Határok, szabályok, pofátlanságok

Hányszor gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok mennyire alapvetések, egyértelműek, világosak? Illetve milyen természetességgel várjuk el azt a másiktól, hogy betartson olyan szabályokat, ne lépjen át olyan határokat, amiket lehet nem is ismer, lát, értelmez? És mennyire fel vagyunk háborodva, mikor nem ez következik be?

Legyen az egy telekhatáron át érkező pofátlanság, egy facebook csoport tagságának kérdése, egy számunkra releváns oldal követése, párkapcsolati/családi/munkahelyi viszonyok témaköre, vagy bármilyen más területen lévő dolog. Elvárunk dolgokat, teljesen jogosan néha. Aztán mikor mi vagyunk a túloldalon, már csak értetlenül pislogunk, hogy jé, tényleg nem egyértelmű a dolog kívülről.

Több területen is visszaköszönt az elmúlt időszakban a határok és a szabályok témaköre, és tegnap vezetés közben került helyre számomra is sok dolog. Az egyikről írok most, amit könnyebben meg tudok fogalmazni, mert hiszek a leírt szavak, érzések hatalmában.

A világból alapesetben azt veszel észre, az tűnik fel neked, és az hatol át a semlegesség burkán, amivel valamilyen értelemben dolgod van/volt/lesz. Nekem mostanság az élesítés, konkretizálás, kontúrozás az, ha szavakkal kellene leírnom.

Amit elvárok mástól, hogy világosabban fogalmazzon, egyértelműsítsen, tartson tiszteletben, ne értetlenkedjen, ne sértsen területet, holott ezeket, noha bizonyos esetekben önhibámon kívül, de én magam sem tartok be.

Az egyik ilyen konkrét megélésem, ami a napokban került elő, az a saját birtokaim határa. Mikor megvásároltam és költöztem, nem lett kiméretve a terület. Az eladó megmutatta, meddig tart a mezsgye, én örültem neki, és ennyi. Tanultam belőle, nyugi, és mivel szerepel a későbbi tervekben földvásárlás, bővülés, így ezt a részt már nem fogom kifelejteni, és nem bízom majd a szavakban. Csak a rózsaszín festékfoltokban. Hozzáteszem, jelen esetben ez egész biztosan nem szándékos ferdítés volt, hanem sok-sok éve így használt terület, talán 30 éve volt utoljára kikarózva, amiket azóta elhordott az élet..  

Én abban a boldog tudatban léteztem, hogy ez és ez még az enyém, az én határaimon belül van. Nem veszett így oda azért sok terület, de na, az a pár méter is megdöbbentő volt akkor és ott. És persze, amikor valaki ezt a határt megsértette, mert például rendszeresen letaposta a füvet a folytonos kocsihasználattal, mikor szó nélkül legallyazta a gesztenyefámat, akkor persze egy kis türelmi idő után szóvátettem, hogy hát nem kellene.. Azt hiszem, nagyjából korrekten történt ez, és mivel abban a tudatban voltam, hogy az az én tulajdonom, természetes jogom is van ahhoz, hogy a birtokomat megvédjem.

Igen ám, de a napokban a szomszéd telket (amit a kifüggesztés utolsó napjaiban happoltak el előlem tavaly) hivatalosan kimérették, és kutyasétáltatásra indulva döbbenten figyeltem meg, hogy hát az én telkemen belül vannak a jelzések. Ahogy lehetett, beszéltem is a tulajdonossal, és néhány perc alatt átbeszéltük a dolgokat.

Tudni kell, hogy ez a bizonyos telek köztem, és a másik szomszéd között van, amire, mint kiderült utólag, mindketten pályáztunk, ám egy harmadik tulajdonosa lett végül – vele beszéltem most. Nekem az a terület nagyon kellett volna, mert azzal lett volna meg a fél hektárom, amivel azért már több tervet tudtam volna megvalósítani. Ez így tavaly elbukott, ami miatt kicsit újra is kellett terveznem a jövőt, de igyekeztem nem csüggedni- minden úgy lesz végül, ahogy lennie kell-gondoltam.

Egyelőre a terület esetleges bérlése is szerepel a tervek között. Hiszen nincs logikusabb lépés arra, hogy ha egyszer már most sem érem utol magam a munkákkal, rendrakással, mi mást tehetne egy nő, mint újabb projektet vesz a nyakába, ahelyett, hogy az első százat befejezné..? :D Na ügye?

