A fő oka annak, hogy elrángattam a bandát ennyire közel a belizei határhoz és az onnan átszálldosó maláriaszúnyogokhoz, Calakmul romvárosa volt.
Nehéz átadni, hogy mennyire az isten háta mögött van ez a placc. A legközelebbi nemzetközi reptér a cancúni, onnan legalább 8 óra autózás egyre kihaltabb és kihaltabb utakon, amíg az ember eljut az egyetlen „közeli” városig, Xpujilig.
Namármost Calakmul még két órányira van Xpujiltól. Közte nincs más olyan település, ahol lenne folyóvíz, csak pár elszórt bádogviskó névtelen falvakba tömörülve. A névtelent úgy értem, hogy néha tényleg nincs névtábla kirakva.
Az utolsó egy órája az útnak a dzsungelen visz keresztül, át egy tized-magyarországnyi természetvédelmi területen. Amúgy tök jó betonút, negyvenes-ötvenes tempót simán lehetett tartani, és végig csak meresztgettük a szemünket, hogy micsoda meló lehetett a fák közé ezt az öt méter széles aszfaltcsíkot idetörpölni.
És ennek az útnak végleg semmi, de semmi más célja nem volt, csak hogy mi eljuthassunk a romokig viszonylagos kényelemben. Tovább nincs semmi, jobbra-balra nincs semmi, véget ér az út a főbejáratnál.
Már befelé is megjött az alaphangulat, amikor vadpulykák kóricáltak mindenféle félelemérzet nélkül az út szélén, és olyan kiránduló ösvények bukkantak fel a természetvédelmi terület térképén, mint „majomhálószoba” meg „krokodil-tó”.
Calakmul egy időben a legnagyobb és legerősebb maja város volt, a „Kígyó Fej államszövetség” vezetője, egészen addig amíg el nem bukott egy háborút Tikal ellen (amit szintén meglátogattunk pár éve, de valahogy sose írtam meg). Innentől kezdve magába roskadt, és több száz éven keresztül nem nagyon voltak új épületek.
Ha ez a sztori ismerős az előző rész tartalmából, akkor az nem egy változtatást jelent a Mátrixban, hanem ez egy alapképlete a városállam létnek: mindenki addig kakas a szemétdombon, amíg az új fiú le nem pofozza őket onnan.
A romvárosban volt egy szemléletes térkép, hogy a teljes placc mekkora volt, és mekkora részét látogathatjuk most mi meg. Összesen 6*8 kockára volt felszeletelve a papírlap, amiből a C4-es volt a napi penzum. Csak ezt négy óra volt végig sétálni, úgy, hogy igazából nem is néztünk meg mindent.
Fölöttünk majmok hintáztak, színes madarak röppentek ágról ágra, és nem is csak a kis pitty-pittyek, hanem néha vadpulykák, meg még valami, amit beazonosítani nem tudtunk, de hatszemélyes vacsorányi fekete szárnyas volt.
És persze romok.
Én viszonylag tériszonyos vagyok, és az előző napi Becán csúnyán leszívta a mászókedvemet, úgyhogy a második legmagasabb pontját a városnak kihagytam. NemSün még tilten volt az előző napi gyomorbántalmak után, tehát ő is csak hősiesen szenvedett a túrán, de Kacsa és Keszeg megsétáltatta Csücsköt az óriáspiramisra. Ez bőven nagyobb volt a Chicen Itza-inál, amire ugyebár még csak fel se lehet felmászni, mert egy amerikai turista legurult róla egy évtizede és nyakát szegte.
A tényleg legmagasabb piramisra szerencsére volt egy elég lapos oldalösvény is a főlépcső mellett(ami amúgy szintén nem vészes, én vagyok csak gyári hibás), úgyhogy ott tudtam a dzsungel fölött elnézve szemezni a többi piramis csúcsaival.
Van azért egy hangulata a végtelen zöld tengernek, és az abból kikandikáló díszhomlokzatoknak.
Calakmul tényleg óriási, és a piramisai igazán masszív kupac kövek. Konkrétan a legnagyobb maja építmény, amit ismerünk, de ki tudja mi lapul még a dzsungel mélyén. Ezt a várost is véletlenül fedezték fel, lassan száz éve már, amikor valaki elrepült a dzsungel felett és gyanús lett neki, hogy púpos itt a zöld.
