Rambo
Az első vértől az utolsóig
Eleddig nem érintettem önálló cikkben azt a vietnami vonatkozású karaktert, aki nem is annyira történelmi, mint inkább mozitörténeti, illetve társadalmi szempontból kívánkozik erre a blogra. Most viszont, hogy megérkezett az ötödik (és most már tényleg a legutolsó) Rambo-film, megragadom az alkalmat, hogy írjak Sylvester Stallone egyik legnépszerűbb szerepéről és hatásáról.
Először ugorjunk egy kicsit vissza az időben. A vietnami veterán figurája sokkal korábban utat talált a képernyőre és a vászonra, mint legtöbben hinnék. Valójában már a hatvanas években születtek olyan amerikai alkotások, amelyekben a leszerelt katona vagy katonák kapták a főszerepet, és ez a tendencia a hetvenes és nyolcvanas években csak felerősödött. Mind a komoly háborús játékfilmekben (A szarvasvadász, Hazatérés, Született július negyedikén stb.), mind az egyre népszerűbb akciófilmekben (Ütközetben eltűnt-trilógia, Különleges küldetés stb.) találkozhattunk a múltjukkal továbbra is viaskodó veteránokkal. A vietnami trauma filmes feldolgozása tehát nemcsak a harctéri élmények felidézéséből állt, hanem a hazatalálás nehézségei, illetve a háborút nem látott társadalom reakciói is szóba kerültek. Az első Rambo-történet ez utóbbi vonalat erősítette, a középpontban egy leszerelt zöldsapkással, aki egyedül járja az országot, a légynek sem árt, ám a törvény éber őrének szemet szúr a kisvároson átkelni akaró jövevény ápolatlansága, ezért összeakasztja vele a bajszát, kiváltva ezzel egy kisebb helyi konfliktust…
Megállapíthatjuk, hogy nincs még egy olyan filmes karakter a közemlékezetben, aki ennyire magába tudta volna sűríteni a vietnami háború traumáját, méghozzá tartósan, úgy, hogy a mai napig velünk van. Rambo lett a sztereotíp veterán pozitív és negatív értelemben is, akiben megnyilvánult sok egykori harcos életérzése a közönyös vagy hálátlan társadalomban, amely nagy általánosságban nem tudott mit kezdeni a hazatérőkkel, ahogy jó ideig saját frusztráltságával sem. Az első film ennek megfelelően részben dráma, részben akciófilm volt, amely komolyan megérintette a nézőközönséget. Állítólag abban, hogy az amerikai átlagember egy szűk évtized elteltével már sokkal toleránsabban tekintett a veteránokra, nagyban köszönhető volt egyrészt a washingtoni vietnami emlékmű 1982-es felavatásának, másrészt ennek a szintén ‘82-es alkotásnak. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy sok egykori katona mélyen elítélte, ahogy ez a film kollektíve bemutatta őket. Ugyanis a vietnami veteránok között egyáltalán nem volt annyi problémás ember, amennyire a játékfilmek alapján gondolhatnánk. Egy felmérés szerint a veteránok nagyobb arányban voltak családos emberek, illetve többen tanultak tovább a felsőoktatásban, mint a kortárs réteg nem veterán tagjai. Mivel azonban a média gyakrabban emlegette a részegeskedő és bűnre hajló veteránokat, a köztudatban megmaradt a kép, hogy a vietnami veterán ilyen szerencsétlen antiszociális elem, és a Rambo (vagy a Taxisofőr, esetleg a Bicska) sajnos akkor is ezt a benyomást támasztotta alá, ha egyébként maga a film hatásával növelte a szimpátiát.
