Kétszáz éve született Charles Baudelaire
Charles Baudelaire, a 19. századi francia és világirodalom egyik legjelentősebb alakja Párizsban született 1821. április 9-én.
Baudelaire szintén Hetzel kiadójánál adta ki műveit, s jó barátságba volt Nadarral, akivel 1864-ben, Brüsszelben egy léghajóúton is részt vett. Hetzel és Nadar révén ismerte meg Vernét, aki azért is csodálta, mert az ő fordításában jelentek meg franciául Poe művei, akit Verne, példaképének tekintett.
Baudelaire, alig volt hatéves, amikor édesapja elhunyt, s Aupick nevű mostohaapját hamar meggyűlölte, pedig Aupick valójában csak egy dolgot tett - szerette Baudelaire anyját, de a fiú féltékeny volt rá.
Mostohaapja katona volt, aki egyre feljebb került a katonai ranglétrán, de ezzel együtt gyakran áthelyezték másik városba, ahová a család is követte, így a fiú többször is iskolát váltott, s bár nem tanult rosszul, voltak vele magatartásbeli problémák. Jogot tanult, s 1839-ben jogi diplomát is szerzett, de soha nem dolgozott jogászként. Mostohaapja egy hosszabb, távol-keleti (indiai) útra küldte tizenkilencéves korában, de pár hónap múlva, egy hajótörés után hazatér.
Hazatérése után beleszeretett egy Jeanne Duval nevű, félig-meddig prostituált, mulatt színésznőbe, aki számtalan versének múzsája lett.
Szórta a pénzt, s pár hónap alatt elherdálta apai örökségének közel felét, amikor gondnokság alá helyezik, s havi 200 frank járadékot állapítanak meg számára. Mindezt megalázónak érezte, így 1845. június 30-án öngyilkosságot kísérelt meg, önmagát mellkason szúrva.
Ekkortájt már verseket is írt, amelyek közül 11 meg is jelent a L'Artiste' nevű lapban, de ezeket még Privat d'Anglemont álnéven írta.
Olyan hírek is elterjedtek, amely szerint homoszexuális. Eközben az irodalommal foglalkozott és lapot szerkesztett, de az 1848-as forradalom idején harcolt a barikádokon is. Ekkortájt talált rá Poe-ra, akinek egyre több művét fordította franciára, s szinte rajongott érte, különösen azután, amikor egy év múlva Poe máig tisztázatlan körülmények között meghalt.
A következő években a kialakuló császárság mindent elkövetett egyes eszmék elnyomásáért, s ennek ő is áldozata lett.
Az 1857-ben megjelent A Romlás virágai (Les Fleurs du mal) verseskötete óriási vihart aratott, de nem pontosan úgy, ahogyan elképzelte. Az ügyészség 'istenkáromlás' és 'erkölcsgyalázás' miatt perbe fogta (csakúgy mint Flaubert-t a Bovaryné-ért) és kötete csak csonkítva (hat versét ki kellett hagyni) jelenhetett meg.
Mindezek mellett 300 franknyi pénzbüntetésre is ítélték, amelyet végül is Eugenie császárné személyes beavatkozása után csökkentettek 50 frankra, a kiadót pedig 100 frankra büntették.
Ez már sok volt a lelkivilágának, így az alkohol és az ópiummámorba menekült, ráadásul a szifilisszel is megfertőződött. Ugyanakkor Victor Hugo, akinek korábban elküldte a teljes kötet anyagát biztató, támogató levelet küldött a számára.
Pár év múlva, A Romlás virágai kibővített formában (harminckét új verssel) is megjelenhetett, amely ekkor már óriási sikert aratott. A kor egyik legnagyobb hatású szerzője lett, akire a fiatal írók és költők példaként tekintettek. Rimbaud, Verlaine vagy Mallarme költészetére ő volt a legnagyobb hatással.
Műfordítóként is jelentős volt, hiszen a feltörekvő amerikai költő, Edgar Allan Poe költészetét ő tolmácsolta a francia olvasóknak műfordításaival.
Persze ez a siker is viszonylagos volt, hiszen 1862-ben jelölték a Francia Akadémia tagságára, de (valószínűleg politikai okból) a szavazáskor, 1862. február 6-án már nem kapott szavazatot. Baudelaire ekkor felszámolta párizsi életét és 1864 április 24-én távozott a fővárosból.
Belgiumba utazott, amely ekkor már független és gyorsan fejlődő ország volt, Viktória királynő nagybátyja, I. Lipót vezetése alatt, s ahol, Victor Hugo is élt, önkéntes száműzetésben. Költői esteket és előadóutakat tartott, majd 1865-ben végleg Brüsszelbe költözött.
Ekkortájt egy ideig egy denevér volt a lakótársa, amely a költeszetében is megjelenik.
Az előadói estek, nem voltak a legsikeresebbek, nem talált kiadót sem és az addig megjelent művei sem hozták az elvárt sikert. Talán ennek köszönhető, hogy 1866-ban egy (életében ugyan nem publikált) sértő és agresszív röpiratban azt írta, hogy "- Köszönöm Istennek, hogy francia vagyok és nem belga.", majd a belga nőket csúnyának, a belga férfiakat pedig nem túl okosnak mutatta be. Szerinte Brüsszel egy szellemváros, amely kriptaszagot áraszt, ugyanakkor a nők kövérek és büdösek, a férfiak pedig olyanok, mint a majmok.
A királyt is kritizálta, de talán az sem véletlen, hogy csak I.Lipót halála után írta meg, s akkor sem jelent meg.
Bár, amikor megjelent sem zavarta különösebben a belgákat, sőt az egyikük (Jean-Baptiste Baronian) egy esszét is szentelt a dolognak, Baudelaire a majmok országában címmel. Ebben leírta, hogy a költő frusztrált volt, s tulajdonképpen saját magával nem tudott kibékülni - s ebben tulajdonképpen igaza is volt.
Pár hónappal később, a namuri Saint Loup templom látogatása során agyvérzést kapott, s egyik barátja, Felicien Rops belga festő, az egyik brüsszeli kórházba szállította, de szinte magatehetetlenné vált. Ekkor visszaszállították Párizsba, ahol végül 1867 augusztus 31-én, délelőtt tizenegy órakor hunyt el.
A Montparnasse temetőben van eltemetve, közös sírban a gyűlölt mostohaapjával, s négy évvel később, édesanyja is csatlakozott hozzájuk.
A tisztelői egy emlékművet is emeltek neki a temető egy másik parcellájában.
Magyarországon műveit olyan műfordítók tolmácsolták műveit, mint Babits Mihály, Tóth Árpád vagy Szabó Lőrinc, s olyanok méltatták, mint Ady Endre vagy Kosztolányi Dezső.
