Oroszország, Franciaország és Anglia az 1832-es londoni konferencián abban egyeztek meg, hogy Görögországban királyság lesz, amelynek vezetőjévé Wittelsbach Ottó bajor királyi herceget választották, aki I. Ottó néven lépett trónra.
A herceg, aki Erzsébet magyar királyné (Sisi) unokatestvére is volt, harminc éven keresztül ült a görög trónon, s közben igyekezett a három nagyhatalmat egymás ellen kijátszani. Családi botrányai és erkölcstelen életvitele miatt 1862-ben a népharag elűzte a trónról.
A görögöknek azonban a királysággal nem volt gondjuk, csak a király személyével, de a királynak nem született gyermeke, aki örökölhette volna trónját.
Emiatt úgy döntöttek, hogy népszavazással döntik el ki legyen az uralkodó.
Ennek eredményeképpen 1862 december 1-től minden idők egyik legkülönlegesebb népszavazását tartották, ahol éppen királyt választottak. A hagyományos monarchiákban a király trónörökléssel vagy fegyveres konfliktussal kerül a trónra, de ez itt korántsem volt hagyományos helyzet.
Az első görög népszavazás eredményét 1863 februárjában jelentették be, amely szintén okozott némi bonyodalmat.
Több, különböző statisztika van a népszavazásról, amelyek kismértékben eltérnek egymástól, amelyek szervezési és egyéb pontatlanságokból adódtak. De ezek a végeredményt kevéssé érintették.
A népszavazás egyébként formalitásnak tűnt, hiszen a görögök elsöprő többséggel támogatták Viktória királynő második fiát, Alfrédet. A legnagyobb fiú, Edvárd a brit trón örököse volt, így került a képbe a második fiú.
A "hivatalos" statisztikák szerint összesen 241 202 szavazat érkezett a király személyére, amelyből 230 016 Alfréd herceget támogatta. Ez elég egyértelmű döntésnek tűnt.
Volt azonban egy probléma.
Az 1832-es londoni konferencián abban is megegyeztek, hogy az új uralkodó nem lehet a nagyhatalmak bármelyik uralkodó családjának tagja, s mivel Viktória királynő ragaszkodott a korábbi egyezményhez, Alfréd hiába kapott ennyi szavazatot.
Emiatt azonban sok más jelölt is kiesett, végül a tizennyolcadik helyezett személyében tudtak megegyezni. Ő volt Vilmos dán herceg, aki így lett I. György néven görög király tizenhét évesen összesen hat szavazattal.
A franciák szerették volna Henri d'Orléans-t vagy d'Aumale herceget, míg a britek Viktória királynő sógorát, II. Ernő Szász-Coburg és Gotha hercegét vagy unokaöccsét Leiningen herceget, esetleg I. Lipót belga király vejét, Miksa osztrák főherceget. Harminc évvel korábban egyébként magának Lipótnak a neve is 
felmerült, mint lehetséges görög király.
Köztes megoldásként lett a kiválasztott Vilmos dán herceg.
Azért ő sem volt minden kapcsolattól mentes, hiszen egyik nővére (Alexandra), 1863-ban Edvárd walesi herceg felesége lett, másik (Dagmar) 1866-ban az orosz trónörökös felesége lett. Ráadásul ő volt II. Erzsébet közelmúltban elhunyt férjének, Fülöp hercegnek az apai nagyapja.
A brit kormány nagylelkű gesztusként átadta a megválasztott királynak a Jón-szigeteket.
Valószínűleg közrejátszott az is, hogy Viktória királynő férje nem sokkal korábban hunyt el, s nem akarta elengedni a herceget a maga közeléből. 1866-ban (talán fájdalomdíjul) Edinburgh hercegének választotta, s jóval később 1893-ban Szász-Coburg és Gotha uralkodó hercege lett.
A rendhagyó népszavazáson egyébként egy szavazatot az elűzött Ottó király is kapott - talán ő szavazott önmagára.
Vilmos herceg, mint I. György görög király, már közel ötven éven keresztül ült a görög trónon, amikor egy merénylő meggyilkolta. Ez a haláleset azonban nem vehette fel különlegességében a versenyt unokája, I. Sándor görög király bizarr halálával.
