Jártál már Budapesten? Megcsodáltad a várost? Nem hiszem. Mert bebarangolhattad számos utcáját, terét, megnézhetted a műemlékeit, de csupán a kézzelfogható valót láttad. Az álom csak akkor tárul eléd, ha éjszaka végig hajózol a Dunán, és hagyod, hogy elvarázsoljon a kivilágított mesevilág. Mert ilyenkor semmi sem az, ami! A fény és a sötét, az árnyék és a ragyogás olyan impressziókat szül, ami messze meghaladja az aszfaltozott utcák és színesre vakolt házak valóságtartalmát! Ha érdekel a téma ebben a megvilágításban is, elviszlek a Táncsics motorossal egy régi „esti sétára”. Van kedved jönni? Az öreg „háromárbócos” már késő délután elhagyta Batthyány téri bázisát és a BKV-s hajókat kerülgetve áttáncolt a Belgrád rakpartra. Itt megkezdődött az esti sétához elengedhetetlen kaja, pia és zenekar berakodása. Ilyenkor a catering személyzetre mérhetetlenül összetett feladat hárul: meg kell saccolniuk mennyi kaja kell aznap estére és azt be kell trimmelniük a hajóra. Ez a svédasztalos vacsora esetén szinte lehetetlen, mert az egyenlet több ismeretlent tartalmaz, mint a lottósorsolás. Történt egyszer egy hátborzongató eset, ami talán a franciák trafalgári fiaskójához hasonlatos. Egy meg nem nevezett ország nagyszámú turista csoportja még a vacsora kezdete előtt felzabálta az összes töltött káposztát az őrizetlenül hagyott svédasztalról. Kezdődne az étkezés, a pincérek ünnepélyesen eltávolítják a csévingekről a fedőt és a káposztás lata* olyan üres volt, mint a gondterhelt ember mosolya. A konyhán még összekapartak némi maradékot és feltálalták, de addigra a meg nem nevezett ország polgárai már ismét ott álltak sorba, és azt is elvitték. A flotta teljesen tehetetlenül állt egyik lábáról a másikra ilyen mérvű bunkóság láttán. És a bajt még tetőzte, hogy a többi utas szintén a qurva káposztát akarta. A hajó csendben, méltóságteljesen átúszott a Margit-híd alatt, miközben a fedélzeten egy megveszekedett gombóc töltött káposzta nem maradt. Ekkora szégyent! A catering főnök vigasztalhatatlan volt, összehívta a válságstábot, majd felment a hídra a hajóparancsnokhoz és megkérte, futassa partra a hajót valami csendes helyen, mert neki káposztát kell szereznie. A parancsnok mereven elzárkózott a partrafutás elől, de felajánlotta a Garam utcai MAHART pontonon való kikötést. Ez mindenki számára megfelelőnek tűnt, így kezdetét vette a töltött káposzta hadművelet, melyben precízen össze kellett hangolni a szárazföldi erők mozgását a flottamanőverekkel. Légi támogatást nem kaptunk. A catering főnök felvette a kapcsolatot a Belgrád rakparti központi konyhával, és megkért valakit, fogjon egy taxit, azt rakják tele töltött káposztával, majd küldjék el a Garam utcai pontonhoz. Csak remélni mertük, hogy a bérkocsis nem kezdi el kiárusítani a Kossuth téren a káposztát a csomagtartóból. Kisebb vagyonra tehetett volna szert a parlament előtt. De nem! Mi megérkeztünk és kikötöttünk a pontonon, a taxi befutott, és a holland, német, olasz és görög turistáink végre hozzá jutottak a magyar konyha prominenséhez. A „megnemnevezett” ország jövevényei addigra már áttértek a paprikás csirkére és a fokhagymás sertéssültre, majd elfogyasztották a maradék gulyás- és húsleveseket, azt követően letarolták a komplett desszertes pultot. Hogy a frászba nem pusztultak bele ennyi zabálásba, az teljesen érthetetlen, és ellent mond a gasztroenteorologia minden regulájának ! Ráadásul úgy, hogy inni nem ittak, mert azért fizetni kellett volna! Mindezekből egyértelműen következik, hogy egy esti séta zökkenőmentes lebonyolítása legalább olyan összetett feladat, mint részeg pilottal átvergődni a Panama csatornán.
No, de térjünk vissza a Táncsicshoz, ami már berakodva, indulásra készen vár minket. Kaja, pia rendben, gép kész, vezérlés a hídon, matrózok a köteleknél – dobj el mindent! – mehetünk. Az Öreghölgy nagyokat szuszogva felcsoszogott a Vígadóra, ismét kikötöttünk, a fiúk elkezdték beszállítani az utasokat. Késő ősz lehetett, mert a 7 órási induláskor már teljes sötét volt, kigyúltak a város fényei és Budapest felvette estélyi ruháját. A zenekar játszani kezdett, a zene diszkréten szólt a vacsorához, de a Duna messzire vitte a fülbemászó melódiát,
miközben a csillogóra világított „háromárbócos” kiúszott a hajózó útba. Aznap esti vendégeink nagy része egy turista busszal érkezett német csoport volt, mindannyian hatvan körüliek. (+/- 10 év) Míg az urak a borok közül válogattak, söröket rendeltek és kedvtelve fogyasztották a pálinkák széles választékát, addig a hölgyek karcsú pezsgős poharukkal a kezükben bóklászni kezdtek a hajón smink igazítás ürügyén mosdót keresve, táncpartnerre vadászva, vagy csak a panorámát bámulva, mert a svédasztal ráér, megvárja őket, de ha nem vigyáznak, az élet elrohan mellettük! Egy ilyen hat-hét fős hölgykoszorúba futottam bele a tükör** bal oldalán, amint a várat bámulták hangos áhítattal. A Várkert Bazár, a vár kivilágított épületei és a királyi palota valóban olyanok voltak, amilyennek egy hollywoodi „történész” megálmodná a mesevilágot.
