Helikopterháború 1.
A légimozgékonyságú harcászat kezdetei
A vietnami konfliktus egyik visszatérő elnevezése a helikopterháború, ami nem is csoda, tekintve, hogy az amerikai haderő nagy számban és sokrétűen használt itt forgószárnyasokat. A most induló cikksorozat célja, hogy átfogó képet nyújtsak ezek alkalmazásáról, kitérve nemcsak a haditechnikai és harcászati vonatkozásokra, de a legénység élményeire is. (Előrebocsátom, hogy a szárazföldi harcokkal kapcsolatos helikopterhasználatra fogok kitérni, vagyis alapvetően az amerikai hadsereg, illetve kisebb részben a tengerészgyalogság tevékenységéről lesz szó. A tengerészet és a légierő kutató-mentő akcióiról majd a légi háborúval kapcsolatos cikksorozatban fogok írni.)
A vietnami háború jellegzetes képe: amerikai katonák ugranak le
egy hegytetőre egy UH-1-es helikopterből
A helikopter katonai alkalmazására persze már Vietnam előtt is volt példa. Ezzel először a húszas-harmincas években kísérleteztek, és a második világháború végén nagyon kis számban, de már használtak ilyet, például az amerikaiak a távol-keleti hadszíntéren. A ‘45 utáni katonai költségvetési megszorítások miatt aztán az Egyesült Államokban a helikopterek fejlesztése lelassult, de nem állt meg. Valójában az egyes fegyvernemek már ekkoriban rendszeresítették a korai típusokat, mivel nagyon is tisztában voltak azzal, hogy milyen előnyei vannak a helikopternek a merevszárnyú gépekkel szemben.
Egy amerikai Sikorsky R-4 helikopter sebesültszállításban segédkezik
Luzonban, a második világháború késői szakaszában
Említésre méltó szerepet a helikopterek először a malájföldi konfliktusban (1948–1960) és a koreai háborúban (1950–53) játszottak. Előbbi során a britek alkalmaztak helikoptert csapat- és utánpótlásszállításra, illetve sebesült-kivonásra, de a figyelem csak a koreai tapasztalatok nyomán irányult rájuk. Ebben a konfliktusban számos olyan feladatra bevetették őket, amikre később, Vietnamban is: hadianyag- és sebesültszállításra, tűzvezetésre, kutató-mentő küldetésekre, felderítésre, sőt a nagyobb kapacitású típusok megjelenésével már a csapatszállítás is megoldható volt.
A franciák indokínai háborúja (1946–1954) során még nagyon kevés helikopter került bevetésre, nem úgy, mint Algériában (1954–1962), ahol az ötvenes évek végén már 200 forgószárnyast használtak a francia erők, elsősorban utánpótlás- és csapatszállításra. Mivel azonban az ellenséges tűz komoly veszélyt jelentett rájuk nézve, elkezdték felfegyverezni és páncélozni őket. A francia és amerikai gyártmányú típusokra így kerültek utólagosan géppuskák, gépágyúk és rakétavetők. A tapasztalatok alapján fejlesztették saját taktikájukat is, vagyis komoly szerep jutott nekik a helikoperharcászat ismeretanyagának megalapozásában.
Helikopterek a malajziai, koreai és algériai harcokban
Az igazi áttörést mégis a vietnami háború jelentette, ahol az amerikai haderők rendkívül nagy számban és rendkívül széles körben használták ki az új harceszközt. Vietnam földrajza (például a nehezen járható Mekong-delta vagy a határ felé emelkedő hegyek), illetve mesterséges adottságai (így például az akkoriban szegényesebb úthálózat) révén a forgószárnyas majdhogynem ideális eszköznek tűnt. De mielőtt a harci alkalmazásra rátérnénk, azt is tekintsük át, hogy hogyan is tört magának utat az új repülőeszköz az amerikai haderőknél az ötvenes–hatvanas években.
"Használjunk helikopteres lovasságot." Egy sokatmondó című cikk Frank Tinsley tollából, a Modern Mechanix magazin 1956. áprilisi számában.