Az alapanyagot David Morell First Blood című könyve szolgáltatta. A nálunk is ismert regényíró egyetemi tanárként több vietnami veteránt is tanított, akiken volt alkalma megfigyelni a poszttraumatikus stressz jeleit, és akikkel el is beszélgetett erről. Ezek a tapasztalatok inspirálták első regényét, amely 1972-ben jelent meg (s amelyet a rendszerváltás idején magyarul is kiadtak). A vonatkozó filmes jogokat hamar megvásárolta a Paramount, méghozzá tetemes, 380 ezer dolláros áron, ám sokáig nem történt semmi érdemleges. Négy stúdióval és 26 forgatókönyv-változattal később Andy Vajna és Mario Kassar vette kézbe a projektet. A forgatókönyvhöz, melybe – hasonlóan a későbbi részekhez – Stallone is bedolgozott, kicsit megszelídítették a főhős karakterét, ugyanis szerették volna szimpatikusabbá tenni őt a nézők számára. Ennek köszönhető, hogy míg a regényben számos szereplő életét veszti, amikor Rambo szétcsap az üldözők között, a filmben mindössze egyetlenegy ember hal meg, ő is a saját hibájából. És bár a filmnek valóban megvan a drámaisága, össze sem lehet hasonlítani a regényével. Ez részben annak köszönhető, hogy lélektani oldalról sokkal részletesebb, átélhetőbb, ráadásul bepillantást enged nemcsak a főhős, hanem a vele szembehelyezkedő sheriff lelkivilágába is. Emlékezetes olvasmány, amelyet nemcsak a rajongóknak ajánlhatok. Antikváriumokból egyébként a mai napig beszerezhető, csak azt sajnálom, hogy a magyar fordítás minősége igen hullámzó.
Stallone számára Rocky mellett ez volt és még mindig ez a legikonikusabb szerepe. A halk szavú, visszafogott, de csatában kérlelhetetlen veterán szerepében tudott emberközeli lenni, mindenféle sallang nélkül. A fináléban hallható érzelmi kitörése pedig nagyon hatásosan vágta a közönség szemébe, hogy min megy keresztül egy felbolygatott lelkű, magára maradt veterán nap mint nap. A hatás nem maradt el: már a tesztvetítéseken kiderült, hogy a közönség tényleg együttérez a főhőssel. Többek között ennek volt köszönhető, hogy a moziváltozatban Rambo nem hal meg a film végén, hanem csak letartóztatják. A tesztközönség felhördülésére ugyanis lemondtak a tragikus befejezésről – amely megtekinthető alább, illetve futólag látható a negyedik rész rémálom-jelenetében. Maga Stallone is ellenezte, ugyanis szerinte ez azt sugallta volna, hogy a poszttraumás stresszben szenvedők számára a halál jelenti az egyetlen megoldást. Nem mellesleg így a folytatásokra is sort lehetett keríteni...
Ennek megfelelően 1985-ben érkezett a második rész, mely sokkal inkább akciófilm, ami a korszellemhez is jobban idomult. Rambo az első részben még a trauma feldolgozásánál tartott, ami jobban rezonált a hetvenes évek végén készült más hasonló filmekkel. A második részben viszont a nyolcvanas évek jellegzetes akcióhőseként tér vissza: jól láthatóan kigyúrt, férfias, immár nem menekül a harc elől, s ez bizony a hullák számán is meglátszott. Mindez a reageni korszak kivetítése volt, amikor az amerikai öntudat ismét erőre kapott, és ez a Fehér Ház külpolitikáján is meglátszott. Emellett ekkoriban a Vietnamban eltűnt amerikai katonák témája újra és újra visszatért a közbeszédben: számos hang követelte, hogy vizsgálják ki annak lehetőségét, hogy a vietnami kormány esetleg a háború után is fogságban tartja néhányukat. Ez a kérdés több filmben is felmerült, így a Rambo II-ben is, amelyben a főhőst egy fegyenctelepről hozzák ki, hogy rábízzanak egy felderítő küldetést Vietnamban, ahol hadifoglyok után kell kutatnia. Amikor viszont túlságosan jól végzi el a feladatát és ki is szabadít egyet közülük, a rendszer ellene fordul. S bár helyi segítsége akad, lényegében egymaga menti meg a helyzetet, hogy a hadifoglyokkal együtt végül hazatérhessen.
