Egyenruha és felszerelés

A dél-vietnámi haderők hadfelszerelése egy szóval jellemezve sokszínű volt, ami nem is csoda, hiszen egyrészt mind a francia, mind az amerikai befolyás rajta hagyta a nyomát, másrészt az egyes alakulatok egyenruházata is több esetben eltért. Lássuk részletesebben is a leltárt.

Dél-vietnámi légideszantosok a hetvenes évek elején. Egyenruhájuk és sisakhuzatuk az amerikai ERDL alapján készült álcamintás anyagból készült. Szerelvényük az amerikai M1956.

A reguláris gyalogságnál a gyakorlóegyenruha szimpla zöld uniformis volt, helyi gyártású vagy ázsiai méretezésű amerikai gyártmány. Nagyon hasonlított a korai amerikai OG 107-hez, bár a késői időszakban az amerikai dzsungel-egyenruhából is került a csapatokhoz. Az ejtőernyősök, a rangerek és a különleges feladatkörűek többségükben terepszínű ruházatot viseltek: a légideszantnál például eleinte a brit-francia minta dívott, később az amerikai ERDL-terepszín, illetve az ahhoz nagyon hasonló minták, amelyek a rangereknél is elterjedtek; a tengerészgyalogságnál a tigriscsíkos terepszín volt a standard (amelyet más alakulatok, sőt az amerikaiak is átvettek), míg a CIDG-nél és a Mobil Csapásmérő Erőknél lényegében bármit viseltek a fekete civil ruházattól a különböző terepszínekig. A területvédelmi erők tagjainak öltözéke egyszerűbb volt. A falusi önvédelmi alakulatok milicistái a parasztok egyszerű fekete ruháját hordták (ugyanúgy, mint a vietkong gerillák jelentős része), a regionális és népi erők ezzel szemben már kaptak standard zöld egyenruhát. A rendőrség paramilitáris egységei 1967-től már általában barnás-sárgás terepszínt viseltek. 

A legjellegzetesebb dél-vietnámi egyenruhák.
A részletes szöveget lásd a képek mellett.

Az egyenruha anyaga könnyű pamut vagy vastagabb zsávoly volt. Többféle szabású ing és zubbony létezett, legtöbbjük két mellzsebet kapott, bár némelyikre felvarrtak még valamilyen kisebb karzsebet is. Típustól, időjárástól és alkalomtól függően betűrve vagy kiengedve viselték ezeket. A nadrágok egyszerű kialakításúak voltak; viszonylag ritkán került rájuk oldalzseb, de a szár alján helyet kapott összehúzó zsinór. A vietnámi katonák egyéni szükségletek alapján egyébként ugyanúgy elvitték átalakíttatni ruhadarabjaikat a helyi szabóhoz, mint az amerikaiak, és ebbe a felettesek sem szóltak bele. Szabás tekintetében akadtak eltérések: voltak, akik a picit bővebb stílust preferálták, de a többség a szűkre alakított vietnámi szabást szerette jobban. 

Dél-vietnámi ezredes 45-ös Colttal.
Gallérján és tábori sapkáján fém rendfokozati jelzést visel.

A rendfokozati jelzésekről nehéz átfogóan írni, részben mert a háború folyamán is történtek változtatások. Nagy általánosságban léteztek színes és tompított, továbbá hímzett és fémjelvények, amelyeket a fejfedőn, a hajtókán vagy az ing mellrészén, esetleg a váll-lapon viseltek. Egyes altiszti fokozatoknál a bal karra, az egységjelzés alá, néha a zsebre kerültek a hímzett stráfok (bár gyakorlóegyenruhán ez nem volt általános), a magasabb rangú altiszteknél viszont a gallérra. A tiszti gyakorlón a mellkason, a gallér alatt, a gombolásnál vagy a zseben hordták a rendfokozati jelzést, apró ezüst vagy arany fémvirágok formájában (hadnagytól ezredesig), de a tábornoki rendfokozatnál már csillagok sorakoztak ott.

Válogatás a köztársasági erők hímzett jelvényeiből

A hímzett vagy nyomott, egyszerű vagy bonyolultabb mintázatú, általában színpompás egységjelvényeket a vállon és a mellzseben viselték (rendszerint a hadosztály vagy a hadtest jelvénye került a vállra, az ezredé, zászlóaljé vagy századé pedig a zsebre). Amerikai mintára az 1970-es évek elején ezek  tompított változatai is megjelentek. Az ejtőernyős szárnyak, a rangerjelzés vagy a képesítési jelvények a jobb mellkason kaptak helyet. Névcsíkok is előfordultak a jobb mellzseb felett. 

