Egy reggel arra ébredt az erdő mindenható rókalelkű ura, hogy kénye és kedve támadt.
– Kezdek rászokni az ilyesmire – gondolta elégedetten. – Mit intézzek el gyorsan jókedvemben?
Mintha gondolatolvasó lett volna, úgy érkezett pontosan a megfelelő időben a dagi farkas, pedig nem volt gondolatolvasó, csak rettenetesen kapzsi. Talán jobb lett volna, ha inkább gondolatolvasó, mert az nem látszott volna rajta annyira, a kapzsiság viszont igen.
A rókalelkűt azonban ilyen apróságok nem zavarták. Különösen akkor nem, ha jókedve volt.
– Mi hír az én kis erdőcskémben? – érdeklődött nyájasan, amitől a dagi farkasnak azonnal remegni kezdtek a lábai.
– Sok a nyúl – válaszolta enyhén dadogva, és már nagyon bánta, hogy nem gondolatolvasó, a kapzsiság azonban tovább ágaskodott benne, szokás szerint. – Túl sok.
– Sebaj – legyintett még mindig jókedvűen az erdő ura. – Van nekünk az a jó kis szaporodás szabályozó minisztériumunk. Majd ők.
– Az ő szabályozásuk nagyon szabályos – nyögte ki bátortalanul a hájas ragadozó.
– Mit akarsz? – dörrent rá a mindenható. – Hadard el, mielőtt elmúlik a kényem és a kedvem. És még nem is reggeliztem!
– Alapítványt – suttogta lehajtott fejjel a dagadék.
– Nem alapítok – rázta a fejét türelmetlenül a rókalelkű. – Az pénzbe kerül. És sokáig tart.
– Ezt meg lehetne csinálni még ebéd előtt – magyarázta a kapzsi farkas, és ebből világos lett, hogy ezt ő már jól kigondolta. – Reggeli után, de még ebéd előtt. És nem is kerülne pénzbe. A nyulak fizetnék.
– Mit? – az erdő mindenható és rókalelkű ura nem szerette, ha nem értett valamit, ami pedig sajnos előfordult néha. Ilyenkor idegesen morgott, mert az megnyugtatta. És félelmet keltett. Azt meg szerette. Így egyensúlyozta ki a hangulatait. Most azonban úgy érezte, hogy múlni kezd a kénye és kedve, és azt nem bírta kiegyensúlyozni.
– Az alapítványt a nyulak fizetnék – hadarta riadtan a dagi. – És attól kezdve a kuratórium intézhetné a szaporodás szabályozását, a többletet gyorsan átminősíthetné élelemmé.
– Te kuratórium akarsz lenni? – vigyorodott el a rókalelkű mindenható, mert azt meg igen szerette, ha végre megértett valamit.
– Csak az elnök – sóhajtott szerényen az elhízott farkas. – A kuratóriumi tagok meg lehetnének a falka – tette hozzá merészen, mert ugyan kövér és kapzsi volt, de azért családszerető is.
– A nyulak mit szólnak majd ehhez? – kérdezte az erdő rókalelkű ura, miközben kezdett egyre éhesebb lenni.
– Nehogy már szóljanak valamit – mosolyodott el a farkas, és érezte, hogy nyert ügye van. A rókalelkű mindenható olyan éhes, hogy már nem fog sokáig kötözködni. – Elvégre neked édes jó uram négyharmados többséged van az erdőben. Nem igaz? Megszavazzuk és kész.
– Demokratikusan – bólintott az erdő ura, és indult reggelizni.

Így történt, hogy az erdőben a nyulak szaporodási szabályozását egy demokratikusan választott kuratórium vette át a minisztériumtól, a dagi farkas elnökletével. És a nyulak hiába próbáltak mukkanni, mert mire megtudták a dolgot, már minden el volt rendezve. Az Erdei Híradó azonnal tudatta a néppel, hogy a demokrácia mekkora győzelmet aratott.
A rókalelkű mindenható pedig örömmel állapította meg, hogy milyen példás rend van az ő kis erdejében. Ettől annyira elégedett lett, hogy még a kénye és kedve is visszatért.

 Az erdő ura