Itt részben, Huber Zoltán szavait használva, "a győzelem vágyfantáziáiról" van szó, azáltal, hogy Rambo visszaadja az amerikaiak önbecsülését, mikor sikerrel kiszabadítja a letagadott hadifoglyokat, miközben aprít vietnamit és oroszt vegyesen. Vagyis utólag “tesz igazságot”. Ugyanakkor a rendszerkritika is letagadhatatlan: Rambo már az első film végén is kimondta, hogy “nem hagyták őket nyerni odaát”, ebben az epizódban pedig újra azt látjuk, hogy az akciót felügyelő egykori katonatiszt, Murdock nem hazafi, nem igazi vezető, hanem egy kérlelhetetlen bürokrata, akinek nem a hadifoglyok sorsa a fontos, hanem, hogy alátámassza azoknak a véleményét, akik már múlt időbe tennék az egész vietnami kérdést. Ezenfelül szembeállítják Rambo ügyességét, testi erejét és ravaszságát a rengeteg hi-tech számítógéppel – amiket a film végén teátrálisan szét is lő –, de az emberi tényező fontosságát az is aláhúzza, hogy a főhős egy ízben gerillataktikát alkalmazva száll szembe túlerőben lévő üldözőivel, magát álcázva, kést és íjat használva, egyenként levadászva őket, kicsit megfordítva a klasszikus felállást. A vereségen kesergő otthoniak egy része számára ez tényleg erkölcsi elégtétel volt, és az amerikai vetítések végén nem volt ritka a hangos éljenzés sem. A film az egész világon elsöprő sikert aratott, s a széria legnépszerűbb epizódja lett. Persze a szemére vethetnénk a készítőknek, hogy a második rész egyoldalú, szűklátókörű, akcióorientált, jellegzetesen amerikai, ugyanakkor technikailag igényes, izgalmas, megfelelően kiválasztott színészekkel dolgozik, Stallone pedig a minimális színészi képességeivel is célba ér. Ha elfogadjuk, hogy ez egy akciófilm, a korszellem megnyilvánulása, nem pedig egy realista háborús alkotás, ugyanakkor a vietnami témájú játékfilmek most már megkerülhetetlen darabja, akkor képesek leszünk a helyén kezelni.
A harmadik rész a Szovjetunió Vietnamjába, vagyis Afganisztánba helyezte át a helyszínt, afféle fricskaként az ellenfél felé, illetve afféle megnyugató vállveregetésként a hazai közönség irányába. Rambo, aki fogságba esett egykori parancsnoka kiszabadítására indul, tekintélyes támogatást kap a mudzsahed felkelőktől, bár magányos farkas imázsát azért megtartja. Zsáner tekintetében megint hamisítatlan akciófilmet kaptunk, mely sokkal inkább a második, mintsem az első rész szellemében készült. Az viszont a sors fintora, hogy mire 1988-ban bemutatták, a szovjetek már megkezdték az afganisztáni csapatkivonást, illetve a nyugati-keleti nyitás is érlelődött. Ilyen szempontból tehát elkéstek vele, illetve sokan a széria leggyengébb darabjának tartják, viszont a világ addigi legdrágább filmjeként is busásan visszahozta a költségeket (durván 60 millió dollárból hozták össze, és ennek már a mozikban több mint háromszorosát termelte ki).
Kicsit kitérnék a magyar vonatkozásra is, főleg, mert egy érdekes csavar miatt alakult úgy, ahogy... Az első Rambo-film hazai mozis forgalmazása állítólag szóba került '82 táján, ugyanis tulajdonképpen összevágott az akkori szocialista szemlélettel, amely elítélte mind a vietnámi beavatkozást, mind az amerikai társadalmat. A külföldi alkotások megvásárlása azonban akkortájt akár több évet is késhetett az eredeti bemutatóhoz képest (lásd például a Csillagok háborúja-filmeket), így mire sínre kerülhetett volna az egész, megérkeztek a hírek a második részről, amely hangnemével és üzenetével eléggé elütött az elsőtől. Ez természetesen elriasztotta a döntéshozókat, így a Rambo-filmek először feketeimport útján, idegen nyelvű vagy hangalámondásos VHS-en jutottak el hozzánk. Csak a rendszerváltás után készült szinkron a három részhez (sajnos nem egységes hangokkal). Közben persze trafikos képeken, plakátokon és egyéb reklámtárgyakon is feltűnt nálunk Rambo, és emlékszem, hogy kisiskolásként is tudni véltük ki ő, míg aztán előbb-utóbb a filmeket is kölcsönkaptuk valakitől...
