Hazánkból Észak-Olaszországot Bécsen keresztül a legkönnyebb vonattal elérni. Naponta több járatot is kínál az osztrák vasúttársaság, az ÖBB. Akinek van lehetősége előre tervezni, az pár kattintással egész kedvező áron juthat jegyhez, vagy megvásárolhatja a honi nemzetkövi vasúti pénztárak egyikében.

Pár éve utaztam először a Bécs-Velence éjszakai járaton. Az alapjegy 29 euróba került, ehhez lehetett extrákat választani, mint hely-, alvó- vagy hálókocsijegy. Mi a hatszemélyes fülke mellett döntöttünk, ahol elég szorosan helyezkedtek el egymás mellett az ülések, melyeket félfekvő pozícióba lehetett állítani. Azok jártak jól, akik párosan keltek útra: a szemben lévő székek összecsúsztathatóak, így egymással gyakorlatilag összebújva elég tűrhető az alvás.

Természetesen ennél jóval magasabb elvárásoknak is megfelel némely kocsi. Oly annyira, hogy akár egy luxus nászutat is szervezhetünk vonattal, hiszen a járat Velence belvárosába érkezik. Elég klasszul hangzik egy Bécs-Velence nászút, még ha manapság talán nem is feltétlenül ezekkel az úticélokkal lehet a leginkább villogni. Pedig lássuk be: a klasszika örök!

Idén egyedül keltem útra, így örömmel konstatáltam, hogy van egy reggeli járat, amely fél hét körül indul a császárvárosból, tehát az ebéd utáni kávét már Udinében ihatom. Ha egyenesen Magyarországról kell elérnünk a vonatot, akkor néhány korai járattal erre is jó esélyünk van, főleg Győrből. Szerencsémre én már péntek este Bécsben vacsoráztam, így kevésbé kellett izgulnom a MÁV esetleges pontatlansága miatt. A Belvedere-től a pályaudvar sétával is csak néhány perc. A közelben a Hotel Daniel szuper szállást kínál és ha nem hajnalban kelünk, még a bécsiek között nagyon felkapott danieles reggelire is beülhetünk a hotel üvegfalú éttermébe. (Ehhez  azonban nagyon időben kell foglalni, általában hónapokra előre nincs szabad asztaluk.)

Az utazás reggelén meglepően tapasztaltam, hogy alig néhányan várakoznak velem együtt a peronon. Mindez augusztus elsején, szombaton, az olasz turnusváltás napján, főszezonban. A vonat természetesen pontosan futott be a bécsi Hauptbahnhofra és ugyanilyen pontossággal indult útjára az osztrák és olasz Alpok felé. A kissé borsos 47 eurós jegy mellé (a karantén miatt sokkal kevesebb utassal közlekedett idén minden járat, így - az ÖBB tájékoztatása szerint - kevesebb olcsó jegyet tudtak biztosítani) előző utazásaim tapasztalata alapján három euróért helyjegyet is váltottam. (Egy hatórás útnál ez mindenképp megfontolandó.) Az utasok többsége Meidlingban és Wiener Neustadtban szállt fel, de még így is szinte üresnek tűnt a vagon. Majd mindenki egyedül ült az ablaka mellett, talán csak egyetlen család alkotott nagyobb társaságot az asztal körül.

Az előző utazásom során teljesen más útvonalon közlekedtünk (többek között Salzburg érintésével), így kicsit aggódtam, hogy a számomra kritikus hegyi részek mennyire bizonyulnak minden értelemben meredeknek. Miután a korábbi utat szinte teljesen átaludtam, az ébrenlétekben meg gyakorlatilag semmit sem láthattunk a koromsötétben, különösen vártam a térkép alapján csodálatosnak ígérkező vonatutat. Izgalom és aggodalom - utazásaim állandó velejárói. Nem könnyű egy tériszonyos magyarnak. Kicsiny hazánkból egyetlen tenger sem érhető el úgy, hogy valamely hegységet ne kellene megmászni.

A vonat Wiener Neustadt után indul el az emelkedőn, de szerencsére a magasságból az utazónak csak a csodálatos kilátás jut, kellemetlen élmények nélkül. Nincsenek szakadékok, meredélyek vagy rémisztő viaduktok. Leginkább völgyekben haladunk, néhol a lankásabb hegygerinceken.  Az útvonal több kiránduló helyet is érint, így például a túrázók és téli sportok szerelmesei között jól ismert Semmeringet és Gloggnitzot. Meg is fogadtam, hogy télen ellátogatok ide, megcsodálom a hósipkás hegycsúcsokat. Akár szilveszteri helyszínnek is szuper lehet.

