben, olyannak tűnt a produkció, mintha a Muppet Show vicczenekarát láttunk volna. Különösen akkor, amikor énekesük, Justin Hawkins megmutatta falzett énekét és kissé kócos fogsorát.

A szupersztár pozíciót soha nem sikerült visszaszerezniük,

2006-ban, három évvel a mindent vivő bemutatkozó albumuk után fel is oszlottak, ugyanakkor 2011-ben, meglepetésre, újjáalakultak. Azóta sorra jelennek meg korrekt glamkabaré lemezeik, remek vicces vintage-rock banda lettek, akik a fesztiválokon élő show-ikkal bemelegítik a közönséget a legnagyobb sztárok előtt.

És bár a rock and roll a legjobban megtervezett dolgok közé tartozik, mégis tele van véletlenekkel. Történt ugyanis, hogy Taylor Swift tavaly szeptemberben a New York-i US Openen (Travis Kelce-szel együtt) énekelni kezdte a hangszórókból hirtelen felcsendülő The Darkness-slágert, az I Believe In A Thing Called Love-ot, és persze a kis videók azonnal felkerültek a közösségi oldalakra.

Csak ennyi kellett ahhoz, hogy a dal több mint húsz évvel később újra a listákra kerüljön, és mindenkit kíváncsivá tegyen az akkor még félkész Dreams on Toast albumra.

Romantika és turbulencia

A lemez azóta megjelent, és már első hallgatáskor is nyilvánvaló, hogy egy korrekt, szórakoztató glam-rock album, ami tele van meglepetésekkel. És nemcsak a The Battle for Gadget Land punk-rock tétele miatt, hanem azért is, mert a dalban hallunk egy rapbetétet. A legjobb az egészben, hogy a The Darkness parádésan hozza a stadionrockot, és figyelemre méltók Justin Hawkins testvérének, Dan Hawkinsnak az akrobatikus szólói is.

És ott a The Longest Kiss tankönyvi jellegű Queen-parafrázisa is, de az album legnagyobb meglepetése a filmzenés hatású, Weekend in Rome című, a hatvanas évek olasz táncdalait idéző felvétele, ami egy bédekkerszerű giccsel indul az útról, ami kanyarog, mint a Tiberis, majd kiderül, hogy mi volt az énekes álma:

miután párjával kéz a kézben megmásszák a Spanyol lépcsőt, csókolóznak az olasz holdfényben.

De már a második versszaknál kiderül, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy azt egy San Remo-i táncdalfesztiválon énekelnék, mert már a repülés sem volt zökkenőmentes, ugyanis a gép turbulenciába került. A Dreams on Toast afféle szenvedélyprojekt, amit simán meg lehet hallgatni, akár kikapcsolódásképpen is – a Háború és béke két fejezete között.

The Darkness: Dreams on Toast
Cooking Vinyl
10 szám 33 perc