Théba mindig is fontos városa volt Egyiptomnak, az Újbirodalom idején pedig egyenesen a fővárosa. Az Újbirodalom bukása után pedig a főpapok annyira elszemtelenedtek, hogy konkrétan átvették az uralmat néhány évszázadra Felső-Egyiptom felett. A modern Luxor ugyanitt bő milliós porfészek.
Az élők városa a keleti parton terül el, a holtak városa, a nekropolisz, a nyugati oldalon, hiszen a nap is nyugatra megy minden nap meghalni. Kettő között komp jár fel és alá.
Mi nyugaton béreltünk lakást, a leírás alapján három hálószobásat, gyakorlatban csak kettőt, és amikor ezt szóvá tettük, rögtön kinyitottak hozzá még egyet másik lakást is az épületben. Nincs nagy forgalom, na.
Olyan sok az eszkimó, és olyan kevés a fóka, hogy az eszkimók egy része feladta. A koronavírus romba döntött mindent, és még mindig nagyon ritkák a turisták, leszámítva a Hurghadából busszal hozott hordákat, akik a várost nem is látják.
Reggeliztünk úgy egy hotelben, hogy egyetlen vendéggel se találkoztunk, és a folyamatos taxi és felukka (vitorláshajó) ajánlgatások ugyan idegesítőek, de mintha ritkásabbak lennének, mint pár évvel ezelőtt. Vagy csak a bőrünk lett vastagabb.
A túra legpofátlanabb, legfelháborítóbb és legmocskosabb lehúzását itt szenvedtük el. A vonatjegy Luxorból Asszuánba 55 egyiptomi font, valahol 2 euró körül. Közölték a vasútállomáson, a hivatalos vasutas, hogy 340 peták. Aztán a jegyen, amit adott, valóban 55 peták állt, de ezt persze csak akkor adta oda, amikor már kifizettük az ezersokszázat. Elmentünk reklamálni a vasútállomás turistainformációhoz, aki lelkesen állította, hogy bizony az árak emelkedtek, de a „rendszerben még nem állították át”. Hatszoros magasabbra. Aha.
Igazából rendőrt kellett volna hívni akkor és ott, csak hát a fehérember még némi edzés után sincs felkészülve rá, hogy a pult mögött álló ember kéri hatszorosát az igazi árnak, és az egész vasútállomás együttesen lelkesen elosztja a pénzt. Nem az utcai árus ver át, hanem a MÁV jegyiroda.
Ez azért emelte a vérnyomásunkat.
Mivel Kairóban elég sokszor láttuk, hogy egy fél órás taxiút kerül 80 petákba, a helybeli taxisok ötlete, hogy három kilométert megtennének 50-ért, vagy egész nap a rendelkezésünkre állnának 1000-ért nem aratott osztatlan sikert körünkben. Uber Luxorban sajnos nincs, pedig nem lenne rossz, a folyamatos alkudozás leszívja az ember életerejét. Szerencsére sikerült egy iszonyat lepusztult taxit vezető bácsival megalkudni, hogy napi 250-ért a rendelkezésünkre áll, elvisz helyekre, és amikor majdnem kész vagyunk, csörgünk neki és jön értünk. A bácsi valamennyire beszélt angolul és nem piszkált, ennél többet nem is várunk el senkitől, és ezt a minimumot nagyon kevesen hozzák.
Csak illusztrációként, ennyire volt rozsdamarta a járgány:
De hát mit is néztünk meg?
A keleti parton kezdtük, Karnak és Luxor templomaival. Ezek egymástól majdhogynem sétatávra vannak, régen a Szfinxek Útja kötötte össze őket.
A karnaki templom tényleg nagy szám, világlistás. 21 méter magas oszlopok, darabja vagy négy méter átmérőjű, a fő kapuk falai tizensok méter vastagok. Mindent istenek és fáraók borítanak egészen a falak tetejéig.
Ennek amúgy az az oka, hogy körülbelül ekkorra Egyiptom már kétezer éves volt, és a fáraók kapisgálni kezdték, hogy igazából az Ó- meg a Középbirodalom halotti templomaiban senki se áldoz, és a régmúlt fáraók emlékeit beborítja a homok. Ez nem szóvirág, a Szfinxből eddigre már csak a feje látszott ki. Azért, hogy a saját emléküket fenntartsák, új utat kerestek, és ahelyett, hogy saját maguknak dedikált halotti templomot emeltek volna, inkább a főbb istenek templomaihoz építettek hozzá, aztán meg a falakra felvésték saját magukat is.