Visszatérve utunkra, a leglátványosabb rész mégis kétségtelenül Ausztria utolsó szakasza. Klagenfurttól Velden am Wörther See-ig a vonat gyakorlatilag a Wörthi-tó partján fut 25 kilométeren át. Az ekkora már talán kicsit bágyadt utazót megcsapja a Monarchia szele.  Mesésen elegáns nyaralók, hajók és békés üdülők mindenhol, láthatóan a társadalom krémje nyaral itt.  Aki megteheti és szívesen áldozna egy exkluzív utazásra, annak a vonatról Velden am Wörther See-nél érdemes leszállni. A legtöbb osztrák utas is így tesz.

A határt Villachnál lépjük át és pillanatokon belül már Tarviso csodás látképe tárul elénk.  

Végül negyed egykor érkezünk Udinébe.

Mint korábban írtam, ezzel a járattal egészen Velencéig lehet utazni, de akik a magyarok által kedvelt tengerparti helyeket szeretnék elérni, azoknak célszerű Udinében leszállniuk. Bibionéba vagy Lignanoba egy latisanai átszállással juthatunk el busszal. Az udinei pályaudvarok gyakorlatilag egymással szemben vannak, így nem gond a járműváltás, az utazó csak átsétál az úton.

Az oda- vagy visszaút során mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy iktassa be a programjába Udine pazar reneszánsz belvárosát, mely nagyjából egy kilométerre fekszik a pályaudvartól, így kellemes sétával is elérhető. Nem hiába hívják a várost a szárazföld Velencéjének. Váratlanul hat, meglepő, szinte mellbe vágja az embert a történelmi épületek együttese. Egyszer csak ott ülünk a dózsék korában és szürcsöljük a nagyon is mai espressot.

A tengerpart innen még egy óra, végig sík terepen, békés olasz vidéki villák, mezőgazdasági ültetvények és folyók mentén haladva.

Idei tengerparti élményeinkről, melyeket nyilvánvalóan nagyban befolyásolt a világot sújtó pandémia, már korábban írtam, ezért azokkal itt különösebben nem foglalkoznék, inkább még néhány szó a hazaútról.

Udinéban a vonat indulása előtt tíz perccel a mi vágányunkra befutott egy ugyancsak ÖBB vonat, ám ez nem Bécsbe, hanem Triesztbe tartott. Néhányan megpróbáltak felszállni rá, de szerencsére mindenkit tájékoztattak, hogy perceken belül érkezik a mi járatunk az ellenkező irányból, ugyanerre a vágányra. Ez eléggé szokatlan eljárás, a gyakorlott utazó ritkán tapasztal ilyen ésszerűtlen vágánybeosztást, de itt megbocsátjuk. Már csak egy gyors hőmérés és fel is szállhattunk a vonatra, mely mondanám, hogy Bécsig meg sem állt, de ez nem lenne igaz. A 11:40-es indulással mégis befutottunk a végállomásra 17:35-kor. Szerencsére már meg volt a jegyem a húsz perccel később induló budapesti railjetre, mely a szemben lévő vágányon állt, így le se kellett mennem a mozgólépcsőn. Mondanom sem kell, hogy a hosszú úton mindenki maszkban utazott és folyamatosan fertőtlenített. 

Aki a nyaralást követően ugyanerre utazna vissza, azt csak bíztatni tudom, mert az olasz Alpok szakasza a visszaúton még látványosabb. Kopár sziklák, sebes hegyi folyók. Tarvisio festői látképe ebből az irányból valóban fenséges.

A fentiek miatt ezt a vasúti útvonalat önmagában is látványos kirándulásnak tartom, sokkal többnek, mint egy útvonal A-ból B-be. Az ÖBB rendkívül pontos és megbízható, a vagonok, mellékhelyiségek tiszták, az utazóközönség kellemes. Nekem száz euróba került ez az odavisszaút, ami a korábbi évekhez képest kicsit drágább, de a látvány lenyűgöző volt.

Az európai vasúttársaságok szerencsére maguk is elkezdtek fejleszteni, így reményeim szerint sokkal, de sokkal több hasonló minőségű útról számolhatok még be. A vasút ma a leginkább környezetbarát utazási mód és nem mellesleg azoknak is megoldás, akik ódzkodnak a repüléstől  vagy a hosszú autóutaktól.