Ahogy említettem, a koreai tapasztalatok nyomán igencsak megnőtt az érdeklődés a katonai helikopterek iránt, és ezt csak fokozta James Gavin vezérőrnagy cikke Lovasság, és most nem a lovakra gondolok címmel, amely a Harper’s magazinban jelent meg 1954-ben. A légimozgékonyság koncepciójának kidolgozása és tesztelése hamarosan meg is kezdődött. 1957-ben már egy légilovassági szakaszt is létrehoztak, amellyel felfegyverzett helikopterek alkalmazhatóságát vizsgálták. A repülőgépgyárak készenlétben várakoztak, hiszen ebből az új üzletből nem akartak kimaradni, de egyelőre még a hadsereg sem volt tisztában a pontos követelményekkel, így csak 1960 elején történtek jelentős változások, amikor a Rogers-bizottság, hivatalos nevén a hadsereg légijármű-igényeit felmérő bizottság összeült. Áttekintették a különböző cégek már létező típusait, köztük a nagyon is ígéretes Bell-féle XH-40 modellt, melyből később az UH-1 született meg. A következő lépés McNamara hadügyminiszteré volt két évvel később, aki túlságosan lomhának ítélte a hadsereg csapatrepülő-programjának alakulását, és többek között taktikai, illetve strukturális újításokat követelt. Hamilton Howze altábornagy vezetésével ekkor jött létre a hadsereg harcászati igényeit felmérő bizottság, vagyis a Howze-bizottság, és ekkor született meg a légimozgékonyságú koncepció, amely a szárazföldi alakulatok gyors szállításán, ezáltal a terep leküzdésén, illetve az ellenséges egységek megkerülésén alapult.
1963 februárjában a légimozgékonyságú harcászati elgondolások kipróbálása céljából reaktíválták a második világháború idején bevetett 11. légideszant-hadosztályt, de immár “légiroham” (“air assault”, ami a gyakorlatban a “légimozgékonyságú” szinonimája lett) és “kísérleti” (“test”) megjelöléssel, illetve a 10. szállítási csapatrepülő dandárt Fort Benningben. Az eleinte 3000 fővel és 154 repülőeszközzel működő alakulat az újfajta doktrina kipróbálására szolgált. A légimozgékonyságú műveletek mikéntjét több mint negyven hadgyakorlaton tesztelték. A pozitív tapasztalatok nyomán szóba került a csapatrepülő-kapacitás növelése a hadsereg minden alakulatánál, illetve légiroham-hadosztályok és légilovassági dandárok felállítása.
A korai (1963–1964) és a későbbi szárnyas légiroham-jelvény
A helikopter nemcsak mozgékonyságot és gyors reagálást, hanem rugalmasságot is nyújtott. Az ejtőernyős ledobással való összehasonlításban például fontos különbség, hogy gyorsabban, biztonságosabban és pontosabban tudtak vele csapatokat lerakni, de ha például a harchelyzet megváltozott, máris ki lehetett őket vonni vagy áthelyezni máshova. Ráadásul ezzel párhuzamosan a légi támogatás, a felderítés, az utánpótlás és a sebesült-kiürítés is jóval hatékonyabbá vált, hiszen a forgószárnyasok ezekről is mind gondoskodhattak, vagyis a lerakott gyalogság nem maradt magára. Ugyanakkor a parancsnoki törzsnek is jobban át kellett látnia a fejleményeket, illetve gyorsabban reagálnia a csatatér történéseire.
Egyelőre csak hadgyakorlaton...
Bár e cikksorozatban elsősorban a szárazföldi hadsereg csapatrepülőiről lesz szó, megemlíteném, hogy a tengerészgyalogság már régebben is rendelkezett saját légi egységekkel (a háború utáni hadsereg egy ideig nem állt valami fényesen ilyen téren, mivel 1947-ben kivált tőlük az akkor önállósuló légierő), ugyanakkor a hatvanas években jóval kevesebb helikoptert tartottak rendszerben, mint a hadsereg. Ráadásul ezeket elsősorban kiegészítő megoldásként látták a kétéltű járművekkel szemben, például partraszálló akciók során, ahol az első hullámban használták volna ki a forgószárnyasokat, utána viszont a rohamcsónakokra vagy a kétéltűekre támaszkodtak volna. Viszont a vietnami tapasztalatok később őket is befolyásolták, hiszen amint a tengerészgyalogos alakulatok a dél-vietnami partvidéktől távolabb is bevetésre kerültek, csak a helikopterek biztosíthattak nekik olyan mozgékonyságot, amit a hadsereg katonái élvezhettek.