Az oszlopok mellé valamikor plafon is volt, az már ugyan nincs meg, de ami megmaradt (illetve a régészek a múlt századokban újraépítettek) az is egyszerűen lenyűgöző, főleg hogy durván Stonehengel egy időben épült, ami mégiscsak „két kő tetejére keresztbe egy harmadik kő” szintű építészet, ez meg egy óriási templomkomplexum, ami körül fénykorában nyolcvanezer ember dolgozott ilyen vagy olyan módon, hogy a szertartások gördülékenyen menjenek.
Az egyiptomi templomok sokkal kevésbé voltak inkluzívek, mint a későbbi vallásoké. Ide bizony átlag halandó nem jutott be. Az isten szobrát ugyan naponta átöltöztették és megetették, de évente egyszer hozták csak ki a köznép közé, az adott isten fesztiválján.
Esetleg kirándulni ment a szobor, meglátogatni isteni haverjait, vagy a mennyei feleségének a templomába vitték át. A papok végezték az imákat és áldozatok a hívek helyett, és aztán jól meg is ették azokat.
Persze a köznép is imádkozhatott valamennyire, voltak „fül szentélyek” a templomok külső falán, amik közvetítették az imákat az isten szobrához.
A templomok nem csak az adott isten tiszteletéről szóltak, hanem arról is, hogy az építtető fáraó mekkora országos cimbi volt az istenekkel, öribari, puszipajtás ésatöbbi. Egy ilyen templom nem öt perc, amíg elkészül, több száz, vagy ezer éven át építik és építik át, újra és újra, és minden fáraó hozzárakja a maga részét, igyekezve túlszárnyalni az elődjét.
Ezt néha olyan egyszerű módon érik el, hogy kivésik az előd nevét és a sajátjukat rakják a helyükre, lévén, hogy az összes királyt pont ugyanúgy ábrázolták a falakon, úgyse tűnik fel senkinek ötszáz évvel később majd. Ennyit a korábban emlegetett örökkévalóságról.
A fő templom Amun-Ré-é, az Újbirodalom idején ő volt a legfőbb mufti, de még csomó másik istennek is itt volt a szent negyede.
A keleti parton áll Luxor temploma is, ami ugyanaz, mint a karnaki, csak sokkal kisebb, kihagyni kár, de tényleg nem hoz semmi újat. Az egyetlen kis csavar, hogy látszik, ahogy a rómaiak is hozzátoldották valamelyik császáruk szentélyét, majd épült bele keresztény bazilika és végül a tetejére pakoltak egy kis mecsetet is, ezzel versenyzik a „világon leghosszabb ideig használatban tartott szakrális hely” címére.
A kettő közé próbálták újra létrehozni a szfinxek útját, ami annó összekötötte a két nagy szakrális központot, bár a több ezer ókori szfinxből csak pár tucatnyi van már meg. Ezek amúgy nem oroszlán, hanem kosfejűek, szintén Amun-Rét jelképezve.
A keleti part utolsó látványossága a Luxori Múzeum, nagyon korrektül összerakott, kicsit bénán bemutatott kollekció. Számomra a legérdekesebb darabok az ókori építészek tervrajzai voltak, de az is érdekes volt, hogy milyen sok darabból legóznak össze a régészek egy-egy szobrot mielőtt kiállíthatóvá válik.
Ugyan nem hivatalos látványosság de a helybeli indiai éttermet is felkerestük, hogy együnk végre valami ehetőt, mert Luxorban is elég szomorú a kínálat. Jót egyszerűen nehéz enni ebben az országban, és mivel a legnagyobb bolt is szánalmasabb kínálatú, mint bármelyik pesti sarki éjjelnappali, magadra se nagyon lehet főzni.
De hát Egyiptomot, mint a gasztroturizmus új Mekkáját méltán nem méltatják az útikönyvek, mi se ezért jöttünk, hanem a holtak városáért.
A nyugati partra temetkezett több ezer éven át mindenki, aki menő volt és Thébában lakott, nem csoda, hogy olyan lyukacsosak a hegyek mint az ementáli. Ennek egy részét látogatni is lehet, bár nyithatnának meg több ajtót szerintem. Úgy kell elképzelni az egyiptomi sírokat, hogy a hegyoldalban van egy lebetonozott bejárat, ami előtt ül egy bácsi, aki le akar húzni minket tíz petákra. Bent sötét van, áporodott a levegő, és ha sokan jártak erre, akkor egy kicsit büdös is.
