ELAC BS-314 állványos monitor hangsugárzó teszt:

Régen találkoztam már a gyártó dobozaival személyesen, korábban a 248-as típust birtokoltam is egy ideig és nagy megelégedéssel használtam. Ezért amikor megtudtam, hogy egyik kedves ismerősöm ideadja nekem pár hétre tesztelni a BS314-es monitorokat, akkor elfogott egy nosztalgikus érzés is: újra JET magasak fognak hangoskodni nálam. Eljött az átvétel ideje, és kézhez kaptam a két dobozt. Egyikben az állványok, a másikban pedig a két monitor foglalt helyet. Először meglepett, hogy az állványok milyen nagy dobozban vannak. Kicsomagoltam őket és nagyon formás, stílusos darabok, megfelelő súllyal, kiváló tartással.

Ezután következtek a monitorok, amelyeket kivéve dobozukból nagyra nyílt a szemem, ennél nagyobb méretre számítottam!

A kinézetük úgy gondolom zseniálisan jó. Az ELAC-nál hosszasan faraghatták őket a végleges forma elnyeréséig. Sokszor lehet olvasgatni akusztikai tanulmányokban, hogy a hangsugárzók frontoldalának a visszaverődéseivel mennyit érdemes foglalkozni. Nos itt gyakorlatilag a frontoldalon csak a driverek láthatók és egy minimális körítés. Így a doboz tervezésénél itt is megvan a pipa, az extravagáns megjelenés mellett jelen van a teljes funkcionalitás és átgondoltság.

Ami nekem nem nyerte el a tetszésemet – ugyan ez egy kissé lényegtelen dolog, hiszen a tapasztalataim szerint a hifisták jórésze grillek nélkül használja a dobozait -  az a fémrács a frontoldalon... Szerencsére ott a lehetőség, hogy ezt mellőzzük. Ezt a védelmet lehet más anyaggal, más formában oldottam volna meg. Tetszett viszont a dobozok nagy mélysége, kezdtem tényleg elhinni itt tisztességes mélyhangok is kijöhetnek! A puding próbája az evés, úgyhogy miután integráltam a rendszerembe, elkezdtem a meghallgatásukat. Végül úgy döntöttem, mivel a hátsó reflexnyílás úgy szólt a legjobban nálam, hogy a szivacsokat belenyomtam a helyükre (sem teljesen reflexesen, sem pedig lezárva nem volt az igazi). Ezzel a tulajdonos legalább tud játszani, és sokat finomhangolni az elhelyezésekkel.

Néhány száraz technikai adat:

4 ohmos dobozok

Fém kabinet

2 utas, Hátsó reflexnyílás (hangoló szivacs és lezáró kiegészítővel)

3db fém tüskén áll az állványán + 2 csavarral rögzíthető rá

Szendvics szerkezetű 180mm alumínium membránú mély-közép driverek

JET-magassugárzók 5. generáció

40Hz – 50 kHz frekvenciatartomány

Tesztrendszerem:

Core Audio DAIDO Reference Ryzen audioPC

   Entreq Challenger USB kábel

Core Audio DENPO ULTIMATE DAC

   Taralabs The One AES/EBU kábel

   Taralabs The Two analóg XLR összekötő

Core Audio DECHA sztereó végfok

   Taralabs Air Evolution hangfalkábel

WP Audio állvány, Entreq Silver Minimus földelődoboz, Pointe 1506 elosztó,

Nézzük, hogy muzsikálnak:

Allan Taylor & Chris Jones - Tennessee Waltz

Sokszor meghallgatom ezt a számot, tipikus tesztzene számomra, mivel az elején nagyon jó ahogy egyikük előrébb, másikuk kicsit hátrébb hallható és a térben jól elkülönülnek (hogy a valóság mi lehet, abba most nem mennék bele :) De inkább az, hogy Allan Taylor közelebb ül a mikrofonhoz a Stockfish-nél). Hátulról egyikük kétszer is belehúz a húrba az első másodpercekben, amivel viccelődnek is egy kicsit. A húr hangját már igen sok rendszeren hallgattam ennél a számnál, emiatt sokféleképpen a fülemben van. Tud bántó is lenni, nagyon részletes, máskor Allan hátulról jövő 2x megjelenő kuncogása alig észrevehető. Itt ahogy nekifogtam szinte vártam, hogy a JET magasak nagy részletességgel es vehemenciával vetik bele magukat a dologba, de kellemesen kellett csalódnom. Teljes részletesség jelen volt, viszont egyetlen bántó hang sem párosult emellé, kifejezetten meleg hangzásvilág köszöntött. 1:25-nel nagyon jellegzetes es egyben vízválasztó rész, amikor háromszor penget az E húron a fogólapon feljebb lépkedve. Van benne dinamika, erő. Meglepő egy ekkora méretű monitortól (ezt szerintem sokszor le fogom még írni). Es ehhez nem kell üvöltenie, kellemes hallgatási hangerőn adja ezt. Nem szabad elfeledkeznünk még egy személyről Grischka Zepf-ről sem, aki a basszus témát adta a számhoz.