Dél-vietnami katonák figyelik a rizsföldre leszállni készülő UH-1-est
Eközben a dél-vietnami fejlemények is aláhúzták a helikopterek mozgékonyságát és változatos felhasználási lehetőségeit, ugyanis az első amerikai helikopter-alakulatok már jóval az Egyesült Államok 1964-es hadba lépése előtt, 1961 decemberében megérkeztek az országba. Részben az ott működő amerikai tanácsadókat mozgatták, részben a dél-vietnami haderők egységeit szállították, méghozzá az ország egész területén. Az általuk kölcsönzött mobilitás 1962-ben rövid időre ugyan, de megingatta a Vietkong taktikai fölényét is, utána viszont a gerillák levonták a tanulságokat, és viszonylag gyorsan alkalmazkodtak. Mindenesetre az amerikai helikopterpilóták is értékes tapasztalatokat szereztek ezen idő alatt az itteni viszonyokat illetően.
Az 1. lovassági hadosztály katonái megérkeznek Dél-Vietnamba
A tényleges amerikai hadba lépés nyomán döntés született arról, hogy a légimozgékonyságú alakulat létszámát feltornásszák hadosztály-erejűre, és hogy hamarosan be is vetik. 1965 júniusában ezért átnevezték 1. lovassági hadosztályra. (Az akkortájt Koreában szolgáló alakulat neve természetesen a lovassági titulus miatt volt annyira vonzó a döntéshozók számára.) A 15 ezer fős keretet máshonnan átvezényelt katonákkal töltötték fel. A vietnami áttelepülés augusztusban kezdődött, és szeptemberben ért véget, hogy a következő hónapban megindíthassák a hadműveleteket, elsősorban a Kambodzsából beszivárgó észak-vietnami reguláris erők ellenében. A novemberben lefolyt Ia Drang-i csata mindkét oldalon súlyos veszteségeket okozott, de közben értékes tapasztalatokat is szerezhettek. A helikopteres szállítás által biztosított mozgékonyság a gyakorlatban is eredményt hozott, ami optimizmusra adott okot az amerikai hadvezetésben, noha később kiderült, hogy mindez még édeskevés a győzelemhez. Az viszont fontos, hogy ez a műveleti rugalmasság lehetővé tette, hogy a Vietnamban harcoló amerikaiak nagyszámú támaszpontjaik ellenére se tegyék magukévá a franciák "erőd-mentalitását".
Korabeli felvételek az 1. lovassági hadosztály vietnami harcairól
Bár az 1. lovassági hadosztály volt a kimondottan légimozgékonyságú harcászatra létrehozott alakulat, az 1965 májusában Vietnamba érkező 173. légideszantdandár is kapott ilyen kiképzést, és az amerikai háború időszakának első jelentős helikopter-orientált akcióiban már részt vettek. Június 28-án az addigi legnagyobb légimozgékonyságú műveletre került sor: 144 gép, köztük 77 csapatszállító helikopter két dél-vietnami és két amerikai zászlóaljat tett le a "D" harci övezetben. A támogató alakulatokkal (műszaki, páncélos és egyéb egységek) együtt összesen kilenc zászlóalj vett részt a műveletben. Három nap alatt számos ellenséges fegyver- és élelmiszerraktárat felszámoltak, 25 gerillát megöltek és legalább ötvenet megsebesítettek. Az ilyen jellegű akciók egyre sokasodtak, az amerikaiak pedig egyre tapasztaltabban és magabiztosabban vezették le ezeket, miközben a fegyvernemek összehangolását is egyre jobban végezték.