A falak általában vakoltak és gazdag színekkel festettek. Ha nagyon feldobta a tagot a della, akkor még domborművekkel vésett is, de az sokkal, sokkal több macera, mint csak mázolni. A színek az évszázadok alatt néha megfakultak, de azok, amiket csak az utolsó kétszáz évben tártak fel, általában nagyon jó állapotban vannak. A többségüket kifosztották már az ókorban, de a sírrablók a dekorációt ugye békén hagyták.
Annak a kevés sírnak a tartalma, amit már mi találtunk meg, múzeumban végezte, ahol csinos készletek vannak a holtakkal eltemetett javakból, szóval a domboldalban tényleg csak a falfestmények maradtak.
Ezeket szegény őrök próbálták meg kivilágítani nekünk baksis reményében picike kis zseblámpákkal, de nálam a víz alatti videózáshoz szükséges sokezer lumenes lámpa volt, ami gyakorlatilag nappali világosságot teremt ott, ahova irányítom, csak vigyázni kell, mert levegőben hamar túlmelegszik, óceánra volt tervezve.
A többi turista is értékelte, hogy végre lehet látni valamit, beleértve egy roppant agilis angol nyugdíjas bácsit, aki az egyiptomi hagyományos hálóingben, a jalabiyában tolta. Egy kis ptolemaida templomban futottunk össze vele, és békésen eldiskuráltunk a görög-kori nyelvtan és a középbirodalmi közötti különbségekről, miközben szerencsétlen őr próbált belefolyni a társalgásba olyan mély bölcsességekkel, hogy „See, Osiris there”.
Az átlag sírba Tézeusznak nem kéne fonál, az oldalkamra már ritka dolog. Járat visz lefele, egy előszoba mesél a halott életéről, méter magas összekötő folyosón guggolva át a következő szobába, ahol annó a koporsó volt. Persze ha épp a fáraó kedvenc vezírje nyugszik itt, akkor az első szoba lehet, hogy oszlopokat is tartalmaz. Ezek puszta dekorációs elemek, a hegy kövéből vésték ki őket, pontosabban véstek ki körülöttük minden mást.
Korszaktól függően több-kevesebb elánnal próbálkoztak a sírrablók ellen is védekezni, például a bejárati folyosó építési törmelékkel (szaknevén: sitt) eltömítésével, vagy a tényleges sírakna padló alá rejtésével.
De mivel a rablók ugyanabban a civilizációs kontextusban éltek, sőt gyakran konkrétan a sírok őrei voltak, sajnos ez egyáltalán nem segített.
A nemesek sírjai mellett, a sírépítő munkások műszak után még maguknak is ástak dolgokat, ez Deir el-Medina, a munkások faluja. Itt nem csak a sírok maradtak meg relatíve épségben, hanem a lakosok házai is. Hosszú házaik voltak, több szobával, magtárral hátul. Minden ház kenyérsütő műhely és sörfőzde is volt egyben, és persze ne egy átlátszó Heinekenre gondoljunk az egyiptomi sörnél. A „folyékony kenyér” nem csak egy kifejezés volt, hanem tényleg feláztatott kenyér sűrűségű, kásaszerűséget képzeljünk el mint sört. Éppen csak annyira volt alkoholos, hogy steril legyen.
Minden háztartás saját maga főzte a sörét, és persze nem értették, hogy az élesztőgombák hogy működnek, de tudták, hogy némelyik edényben konzisztensen finomabb ital készül, ha kirakod a napra erjedni, és némelyikben pocsékabb. Ennek az oka, hogy kicsit más gombák kolonizálták minden edény pórusait. A finom sört gyártó varázsköcsögöket nagy becsben tartották, akárcsak ma a hobbipékek az anyakovászt. A nevük konkrétan az volt, hogy „Edény Ami Finom Sört Főz”.
Óriási templomok is álltak a nyugati parton, királyoknak és katonai győzelmeknek emléket állítva, és persze itt terül el a Királyok Völgye is.