A következő választásom David Elias Acoustic Trioalbumarol a Rodeo On a Ridge c. szamara esett.

Egy gitár, egy férfihang, ezzel indulunk. Néha pihentetésképpen ilyen nótákat szoktam hallgatni, jól tudom az agyamat üresjáratba tenni az ehhez hasonló nótákat hallgatva. Szépen, tisztán kivehető végig a gitárjáték még a háttérben is, máshol már hallottam olyan rendszerben, ahol ez jóval mosottabban szólalt meg. A zenekar tagjainak térbeli elhelyezkedése jól definiált, nem ragad be senki a hangsugárzóba, szépen kialakul a sztereo tér. Az énekhang, az pedig egészen lenyűgöző volt számomra. A térábrázolás minőségét mutatja, hogy még a hangsugárzók szélein kívülre is ki-kicsúszik egy-egy hang, és hallatszik ha a doboz elé pozícionálja a hangszert és nem bele. Kivaló az egyensúly a mély-közép es a JET magas között, a váltást nagyon jól oldották meg az ELAC mérnökei. Nincsen a magas és mélyebb frekvenciák között egy völgy, teljes skálában (még ha az a monitor mivolta miatt a mélytartományban nem is túl sok) kiegyensúlyozott.

Más zenei terepre eveztem: Ian Pooley - Sundowner.

Néha belecsapok elektronikus zenékbe is a loop-őrület jegyében. Tetszik ahogy a kis dobozok előcsalogatják a dobnak a “pattogós” hangzását. Ez a szám bővelkedik a közép és magastartományok területén is sok-sok effekttel, kellemes miliőt képes teremteni. Három és fél perc környékén kapunk egy kis basszust rásegítésként, meglágyítva a technicista, precíz hangzásvilágot. Ez a háttérben is folyamatosan jól lekövethető. Sztereo térről talán itt kár sokat beszélni, a hangmérnökök szétdobálták a térben az egyes forrásokat, amiket szépen tetten érhetünk, ennek ábrázolására ismét plusz pontot adnék az ELAC-nak.

Ezen a jó hangulaton felbuzdulva el is indítottam egyik hazai nagy kedvencemet:

GELKA - The Latest Tree c. számát. Imádom, ahogy egymás után belépnek a különböző hangok, hangszerek, effektek. A gitárjáték a háttérrel együtt végtelen nyugalmat csalogat elő belőlem. A basszus ilyen mértékű visszaadása meglepett, mert pontos, gyors es egyáltalán nem terjengős volt.

Régebben igencsak kapott hideget-meleget ezen kis dobozka minden elődje es kisebb testvérei. Vagy az én ingerküszöböm van lentebb a tesztoldalakénál, vagy tényleg nagyot sikerült előre lépnie az ELAC mérnökeinek.

Ezt erősitette meg bennem a Hobo & Rúzsa Magdi - A Bolondok Hajója c. száma. Legutóbb egy nagyobb kedves társasággal unalomig hallgattuk ezt a számot (tehát álmomból felkeltve hatféle variációja van az agyamban), kíváncsivá tett itt hogy muzsikál. Természetesen az akkori emlékek a nagyobb rendszerben grandiózusabbak voltak, viszont itt nem veszítettem mást, csupán a “nagyságot”, de azt sem akkora mértékben amit a doboz mérete sugallna. Az biztos, hogy Bach - Toccata and Fugue in D minornem a dobozka műfaja. Viszont, ha a méretének ismeretében vágunk bele, akkor már teljesen más a képlet.

Végezetül gondoltam vaduljunk egy picit, mert nagy kedvet kaptam a zenehallgatáshoz: Dream Theater - A Change of Seasons volt a következő. Igen! Ez igen!! Nem finomkodott, mintha egy másik álarcot vett volna fel, egyre inkább előtört a műfajfüggetlensége és az ereje. Persze ebben segítségére volt az elektronika es kábelezés, ami hasonló gondolatok mentén lett fejlesztve. A hangzás kicsit a régi felújított JBL L86-asaimhoz kezdett hasonlítani, es azon a dobozkán ha valamit, hát rockzenét jó hallgatni. Ez kiváló hangolás is volt egyben, nemsoká Vikidál koncertre kezdek készülődni.

Remélem sikerült egy kicsit a szaksajtótól eltérő, más irányból is bemutatni a dobozokat. A kis hellyel rendelkező, vájt fülű zenebarátoknak ajánlom, akik a gigantikusan “dübbenő” mélyhangok nélkül is el tudják képzelni az életüket, ezért cserébe viszont egy végtelenül kiegyensúlyozott hangzásvilágot kapnak, es jöhet jazz, rock, chill elektronikus zene, sok hiányérzet nem marad az emberben! Természetesen a mélyek nagyméretű állódobozokhoz képest tűnnek kevesebbnek, kevés monitortól hallottam ilyet.

Köszönöm, hogy elolvastad!

wittao 

Ui. ezüstözött réz kábelek tilosak szvsz, tiszta ezüst kábelekkel is óvatosan :)