A Rambo-franchise nem korlátozódott a filmekre, illetve a regényekre. 1986-ban rajzfilmsorozat is készült belőle The Force of Freedom címmel, melyben a főhős kis csapatot vezet egy terrorszervezet ellenében 65 epizódon keresztül. A nyolcvanas évek végén képregénysorozat is született Rambóval a Blackthorne kiadó jóvoltából, de a számítógépes játékok között is feltűnt a név, s nemcsak a Commodore 64 dicső éveiben, hanem később, így tehát PC-n, konzolokon és mobiltelefonokon is megjelent a karakter. Filmes vonalon a paródiák és a másolatok említhetők (például a Nagy durranás 2.), ennél viszont figyelemreméltóbb, hogy az utóbbi időben szóba került már egy tévésorozat lehetősége is, bár ennek kapcsán kevés információ szivárgott ki. Elsősorban Rambo fiát emlegetik mint potenciális főszereplőt, bár véleményem szerint érdekesebb lenne az eredeti főhős ifjúkorát, előéletét bemutatni, ideértve természetesen vietnami élményeit. Mivel a most megjelenő ötödik rész azt támasztja alá, hogy Stallone továbbra is szívén viseli a karakter sorsát, még bármi lehet ebből…
A kilencvenes években keresztet vetettünk a szériára, ám miután Stallone visszatért a porondra, a Rambo-sorozatba is életet leheltek. Így valósult meg a negyedik felvonás, a 2008-as John Rambo, méghozzá Stallone rendezésében. A Távol-Keleten visszavonultan éldegélő, idős főszereplő kezdeti vonakodása ellenére megint kénytelen csatasorba állni, hogy megmutassa, öreg ember nem vén ember. Ezúttal Burmába kell bemerészkednie, hogy megmentsen egy jószolgálati missziót, amelynek tagjait a helyi hadsereg katonái foglyul ejtették, és mellékesen besegítsen kicsit az ottani felkelőknek. Három védjegye, a méretes kés, az íj, illetve a zsákmányolt géppuska persze most sem hiányozhat a filmkockákról.
A készítők ennyi év után is tiszteletben tartották a lefektetett elveket, viszont sikerrel csempészték bele az aktuálpolitika kevésbé ismert tényeit, a burmai mindennapok sanyarú viszonyait, miközben az akcióorientált megközelítés megmaradt, az audiovizuális megvalósítás pedig már a huszonegyedik századi realista háborús filmeket követte. Az eredmény egy önmagához mindenképp hű, vagyis kegyetlen, de szórakoztató mozifilm lett, afféle végső(nek szánt) tisztelgés, amely végre Rambo hazatalálását is méltó módon tárta elénk. Az időről időre felröppenő pletykákra, melyek szerint szóba került az ötödik rész lehetősége is, nemigen figyeltünk, főleg mert Stallone sem volt igazán lelkes a projekt kapcsán. Aztán változott a helyzet, és tizenegy év múltán elkészült az újabb folytatás.
A Rambo V – Utolsó vér hosszú kihagyás után újra az amerikai földrészre helyezi át a cselekményt. Az arizonai farmján éldegélő Johnnak még mindig nem adatik meg a békés időskor. Nemcsak emlékeivel kell viaskodnia, ugyanis házvezetőnőjének unokáját elrabolják. Hősünk így kerül szembe a mexikói leánykereskedelem rosszarcú gazembereivel.