Barettek és tábori sapkák minden mennyiségben

A fejfedők terén igazi kavalkádról beszélhetünk. A gyalogosok bézs, a légideszantosok vörös, a rangerek bordó, a különleges erők katonái, illetve a tengerészgyalogosok zöld barettet viseltek, természetesen eltérő sapkarózsával. A tartományi felderítők (PRU), illetve egyéb különleges feladatkörű egységeknél a fekete, terepmintás vagy más színű barettek is előfordultak. A haditengerészek feketét hordtak, akárcsak a harckocsizók. A barettek ilyen mértékű elterjedtsége nyilvánvalóan a francia időszak hagyatéka volt, ezért francia stílusban (balra húzott peremmel, a jobb szem felett viselt sapkarózsával) hordták, kivéve a páncélos erőket, ahol brit mintára (vagyis az előbbi tükörképének megfelelően). Őrjáraton, illetve táborban természetesen gyakoribb volt a mindenféle bozótkalap és sildes sapka, zöldben vagy terepszínben. Sisaknak az amerikai M-1-est viselték, amelyet egyes egységeknél terepszínűre festették, de időnként álcahuzattal vagy -hálóval borították. 

A rangeralakulatok jelvényével ellátott sisakok

Bizonyos alakulatok tagjai ugyanúgy viseltek a nyakukban élénkszínű kendőket, mint ellenfeleik. Ezzel általában a különböző alegységek tagjait különböztették meg kombinált hadműveletek során, de a díszszemléken is jól mutattak. Emellett persze a terepszínű (izzadságszívó) kendők sem voltak ritkák.

Főtörzsőrmester ERDL-mintás álcaruhában, nyakában vörös kendővel. Bal karján jól látható az utólag felvarrt tollzseb, mellkasán, gallérján és sisakján pedig a rendfokozati jelzés.

Repeszvédő mellényt elvétve viseltek, bár egyes esetekben, például a Tet-offenzíva utcai harcaiban erre is volt példa. Ponchóból helyi és amerikai gyártású is állt szolgálatban. (Utóbbi viszont kisebb méretű volt, mint az amerikai katonáknak kiosztott.) Inkább esővédőnek vagy takarónak használták menedéképítésnél, mint esőkabátként. Ponchóbélés is elérhető volt hozzá, de egyébként hálózsákot is gyártottak a hadsereg számára, amely a hidegebb időszakban, hegyvidéken hasznos volt. Terepen alvásnál műszálas függőágyat is használtak. 

A katonák rendszerint magasszárú fekete bőrbakancsot viseltek, de a francia stílusú, gumi megerősítésű, rövid szárú dzsungelbakancs is előfordult, akárcsak az amerikai gyártmányú trópusi bakancs, ez utóbbi főleg a késői időszakban.  

Dél-vietnámi tisztek. A szélen állók a hadsereghez, a középütt láthatók a tengerészgyalogsághoz tartoznak. Előbbiek magas szárú bőrbakancsot, utóbbiak amerikai dzsungelbakancsot viselnek. Kivehetők a névcsíkok, illetve a hímzett alakulatjelvények. Az ingek ujjának levágása bevett gyakorlat volt, és nemcsak a tisztek körében, illetve nemcsak a könnyített egyenruhák esetében. 

A szerelvény eleinte francia, később amerikai gyártmányú volt. Az összeállítás részben az alkalmazott fegyverzettől függött, vagyis amíg a korábbi puskák és karabélyok álltak használatban, második világháborús vagy koreai időszakból származó vászon málhaövre, tártokra és hámra volt szükség, majd a korszerűbb harceszközök bevezetésével az amerikai M1956 rendszer elemei kerültek a katonákhoz. (A területvédelmi erők általában e téren is le voltak maradva egy-két lépéssel, vagyis a korábbi kiadású felszerelések rendszerint náluk kötöttek ki.) Az egyéni igényeknek megfelelően néha feltűntek egyedi gyártású tártokok vagy málhamellények is. Mivel a helyiek alacsonyabbak és vékonyabb testalkatúak voltak, képtelenek voltak ugyanannyi felszerelést magukkal vinni, mint az amerikai katonák (ez a legtöbb fotón is jól látható). Ugyanakkor kevesebb vízzel és élelemmel is beérték, vagyis ez legfeljebb a lőszer vonatkozásában okozhatott gondot. 

Pár fotó a különböző szerelvényekről

A hátizsákok közül elsőként az amerikai M-1945-ös kenyérzsákot kell említeni, amely nem rendelkezett merevítéssel, és csak egyetlen kicsi külső zsebe volt, igaz, külső függesztési pontokkal is rendelkezett. Ezt váltotta 1964-től a jellegzetes dél-vietnami hátizsák (amelyről külön cikkben írok majd), illetve az irreguláris véderőknek szánt CIDG-zsák, amely az észak-vietnami kenyérzsák alapján készült, és alapja lett az amerikai trópusi hátizsáknak, később pedig az ALICE-nek. Azok a katonák, akiknek nem jutott hátizsák, személyes felszerelésüket ponchójukba csomagolták, és ezt hámszíjuk hátsó részére rögzítették. A személyes holmikból mellesleg nem volt sok: függőágy, vékony takaró, étkészlet, szappan, bicska, illetve természetesen élelem. A rádiókezelőnek persze ott volt még a készüléke is: főleg a régi PRC-10-est, később a modernebb PRC-25-öst használták. 