Még megemlíteném, hogy nemcsak a lovasságiak számítottak a légimozgékonyságú kategóriába. A 101. légideszant-hadosztály harcoló alakulataiba nem jutott elég ejtőernyős képesítésű katona, ám erre a vietnami viszonyok között nem is volt szükség, hiszen klasszikus légideszant-műveletekre alig volt példa. Ezért is minősítették át légimozgékonyságúvá 1969 közepén, s ennek nyomán szervezeti oldalról is történtek változtatások. (Jól ismert jelvényük, benne a légideszantos felirat azonban változatlan maradt, addigi eredményeikre való tekintettel.)
Az 1. lovassági hadosztály már 1965 végén megkapta az egységnek adható elnöki kitüntetést, de még számos csatában részt vett a következő években, és nemcsak eredeti műveleti területükön, hanem az I. hadtest körzetében is, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. Utolsó nagyobb támadó hadműveletükre a kambodzsai behatolás során került sor 1970-ben, utolsó zászlóaljuk pedig csak 1972 nyarán hagyta el Vietnamot. Mind bajtársaik, mind az ellenfél szemében komoly tekintély vívtak ki maguknak, de aktivitásuk miatt a hadsereg alakulatai közül ők szenvedték el a legnagyobb emberveszteséget is, majdnem 5500 halottat, illetve huszonhat és fél ezer sebesültet.
A hazatérő hadosztályt a hetvenes évek elején páncélos alakulatokkal egészítették ki, egyfajta többfeladatú könnyűgyalogos egységként, 1975-től viszont újabb átalakítások nyomán páncéloshadosztályként működött tovább. Részt vettek a kuvaiti és iraki harcokban, ott voltak Boszniában és Afganisztánban is. Jelvényük, a mérete és a benne szereplő lófej miatt tréfásan "lópokrócnak" is nevezett pajzs a mai napig az egyik legismertebb amerikai csapatjelvény.
Vietnamban a lovasságiak mellett természetesen a gépesített és gyalogoshadosztályok is egyre nagyobb számban használtak ezután helikoptereket, amelyek a következő években a szárazföldi hadviselés nélkülözhetetlen harceszközeivé váltak, ahogy légimozgékonyságú harcászat is általánossá vált. A következőkben áttekintjük többek között az alkalmazott típusokat, a csapatrepülő-alakulatok összetételét, illetve taktikákat.
A sorozathoz felhasznált források:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Assault from the Sky: Marine Corps Helicopter Operations in Vietnam (írta: Dick Camp; Casemate 2013)
• Chickenhawk (írta: Robert Mason; Corgi Books 1985)
• Gunslingers In Action (írta: Lou Drendel; Squadron/Signal 1974)
• Guts 'n Gunships – What It Was Really Like To Fly Combat Helicopters In Vietnam (írta: Mark Garrison; magánkiadás 2015)
• Helikopterek (írta: Andy Lightbody és Joe Poyer; Victoria 1993)
• Hunter-Killer Squadron: Aero-Weapons, Aero-Scouts, Aero-Rifles Vietnam 1965–1972 (szerkesztette: Matthew Brennan; Presidio 1990)
• Marines and Helicopters 1962–1973 (írta: William r. Fails alezredes; History and Museums Division Headquarters, USMC, 1978)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Snake Pilot – Flying the Cobra Attack Helicopter in Vietnam (írta: Randy R. Zahn; Potomac Books 2003)
• Strange Ground: Americans in Vietnam, 1945–1975, an Oral History (szerk: Harry Maurer; Ingram 1998)
• The US Marine Corps since 1945 (írta: Lee E. Russell; Osprey 1992)
• US Army Uniforms of the Vietnam War (írta: Shelby Stanton; Stackpole Books 1989)
• US Helicopter Pilot in Vietnam (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
• Vietnam Airmobile Warfare Tactics (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2007)
• Vietnam Studies: Airmobility 1961–1971 (írta: John J. Tolson altábornagy; Department of the Army, 1999)
• Vietnam: US Uniforms in Colour Photographs (írta: Kevin Lyles; Europa Militaria 1992)
• www.militaryfactory.com/aircraft