Ezt a technikát ma is alkalmazzák, bár kicsit kifinomultabban: lézerrel lövöldöznek a dzsungelre repülőből, ami néha átlát a levelek között és visszaverődik a talajról. Az így kapott 3D térképet számítógépek elemzik, és nem százával, nem is ezrével, hanem tízezrével jelölik meg a vegetáció alatt rejtőző ősi épületeket Guatemala-Mexikó-Belize hármasán átnyúló Petén régióban.
Amiket persze sokkal gyorsabban fognak kipakolni majd a kincsvadászok, mint hogy a régészek odaérnek, de ilyen ez a fagylalt, azelőtt kell elnyalni, hogy elolvad.
Madarakon és romokon túl még egy dologra lehetett puffogtatni a kamerát: majmokra. Jókora pókmajmok lengedeztek az ágak között, zajosan hintázva ágról ágra. Hullott is utánuk a férgese, földre pottyant egy-egy ág időnként.
Érdekes volt nézni, hogy kifejezetten óvatosan közlekednek, az öt végtagból maximum egy vagy kettő engedi el egyszerre az ágat, és a farok még akkor is kapaszkodik, amikor az egész majom már átért. Sokkal biztonságosabbnak tűnt mint a nagy hollandiai majomállatkertben a gibbonok, akik gyakorlatilag ugranak egyik ágról a másikra.
Több csapat pókmajommal is találkoztunk, de fényképezni gyakorlatilag lehetetlen volt őket. Szerencsére van videó funkció is a kamerán, bár azt nem használtam évek óta, és egy pillanatig gondolkodni kellett, hogy is kell bekapcsolni, az eredmény alant.
Eléggé leszívott mindenkit a dzsungeltúra, Csücsök egy hős volt, és felváltva talpalt és hoppázott, de egy frissen öt évesnek sok azért egy teljes délelőttnyi kirándulás a dzsungelben. A délutáni fakultatív programokként kitalált természeti ösvényeket úgyhogy passzoltuk, és helyette jó korán érkeztünk az este nagy durranásához, a denevérvulkánhoz.
Pont ott ugyanis ahol a Calakmuli bekötőút a főútra kibukkan, van egy cenote, benne két millió denevérrel. Ez nem holmi kis lyukacska volt a földben, hanem bő húsz méter átmérőjű, talán hatvan méter mély akna, az alján egy barlanggal. A bőregerek minden napnyugtakor egyetlen óriási tömegben rajzanak ki, és ez bizony egy menő dolog.
Annyi gotcha van hozzá, hogy egyszerre elvileg tizenöt turistát engednek csak be. Elvileg, a gyakorlatban dupla ennyien voltunk, de még így se érződött tömegnyomornak. Egy bő százkilós ürge kezelte a jelentkezéseket, és Imrére hümmögött egyet, hogy a guanóból rengeteg ammónia száll ki és a gyerek rosszul lehet, hányhat, elájulhat, sőt ő is csak szűrős maszkkal megy oda, és csak saját felelősségre, stb, stb, rendesen paráztatott.
A végeredmény az lett, hogy nagyon, nagyon enyhén büdös volt a verem szélén, a gyereknek semmi baja nem volt, azon kívül, hogy unatkozott, hogy mikor megy már le a nap.
A tényleges esemény olyan öt percig tartott. Először egy-két kósza jószág pislogott ki a függőleges verem alján levő barlangból, majd mintha startpisztoly dörrent volna, megindult a folyam. Vulkánkitörés helyett én tornádónak neveztem volna el, határozottan spirálban szálltak fel a bőregerek.
Valószínűleg nem olyan hatékony repülők, mint a madarak és fix mennyiséget tudnak csak emelkedni szárnycsapásonként, ezért kellett tízszer-hússzor is körbe kerülni az aknát, mielőtt elhúztak volna egy égi folyamként a vacsora irányába.
Az itt élő denevérek kilenc fajából nyolc vegetáriánus, ők felelnek a környékbeli gyümölcsfák beporzásáért. A kilencedik rovarevő, úgyhogy szúnyogriasztót nem is volt szabad használni, nehogy a mérgezett szúnyogok a denevért is mérgezzék.
Egy hosszú és élményekkel teli nap után tértünk vissza a szállásra, aztán másnap indultunk is vissza Playa del Carmenbe.