Az egyik rangeralakulat rádiókezelője a '68-as Tet-offenzíva saigoni harcai idején. Rádiókészülékének tartópántjai alá térkép, egy Playboy-plakát és egy fegyvertisztításra is alkalmas fogkefe került. 

A dél-vietnami fejadag papír vagy műanyag zacskókban került a katonákhoz. Volt benne szárított vagy előfőzött rizs, friss zöldség, szárított-sózott hal, szardíniakonzerv, esetleg disznó- vagy csirkehús, továbbá halszósz (nuoc mam) és fűszerek. Idővel amerikai gyártmányú konzerv fejadagok is feltűntek (lásd a következő részben), de mindenki jobban kedvelte a friss élelmet, így az sem volt ritka, hogy egy élő kacsa vagy csirke tartott a hátizsákra kötözve a katonával, de ugyanott a közös tábori főzésekhez szükséges fazék is utazhatott.  

A dél-vietnámi erők fegyverzete 1967-ig alapvetően a kiszuperált amerikai típusokra korlátozódott. Általános lövészfegyverként az M-1 és M-2 karabélyok, illetve az M-1 Garand félautomata puska állt rendelkezésre. Bár a karabélyok csekélyebb stophatással és lőtávolsággal rendelkeztek, kisebb méretük és súlyuk miatt jóval népszerűbbek voltak az alacsony termetű vietnámiak körében, mint a hosszabb és nehezebb, de nagyobb űrméretű Garand. Ezekkel 1965-től viszont már határozottan hátrányban voltak a kommunista erőkkel szemben, akik egyre nagyobb számban használtak AK-47-est, illetve más sorozatlövő, továbbá páncéltörő fegyvereket. 1968-tól aztán a csapatok nagy részét az M-16-os gépkarabéllyal látták el, és egy hivatalos amerikai ismertető szerint az új fegyverek birtokában a katonák érezhetően aggresszívebb harctevékenységre és komolyabb teljesítményre voltak képesek. A géppisztolyok közül az M-1 Thompson és az M-3 állt rendelkezésre, bár viszonylag kis számban, akárcsak sörétes puskából, amelyek között többféle amerikai típus előfordult.

Különböző fegyverek a déli erők arzenáljából

Támogató fegyverként puskagránátvetőket, M-79-es gránátvetőt, Browning automata puskát és az M1919-as géppuska különböző változatait használták, 1967 után pedig az M-60-ast. Aknavetőből általában a 60 milliméteres M-19 vagy a 81 milliméteres M-29, esetleg a 4,2 hüvelykes M-30 típust alkalmazták, páncéltörő fegyverként pedig M-20A1 Bazookát, később az M-67-es vagy az M-40A1 hátrasiklás nélküli löveget, az M-72-es könnyű páncéltörőt, esetleg a késői időszakban az M-220 TOW-t. A tisztek 45-ös Colt pisztolyt vagy 38-as Smith & Wesson Specialt kaptak. A korszerűbb kézifegyvereket először az elit alakulatok vehették át, 1968-tól azonban a vietnamizálással párhuzamosan felgyorsult a modernizálás, és nemcsak a reguláris erők, hanem a milicisták is egyre nagyobb számban kaptak korszerűbb harceszközöket.

Gránátból sosem elég...

A katonák nagy része kimondottan sok kézigránátot vitt magával, ha tehette, mivel népszerű fegyver volt. Az amerikai Mk.2 és az M-26-os típusok voltak a leggyakoribbak. A bajonett mellett pedig természetesen zsebkést is tartottak maguknál.

A sorozat befejező részében a tábori életről lesz szó.

A sorozathoz felhasznált források:

• A Bright Shining Lie: John Paul Vann and America in Vietnam (írta: Neil Sheehan; Vintage Books, 1989)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Armies of The Vietnam War 1962–75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Army of the Republic of Vietnam 1955–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2010)
• ARVN – Life and Death in the South Vietnamese Army (írta: Robert K. Brigham; University Press of Kansas 2006) 
• In Pharaoh’s Army – Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• South Vietnamese Soldiers – Memories of the Vietnam War and After (írta: Nathalie Huynh Chau Nguyen; Praeger 2016)
• The ARVN (Viet-Nam Info Series 20, The Armed Forces of RVN 12-69)
• The Tragedy of the Vietnam War: A South Vietnamese Officer’s Analyis (írta: Van Nguyen Duong; Macfarland & Company 2008) 268 o.
• The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
• Tiger Stripe (cikk a Combat & Survival 2005. szeptemberi számából)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Vietnam’s Forgotten Army: Heroism and Betrayal in the ARVN (írta: Andrew Wiest; New York University Press 2008)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam Airborne (írta Gordon L. Rottman; Osprey 1997)
• Vietnam Marines 1965–1973 (írta: Charles D. Melson; Osprey 1992)
• Vietnam Studies: The Development and Training of the South Vietnamese Army 1950–1972 (írta: James Lawton Collins, Jr.; Department of the Army, 1975)
• Vietnam War US & Allied Combat Equipments (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2017)
• Voices from the Second Republic of South Vietnam (1961–1975) (szerkesztette: K. W. Taylor; Cornell Southeast Asia Program Publications 2014)