Furcsa érzés fogott el A fészek című film befejezése után. Átverve éreztem magam. Sean Durkin rendezése az elejétől kezdve horrort sejtetett. Először valamiféle természetfeletti lény színre lépésére számítottam, aztán ahogyan haladt előre a cselekmény, egyre inkább a férjre, Roryra kezdtem gyanakodni: Mikor fog bekattanni, és nyírja ki a családját abban a vidéki kúriában, ahová „elhurcolta" őket?

Az elhagyatott, óriási birtok és annak kastélyszerű, egyes elemeiben a 17. századig visszanyúló építménye, amelyben sokkal több hely található, mint amennyit a négy fős család bármikor is képes kihasználni – kivéve, persze, ha bulit kell rendezni –, kísértetiesen hasonlít a Ragyogás alaphelyzetére.

Rory fogadja a család többi tagját újdonsült otthonuk előtt

A család új otthona, amely néhol inkább múzeumhoz hasonlít

Első vacsorájuk a kúrián. A beállítás érzékletesen jelzi, hogy a hosszú asztalnak elég az egyik vége az étkezéshez.

A fészek ráadásul stílusában is megidézi Kubrick klasszikusát és általában a horror műfaját: lassú közelítések az otthonra és az ablakból kifelé szemlélődő szereplőkre, baljóslatú zenei aláfestés, illetve általában véve a család megfigyeltségének nyomasztó érzése olyan szemszögekből, mint például, amikor a kamera a fák ágai közül kukkolja a családi fészket. És mindezek után, a nézői elvárásaim ilyen fokú felkorbácsolását követően sem jön semmiféle vérengzés. Akkor most át lettem verve? Nem ilyen egyszerű ez a kérdés.

A főszereplő, Rory, ahogyan először látjuk

Allison, a pénzügyi gondok miatt végül soha fel nem épülő istállója az angliai birtokon

Fizikálisan ugyan nem esik bántódása senkinek, lelkileg azonban annál inkább. Rory, a férj nagyravágyásából építgetett illúzió rohamosan omladozik. A férfi többek között a szüleivel való gyermekkori kapcsolatának köszönhetően – ez a szál nincs teljesen kifejtve – úgy érzi, hogy többre hivatott és megérdemli azt a luxust, amit munkás felmenői nem kaphattak meg. Ennek eléréséért nem riad vissza a színlelés és lódítás legocsmányabb formáitól sem. Bár, mentségére szóljon, az angol üzleti szcéna valahol ezt el is várja érvényesülni vágyó tagjaitól.

Rory és Allison "pofavizitel" egy „kötelező” üzleti partin

A férfi őszinte oldala ritkán mutatkozik meg. Egyik példát akkor láthatjuk erre, amikor egy rövid eszmecsere erejéig leveti „álarcát” egy taxissal való beszélgetés során. Azután az este után, mikor felesége egy fontos befektetővel való üzleti vacsorán keményen keresztbe tesz az éppen hazudozó férjének, arra a kérdésre a taxisofőrtől, hogy mi a foglalkozása, a következőt feleli: „Gazdagnak tettetem magam." – ekkorra óriási kiadásaival szemben Rorynak már csak 600 font marad számláján. Az ominózus beszélgetés során azt is megvallja, hogy igazából nem tudja, mi a célja az általa kergetett életideálnak. A film és a főszereplő életfelfogásának egyik értelmezése lehet, hogy Rory élete akkor is illúziónak számított volna, ha anyagilag nem megy tönkre, mert a materiális javak halmozása mint életcél önmagában nem lehet kielégítő az ember számára.

Rory arca miután Allison leleplezi egyik meséjét egy üzleti vacsora közben

Tehát a filmben felsejlő horror, derül ki idővel, lelki jellegű. A családnak szembe kell néznie a kicsit mindenki, de főleg az apa által élethazugságokkal telefújt lufi kipukkanásával. Ez az igazi horror, amely leselkedik a család külsőségeiben irigylésre méltó életére, a látszólagos idillre. Ez a rém belülről jön és az évtizedek óta tartó önbecsapás és önámítás pillanatai hívják életre és táplálják ekkora méretűre. De mekkorára is pontosan? Elég nagy, hogy tragédiával végződjön a történet?

Az utolsó jelenetben az apán kívül már mindenki felébredt hosszú álmából, végül, felesége sokatmondó felszólítására ő is befejezi a színjátékot, és elköltik talán első, őszinte reggelijüket közösen, amiben mindannyian esendő, egyszerű emberekként vesznek részt. Megvan a lehetőség egy tisztább, őszintébb életre, amely felé talán az első lépés az lehetne, hogy az apa tisztázza, mi az az életcél, amelyet valóban magának vallhat. Hogy ezt sikerül-e elérnie, a film már nem boncolgatja.

Akkor most át lettem verve vagy sem? Nem gondolnám – csupán az amerikai álom okozta lassú, belső rothadás felszínre szivárgásának egy egyedi bemutatásával volt dolgom. És legalább annyira áltattam magam a történet alakulásának irányát illetően, mint Rory a saját élettörténetének általa remélt emelkedő folytatását tekintve.

A filmvégi katartikus szembenézés, amikor Rory igazi, sebezhetőbb és őszintébb énje megmutatkozik