A második rész óta fix alapvetés megmarad: Rambo a gyengék segítségére siet, módszereit tekintve pedig most is nagyban támaszkodik mindarra, amit még Fort Braggben tanult. Megállapítható viszont, hogy a készítők eltávolodtak a klasszikus felállástól, és inkább az Elrabolva-filmek nyomdokvízére eveztek, ha már sikerült, bár kissé erőltetettnek ható módon, de végre családot adni hősünknek. Továbbá az öntörvényű igazságszolgáltatás is passzol John Rambo karakteréhez, akinek esze ágában se volna a lassú és megbízhatatlan felsőbb hatalomhoz fordulni ilyen helyzetben. Mindettől függetlenül az alaptörténet nem túl eredeti, a karakterek kimondottan sablonosak, illetve a párbeszédek sem túl meggyőzők. A fényképezés, a vágás és az effektek is inkább csak átlagosnak mondhatók, a filmzene pedig érthetetlenül ritkán veszi elő a klasszikus dallamokat. Akció vonatkozásában a 73 éves Sly valamivel visszafogottabb, ugyanakkor e téren a film jóval erőszakosabb a korábbiaknál.
Adódik tehát a kérdés, hogy az ötödik rész méltó befejezése-e a szériának. Egészen pontosan méltóbb-e, mint a negyedik film volt. Szerintem a válasz egyértelmű nem. S bár a stáblista elején a készítők a rajongók szívének igen kedves módon idézik fel a múltat, ez nem írja felül a film addigi teljesítményét. A John Rambo hű maradt a széria egészéhez, s a végén annyira érződött a lezárás szándéka, illetve ezt sikerült olyan tisztelettel és nemes egyszerűséggel megoldani, hogy utána az ötödik film forgatókönyvét eleve nehéz lett volna a kellő színvonalra emelni. Ez sajnos nem is jött össze...
A Rambo-filmek egyik legmaradandóbb eleme a filmzene. Az első három részt zenei betétjeit Jerry Goldsmith-nek köszönhetjük. Az ő főtémájára írta Dan Hill az It’s a Long Road című dalt, amelyet az első rész végefőcímeként hallhattunk, és amely tökéletes kifejezője volt a Rambo-életérzésnek. (A második és harmadik rész hasonló ópusza, a Peace in Our Life Frank Stallone előadásában, illetve a He Ain’t Heavy, He’s My Brother Bill Medleytől már korántsem volt ennyire erős.) Nem is értem, hogy a Brian Tyler filmzenéjével dolgozó negyedik rész végéről hogy maradhatott ez le, bár egy rajongó utóbb ezt is megoldotta, lásd az alábbi videót. A cikket is ezzel zárom.
Köszönetet mondok Gueth Ádám barátomnak, illetve
a Vertigo Médiának, amiért lehetővé tette számomra
a Rambo V. sajtóvetítésén való részvételt.
Rambo (First Blood)
Orion Pictures 1982 (93 perc)
Rendező: Ted Kotcheff
Főszereplők: Sylvester Stallone, Brian Dennehy, Richard Crenna
Zene: Jerry Goldsmith
Rambo II (First Blood pt.2)
TriStar Pictures 1985 (96 perc)
Rendező: George P. Cosmatos
Főszereplők: Sylvester Stallone, Richard Crenna, Charles Napier
Zene: Jerry Goldsmith
Rambo III (First Blood pt.3)
TriStar Pictures 1988 (96 perc)
Rendező: Peter MacDonald
Főszereplők: Sylvester Stallone, Richard Crenna, Marc de Jonge
Zene: Jerry Goldsmith
John Rambo (Rambo)
Lionsgate 2008 (92 perc)
Rendezte: Sylvester Stallone
Főszereplők: Sylvester Stallone, Julie Benz, Matthew Marsden
Zene: Brian Tyler
Rambo V – Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Lionsgate 2019 (89 perc)
Rendezte: Adrian Grünberg
Főszereplők: Sylvester Stallone, Paz Vega, Louis Mandylor
Zene: Ryan Nowak