Luxor eléggé kihalt, kivéve a buszos turistákat, akiket Hurghadából hoznak minden hajnalban. De buszos turistából tényleg rengeteg van, simán 30-1 az arány a javukra, minden Luxorban megszálló turistára jut egy teljes busznyi importált. Viszont szerencsére egyszerre érkezik az összes, és előttük-utánuk kong az ürességtől az összes rom. Mi hajnalban mentünk a királyok völgyébe, hogy egyrészt még nincs meleg (tényleg nincs, 17 fok van reggelente), másrészt mert azt hittük, mi kis naívak, hogy beelőzzük a buszokat. De nem, a hurghadai buszok tényleg hajnali 4-kor indulnak onnan, és a legnagyobb tömegbe érkeztünk. Ez van, ember tervez, Allah végez.
Szerencsére ugyanazt a három sírt nézi meg az összes buszos turista, a többiben csönd béke és nyugalom volt. Amúgy ~200 peták 3 sírba a belépő, kivéve egyet, I. Seti sírját, ahova 1000. Ez még semmi a Királynők Völgyében levő Nofertiti sírral, ahova 1400. És elvileg tényleg szépek, de ennyire biztos nem. (Tutenkámon sírja egy lehúzás, iszonyat kicsi, a benne lévő kincsek miatt volt csak érdekes).
A királyok sírja tényleg más minőséget képviselnek, mint a nemeseké. Sokkal-sokkal mélyebbek, némelyik folyosója száz méternél is hosszabb. Ez jelentős részben attól függött, hogy meddig élt az uralkodó. Amíg élt, bányásztak a kőbe egyre mélyebbre, és ha meghalt, akkor kibővítették az utolsó kamrát sírkamrává.
El is csaklizták egymás sírjait, néha az utód az előd sírjából nemes egyszerűséggel kivésette apuka nevét, és az apját elrekkentette valami kisebb sírba. Hálátlan a mai fiatalság, na.
A 60+ sírból egyszerre olyan 10 látogatható, és nem nagyon rotálják őket sajnos. Persze van egy csomó, ami tényleg csak egy üres kőakna, meg egy idő után kicsit egyformák a királysírok, de hiába voltunk 14 éve itt utoljára, nem sok változott azóta.
Talán csak annyi, hogy a kaputól kis elektromos dottó visz most magukhoz a sírokhoz, ez Tafftaff néven fut.
Nem csak sírból áll persze a hely, van több óriási templomkomplexum meg királyi palota a nyugati parton is. Hatsepszut a Puntba küldött expedícióját örökíti meg, villogva az onnan hozott fákkal. Fogalmunk sincs, hogy hol lehet Punt, az egyiptomiak nem térképeztek, de leírások alapján valahol a mai Eritrea környéke lehetett.
III. Ramszesznek is van egy pöpec temploma, ő meg azzal villogott, hogy ellenségei levágott kezeiből mekkora kupacot hordott össze. Ez egy gyakori jelenet, akárcsak a levágott péniszhalom. Az egyiptomi katonák a levágott kezek és a foglyul ejtett ellenségek alapján kaptak kitüntetést például aranyból készült méhecskés kitűzőket.
Ugyan a nagyokat kipipáltuk, de lett volna még egy-két napnyi nézegetni való, ha nagyon akartuk volna, de hát az idő idővel elfogy, és tovább kellett állni.
A szállásunk a Nílusra nézett, remek kis terasza volt, ahova ki lehetett ülni naplementekor és nézni a folyót meg Luxor templomát. Ebből csak kicsit vont le, hogy két este is buli volt.
Az egyik nap, városnézés végén, mentünk vissza az apartmanba, és néztük, hogy miért van tele az utca székekkel (földút volt amúgy). Hát azért, mert ránézésre esküvő készült. Elkezdték a bulit már este hatkor és este tízre befejezték, ezt Csücsök szenvedte meg, akinek rendesen kitolta a lefekvési idejét a zenebona.
Az utolsó este pedig a ház mögötti buszparkolóban összedobtak egy dizsit, kis színpaddal, világítással, és sajnos sok-sok hangosítással. A hotelek kellős közepén, de voltak itt lakóházak is bőven. És este tízkor beindították a nagyszínpados tüc-tücöt, arab stílusban.
Érdekes, hogy nyugati zenét gyakorlatilag soha sehol nem hallunk, csak helybelit, de hát persze mi se sok arab zenét hallgatunk Európában. Ennyit a Nyugat kulturális hegemóniájáról.