– Mi az ott? – kérdezték a várhegy sötétjéből kiragyogó csodára mutogatva. Legalábbis azt hiszem azt kérdezték. Ugyanis ők csak németül beszéltek, én meg csak németül nem, mondhatnám, de akkor füllentésen kapna a figyelmes olvasó. Gondterhelten próbáltam a szovjet partizán filmekből és az amerikai „tankoscsókos” mozikból rám ragadt német szavakat feleleveníteni: – Königspalast – nyögtem ki végül az általam helyesnek vélt megoldást. Sajnos én már ifjan rájöttem arra a tényre, amire nagy gondolkodók és tudós elmék csak hajlott korukban csodálkoznak rá: minél több ismeretet szerzel, minél többet tudsz, annál világosabban látod, mennyire hülye vagy, mennyi mindent nem tudsz! Na, most fogom én napi szinten a porba alázni magam önmagam előtt? Nem! Ezért aztán fel is hagytam a tanulás időt rabló tevékenységével, csak azokat az ismereteket csipegettem fel, amik átlépték az ingerküszöbömet. (Néhány tanárom erről legendákat tudna mesélni) Érdeklődésem innentől az ifjú hölgyek irányába fordult, azoknak is a ruha nélküli változata kötötte le igazán a figyelmemet. Így aztán annyi minden között a német nyelv elsajátítása is elmaradt. Maradt a tört angol, a folyékony magyar és a mutogatás. A Sándor palota még ment németül, de a Karmelita Kolostorból premierminister palast lett. Átkelve a lánchíd alatt, amit szintén megcsodáltunk, jobbra mutattam, ahol a Halászbástya és a Mátyás templom kezdett kibontakozni. – Ó – mondták németül elragadtatva és én értettem. Gyorsan tanulok. Mivel fogékonynak mutatkoztak a szépre, elhatároztam, most olyant mutatok nekik, amitől „hetet hencseregnek, és a dió helyett is azt mondják, dejó”! Élénk mutogatások közepette arcvonalba állítottam őket – nem volt nehéz, hisz németek – majd a sor közepére állva beléjük karoltam, mutattam ők is karoljanak egymásba, és az arcvonalat nagyon lassú lépésben – diktálva a tempót – elindítottam a hajó jobb oldala felé, ahol majd a Duna bal partja tárul elénk. A szemben lévő kitárt dupla ajtóban a Széchenyi rakpart ötemeletes házai sötétlettek, a többi az első étterem takarásában volt. A hajó lassan, méltóságteljesen, szinte lebegett a vízen, a zene andalítóan szólt, és mi lassan a hajó középvonalába értünk. Először a jobb oldalamon sétáló hölgyek sikoltottak fel. Nekik került először a látóterükbe a Parlament déli szárnya. Zavar támadt a csoportban, a bal oldali lányok nem értették, mitől indultak be annyira a barátnőik, de tartották a sort. Aztán ahogy a hajó haladt, és mi a kijárathoz értünk, beúszott elénk a fényben fürdő országház monumentális épülete, és fölénk tornyosult, majd ránk szakadt a neogótika maga. A sötétebb háttérből bronz-aranyban kiragyogó tünemény kicsit elmosódva-összefolyva tükröződött a szél borzolta Duna tükrében. Mintha egy impresszionista titán isteni megrendelésre belefestette volna a Parlamentet a Duna vizébe. A látvány misztikus, varázslatos és még számos jelzővel illethető volt! A lányok? Ó, a lányok oly önfeledt sikoltozásba kezdtek, hogy a matrózok összefutottak, mert azt hitték, valami retró pornófilmet forgatnak a hetvenes évekből a tükörben.
– Ah, fantastisch!
– Oh, gut!
– ÓÓÓ, mein Gott!
– ÁÁÁÁ, wunderbár!
És csak sikoltoztak-sikoltoztak tündérien, ahogy csak a lányok tudnak örömködni kortól függetlenül.
Én büszkén álltam köztük, és nagyon meg voltam elégedve az eredménnyel. Lám-lám, még mindig ki tudok csalni egy hölgykoszorúból néhány extázis szülte sóhajt és hangeffektust! Igaz, nem úgy, mint régen, de a sikoly az sikoly. 

* lata -  edény, doboz, kicsi hordó, tároló alkamatosság

** tükör -  A hajó előszobája. Jelentős méretű tér, ahova a fedélzetről lépnek be az utasok és innen lehet tovább jutni az első és a felső étterembe, a konyhába és a gépházba. Fogalmam sincs miért hívják "tükörnek". Ha valaki tudja, kérem írja meg!