Izomlázam van. A térdem nem hajlik. Folyik az orrom és fáj a fejem. Levegőt is alig kapok, de a kisded édesen szuszog az ölemben, miután evett egy nagyot – végre. Fogalma sincs, milyen szerencsés baba, mert az apukája hős, és milyen veszélyesen jót kirándultunk tegnap, barátokkal.

Mióta láthatóan is beindult a fogzása, nem csak a jelekből – nyáladzás, ökölrágás – tudjuk, hogy eljött ez az időszak, újra nyűgösebbek a mindennapok. Az éjszakai ébredéseknek és a gyakori hányásoknak, elázásoknak „köszönhetően”, a fűtésszezont kicsit tolva még magunk előtt már éreztem magamon, hogy egyre inkább gyengülök, és mintha bujkálna bennem valami. Gyógyteával igyekeztem orvosolni a problémát és megelőzni a komolyabb megfázást, de amikor még temetés miatt is haza kellett utaznunk, a szervezetem végképp megadta magát. A hosszú utazás, az új környezet és az ismeretlen kiságy okozta ingeráradat miatt még annyira sem aludt a gyermek éjjel, mint szokott, az érzelmi elgyengüléssel tetézve pedig hazafelé már komolyan fájt a torkom. Ez egy hete volt, azóta próbáltam kikúrálni magam mézes gyógyteával és C-vitaminnal, de amikor már egészen jól voltam, jött az újabb kihívás: kirándulni mentünk.

A tervek szerint babakocsival is könnyen járható, nagyjából húszperces túrára készültünk, miután a szervező barátoktól ezt az infót kaptuk. Miután azonban egy óra múlva is még mentünk a meredek sziklás hegyoldalon a három és fél hónapos babával, plusz a dögnehéz terep babakocsival, komolyan elbizonytalanodtunk.

Történt ugyanis, hogy a tényleges célunkat nem felismerve, amellett lelkesen elhaladva egyre feljebb és feljebb jutottunk, majd amikor már végképp úgy tűnt, soha nem lesz vége a felfelé vezető útnak, belázadtunk, és megálljt követeltünk. Letelepedtünk az ösvény melletti, kidőlt fatörzsekkel szegélyezett kis „tisztásra”, és jólesően lakmároztunk a magunkkal hozott finomságokból. Akkor még nem tudtam, hogy baj lesz, hiszen újra és újra elfelejtem, hogy a térdem már réges-rég nem a régi.

Magunk után rendet rakva újult erővel indultunk lefelé, ami veszélyesebb volt, mint hittem. Gyerek nélkül kisujjból kiráztuk volna, beleizzadva, de kapaszkodva, itt-ott fenéken csúszva vagy négykézláb biztonságosan leértünk volna, de ezúttal már babával és babakocsival a kézben kellett leereszkedni. Mondanom sem kell, apuka egy hős volt. Bár épp az ellenkezőjét mutatta, de remegő térdekkel, a kicsit magához szorítva haladt lefelé úgy, hogy már nem is láttam őket. Nem is bántam. Jobban féltettem őket, mint ők magukat – Ádám nyilván fel sem fogta, milyen ijesztő is volt ez az egész… A babakocsival nekem szerencsére nem kellett törődnöm, mert a segítőkész barátok ölben, a keményebb terepeken egymásnak adogatva hozták le a monstrum szerkezetet. Így viszont nekem jutott egy másik gyerkőc futóbiciklije, amivel lefelé szintén nem éreztem biztonságosnak a terepet, de még így is könnyebb volt, mint apukának, hiszen én csak a saját csontjaimmal játszottam. A térdem már nem is hajlott a túra végére, de ez már nem is lepett meg, régóta rossz már szegény.

Szerencsére épségben leértünk, és a kirándulás végén fagyival, kávéval és üdítővel vigasztalódtunk amellett, hogy állati büszkék voltunk magunkra.

Négy kisgyerekkel, egy babakocsival és egy biciklivel felmálházva másztunk meredek hegyet abszolút felkészületlenül úgy, hogy senki nem sérült meg.

Köszönet érte Attilának, aki megszervezte, köszi mindenkinek, aki elsétált a tényleges célunk mellett, és köszi srácok, hogy cipeltétek a babakocsit és toltátok Ádámot, amikor mi már végképp kimerültünk. Így csak a térdemen hagyott nyomot a kemény terep, és a megfázásom lett rosszabb, no de a friss levegő és a csodálatos természet, amit Ádám is nagyon élvezett, kárpótolt mindenért.

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!