Tehát, kis kitérő után vissza a gondolatmenethez.

Utólag mondanám, hogy elég ciki, hogy ugrabugráltam azokért a dolgokért, ami mint kiderült, nem is az enyém volt-kvázi jogtalanul. Ám ezt se én, se a másik szomszéd nem tudta, így noha most már semleges zóna lesz, azt hiszem, jó, hogy akkor megtettem. Mert tudni kell magunkat megvédeni, kiállni magunkért, és mindezt nem anyázva, hanem korrekt és világos határokat húzva. Akár gyüttment vagyok, akár nem, akár nő vagyok, akár nem, saját magamért én felelek, és jogom is van hozzá.

Aztán persze az én autóm is más területén parkol rossz időben, mert nem tudna a ház elől felmenni esőben. Szólhatnának, attól függetlenül, hogy nem járnak fel? Igen. Háborognék? Nem.

Inkább megelőzöm a dolgot, és üzletet ajánlok nekik. Hátha bejön.. Mondjuk kibérlem azt a kis házikót, ahol csodásan tarthatnék fürjeket, keltethetnék csibéket, kiskacsákat, vagy csak helyet szabadíthanék fel a saját kis életteremben, végre elérve a hőn áhított-ám még mindig távoli -rendezett udvart.

Igyekszem ebben az időszakban sok egyéb kavargó gondolaton, körvonalazódó terven, lehetőségen elmélázni, rendszerezni, és hagyni, hogy kitisztuljon a közeljövő. Mert mint bebizonyosodott, a határok rendkívül képlékenyek. Amihez hozzászoktunk, amit jóhiszeműen gondoltunk eddig, talán mégsem ott és úgy van, ahogy eddig hittünk. Néha arrébb kell rakni a karókat, bizonyos esetekben csak könnyeden letámasztva, néhol pedig lyukfúróval betonbiztosra építve.

Mindenesetre feszegetem a határokat. Ezen a területen fizikai valójában, más élethelyzetekben, megélésekben viszont egy igencsak megfoghatatlanabb, pókháló vékonyságútól a betonkerítésig tartó mezsgyevonalakat érintve..

És talán azt a tulajdonságunkat kell kiépíteni, megtartani,fejleszteni, ami ezt lehetővé teszi.

Ha kell, megvédeni a határainkat, mert ha ezt nem tesszük, előbb-utóbb egyre több dolog zúdulna a portánkra- hiszen hagyjuk magunkat, ergo megtehetik velünk. A mi dolgunk ezesetben azt, hogy a lehető legkorrektebben, erőszak nélkül, ám mégis határozottan tegyük.

Máskor pedig észrevenni azokat a rózsaszín pöttyöket a fűben, ami eddig nem volt ott. Nem kivárni, dekkolni, közben idegeskedni, hanem belemenni a dolgokba, a tisztázásba, felkészülve a legrosszabbra, de bízva a legjobban. 

És előre gondolva, tervezgetve, nem a stagnálásba ereszkedve bővíteni a lehetőségeinket, ha annak van értelme, haszna, célt adva a jelen fáradozásainak. 

Aztán néha le kell ülni középen, körbenézni, megpihenni, elgondolkodni, hogy is állunk valójában. Jó az út? Értelmes a cél? Nyugodt a lélek? Mosolyog a száj, örül a szív? Reggel pezsgő tervekkel ébredsz? Vagy ólmos fáradtsággal, haszontalanság érzésével, fintorogva telnek napjaid? A te dolgaiddal neked kell foglalkoznod.

Én csak azt tudom, hogy mikor leülük a kert némely pontjaira, igaz, csak néha, akkor sok minden utolér. A macska az ölembe mászik, a posztméh kibújik az üregéből, a pici gyíkok a mulcs halmon napoznak, a rovarok döngicsélnek, az ebihalak bukfencet vetve levegőért piruetteznek a vízben, a borsó fehér bimbói nyiladoznak, petrezselyem csomók virítanak szerteszéjjel, a fácánkakas a szőlőmben rikácsol, az akác csodás illatát szellő hozza az orromig, s gerjeszt terveket a fejemben: szörp, szirup készítése vár a mai nap rám. 

És a rózsaszín foltok a kerítésemen virítva emlékeztetnek majd arra, hogy a határok néha betartásra valók, és néha bizony bővítésre bíztatnak.