Végre megnéztem a Lótolvajokat, amiről semmit nem tudtam, csak hogy két ember találkozik a semmi közepén, a világ végén, márpedig a skandináv világvége a legrémisztőbb mind közül; és ott rájönnek, hogy van egy sötét közös folt a múltjukban. Na, ez izgalmasnak tűnt, és gondoltam ugyan, hogy nem lesz sunshine happy a sztori, de hogy ilyen tömény drámát kapok a nyakamba, arra nem számítottam.

Mondjuk eleve úgy kezdődött, hogy a film nulladik percében elővettem a szemüvegem a táskámból, amiről kiderült, hogy az már csak egy fél szemüveg, ugyanis kettétörött épp középen. Életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor revideáltam az álláspontomat a szinkronizált filmekről, és azt kívántam, bárcsak ne kéne feliratot olvasnom, mert nem fog menni, svédül meg egy kukkot sem tudok. Jó, nem gond, lefeküdtem a földre a vászon elé, mert az első sorból sem láttam semmit, de ott meg rám fújt a légkondi. Mindegy.

A Lótolvajokat majdnem minden kritika az egekbe magasztalta, én meg a film első két órájában arra gondoltam, hogy milyen rendes szemüvegem van, hogy csak bedobom a táskámba, meg ráülök, meg lerepítem a fejemről edzés közben, és mégis olyan jó fej, hogy csak egy nagyon unalmas film elején, amolyan jelzés értékkel esik ketté, hogy „ezt nem is baj, ha nem látod bébi”.

Van ugyanis itt egy drámai film, de olyan drámai, hogy minden egyes tizedmásodpercre esik vagy húsz tragikus fordulat, és minden pillanat olyan végtelenül jelentőségteljes, hogy már-már nevetni kell, ahogy az egész lassan önmaga paródiájába fordul önnön komolyságában. Amikor a skandináv erdő mélyén lakik egy olyan férfias férfi, hogy már ahogy áll és pislog, attól tesztoszteron felhő keletkezik több kilométeres körzetben, de amikor meg fát kezd vágni, vagy az esőben fürdik meztelenül, hát az egyenesen bámulatos. Aztán van itt egy olyan fiú, aki annyira szeret az erdőben sétálni, hogy még a szemelt is becsukja, amint kitárt karral közlekedik. Méghozzá igen gyakran csinálja ezt (én mindig attól féltem, hogy hasra esik), és lassított felvételben húzza a kezeit a pázsiton, amit a szél lengedeztet. Amikor pedig megáll, hogy megcsodálja az erdőt, akkor még a bagoly is lelassítva száll az odvába, a nyúl meg nagyon lassan ugrik a fűben.

De ha meg éppen nem azt nézzük, milyen szép a táj (amúgy tényleg szép, szóval természetfilm imádóknak nagyon ajánlott a Lótolvajok), akkor pedig eszméletlen drámai fordulatok zajlanak, de olyan ütemben, hogy felfogni is alig bírjuk, nemhogy feldolgozni. Alig hal meg valaki, máris megsérül egy szereplő, az meg alig robban le, máris megcsalják, de épphogy megcsalják, máris megőrül a következő. Mindezt több idősíkon, ami gyakorlatilag követhetetlen.

Aki ismer, az tudja, hogy én vagyok az, aki az összes krimi alatt olvasok, tanulok, írok, másik filmet nézek. Ehhez képest az összes jelenlévő filmnézőnek én magyarázom el, hogy mi is történik épp és ki kicsoda a sztoriban, mert valahogy van egy olyan képességem, hogy tudom követni a dogokat fél figyelemmel is. Ehhez képest itt voltak olyan történések, hogy csak hazafelé a metrón állt össze, hogy akkor most ez tulajdonképpen melyik országban játszódott és melyik évtizedben. A főhős ugyanis visszatekint a múltjára, amikor ő és a szomszédja még gyerekek voltak és tragikus történések áldozataként belesodródtak a sorsukba.

A lényeg, hogy ha van egy olyan regény, amiben minden mondat hangsúlyos, akkor egyik mondat sem lesz hangsúlyos egy idő után. Ha pedig egy filmben minden másodperc iszonyú jelentősre van megnyomva, akkor egyik jelenet sem lesz az egy idő után jelentős, mert nem marad idő, hogy egyáltalán kialakuljon valami kis katarzis. Sőt először nevetségessé válik az egész, aztán pedig sajnos simán unalmassá. Szóval a kevesebb néha több, mint tudjuk. Valószínűleg az okozta amúgy ezt a jelenséget, hogy egy sikerregény (Per Petterson: Lótolvajok) adaptálásáról van szó, amit egyszerűen nem sikerült beletuszakolni a film adta időkeretek közé. Valószínűleg könyvben szépen kijönnek ezek a fordulatok.

Ehhez képest mégis azt gondolom, hogy a Lótolvajok nem volt rossz film, mert az utolsó tíz percben húzott egy olyat, hogy lett katarzis, amin baromira meglepődtem. Nem az események miatt, hanem mert annyira szép és tanulságos lezárása van ennek a nagyon giccses filmnek, és a végén olyan  fontos mondanivalóval enged el minket, hogy emiatt az egész nyűglődést meg lehet neki bocsátani. Mert végső soron a megmutatott küzdelmek és drámák alapja nagyon is valós és mindannyiunkat érint, akármilyen hatásvadász módon is tolják az arcunkba. Szóval, aki szeretne egy szép (tényleg gyönyörűen fényképezett, vadregényes tájakon játszódó) filmet nézni arról, hogy vajon mi magunk vagyunk-e a saját életünk főszereplői, vagy képesek vagyunk-e lehúzni egy egész életet úgy, hogy a pálya széléről szemléljük magunkat, mint valami idegent; valamint hogy a szeretetért való küzdelemben mivé leszünk mi magunk, az nyugodtan nézze meg a Lótolvajokat.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.