HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Mexikó 2020 - III - Romok a dzsungel mélyén

2020.02.24. 21:29 Sünmalac

Egy hét Maja Riviéra után elindultunk délre beteljesíteni egy régi vágyamat: elveszni Campeche dzsungeleiben egy kicsit. Három állam szeleteli fel a Yucatán-félszigetet: Yucatán észak-nyugaton, Quintana Roo keleten és Campeche délnyugaton. Ez utóbbinak jelentős része teljesen lakatlan dzsungel. És a teljesen lakatlant nem úgy értem, hogy párszáz fős zsákfalvak vannak benne, hanem úgy, hogy konkrétan se út, se ember, csak járhatatlan, háborítatlan, embertalp által évszázadok óta nem tapodott ősvadon.

Itt már csak öten voltunk, úgyhogy az összes cuccunkkal éppen csak elfértünk egy hétszemélyes Dodge Gran Caravanban. Opció lett volna még, hogy átpakoljuk a zsákokat és lerakjuk őket négy napra egy csomagmegőrzőbe a kíváncsi alkalmazottak kénye-kedvére, de szerencsére sikerült mindent bepasszírozni és még az emberek is be tudtak ülni.

img_6323.jpg

Az óriási kocsi nyújtotta extra lábtérre szükség is volt, mert hat óra autókázás volt eljutni délre, és ott se a fenekünkön ültünk egész nap, hanem az őserdőben szétszórt romokat látogattuk.

Ehhez persze aludni is kellett valahol, és szerencsére kifogtunk egy remek dzsungelhotelt. Egy jókora erdőben voltak elszórva a cabañak, a kis vendégházak. Mindegyikben volt egy hálószoba (sajnos ajtó nélkül), egy nappali valamilyen priccsel, kis konyhasarok és egy fürdőszoba, de mindez olyan bájjal, hogy szívesen eltöltöttünk volna itt egy teljes hetet.

A verandán két hintaszékben és egy függőágyban lehetett dögleni, nappal a kolibrietető körül döngicsélő minihelikoptereket lehetett bámulni, este pedig a csodálatosan fekete égen ékkőként szikrázó csillagokat.

Ez utóbbiakról Kacsa több képet is próbált készíteni, majd hosszas küzdelem után feladta, mert valamiért minden kép teljesen fekete lett. Utólag jött csak rá, hogy akármilyen csillagos is az ég, az objektív sapkáját azért le kell venni a sikeres fényképezéshez.

Sajnos az ég azért volt olyan fekete, mert áram a világnak ezen a részén nem az a stabil sarokpont, amire a kényelmes nagyvárosi lét felkészített minket, hanem az élet apró öröme, amiért hálásnak kell lenni egy hosszú nap végén. Olyan napi 21 óra áramunk azért volt, és már checkinkor mutatták, hogy hol van a jókora zseblámpa, ami szintén a ház tartozéka.

Az áramhiány amúgy nem a hotel smucigságából fakadt, amikor nem volt, akkor az egész falu sötétbe borult. A recepción végszükség esetére ilyenkor is volt internet, gondolom valamilyen mobilnetes, akkus csavarral. Persze nem kell légkondicionált, mahagóniasztalos fogadópultra gondolni, egy helybeli tizenkilenc éves lányka lógázta  lábát egy műanyagszéken egy mobil árnyékoló alatt, de az öt darab házhoz pont elég volt ennyi is

A másik eszköz, amit a kezünkbe nyomtak az a pókhessegető volt, egy nyeles kefe, aminek a végén a sörtéket marokszerűen lehetett nyitni-csukni. Elvileg a feltűnően szőrös pókok kihessegetésére szánták, szerencsére nem kellett használnunk.

Minden reggel két néni jelent meg a konyhánkban, és rittyentettek a kosárkájukból egy helyre kis reggelit. Vagy quesadillákat, sajttal töltött félbehajtott tortillákat sütöttek, vagy tükörtojást mindenkinek, közben kávét-teát varázsoltak, és még Csücsökre is gondoltak egy reggelinyi minidoboz gabonapehellyel.

Sajnos a többi étkezési lehetőség a környéken eléggé korlátozott volt, a három nap alatt egy véletlenszerűen választott szent őrültnél, és két, a hotel által ajánlott, étteremben étkeztünk, ám egyikhez se akartunk visszamenni. Talán a pizza volt a legkevésbé problémás, ahol bónuszként az egyetlen angolul beszélő kiszolgáló saccra tíz éves lehetett, és őt rángatták elő a felnőttek, hogy pontosan megérdeklődjék, mekkora és milyen ízesítésűt kérünk elvitelre.

Az őrült egy Kaliforniából visszaköltözött pueblai volt, és Puebla körülbelül olyan messze van a bázisunkként szolgáló Xpujil-tól (spúhil), mint Berlin mondjuk egy montenegrói hegyi falutól.

Nem derült ki, hogy pontosan miért is került ide, de az éttermében minden volt csak kaja nem. Se csirke, se marha, végül enyhe gyanakvással fogtunk bele a fagyasztóból kivett, rosszul megsütött hamburgerek fogyasztásába. Az őrült közben tizenöt másodpercenként megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és a helyes válasz az lett volna, hogy épp azon aggódunk, hogy nem mérgezett-e meg minket mind, hogy aztán eláshasson a kertjében.

Szerintem ártalmatlan volt a csávó, csak már egy hete nem látott vendéget, a többiek szerint rosszul álcázott baltás gyilkos volt.

Valahogy a négyezres Xpujil őrjöngő turistahordákra volt felkészülve, mind éttermekkel mind szállodákkal, miközben a legtöbb látnivalónál vagy csak mi voltunk, vagy tipikusan egy autónyi franciával kellett osztozkodnunk. Az amerikaiak idáig már nem jutnak el, ez európai terep. Ennek ellenére a mi boutique-hotelünk csurig volt foglalva, talán annak is köszönhetően, hogy a környéken összesen két helynek van bármiféle honlapja.

Mondhatni több volt a maja rom mint a turista. Tizenöt kilométeren belül négy hely is volt, ötvenen belül még négy, bár azokat már nem bírtuk mind végigjárni.

Az a jó a semmi közepén levő placcokban, hogy nulla darab őr van, és meg sem próbálják tiltani a romok megmászását. Helyette a táblák csak azt kérik, hogy lehetőleg ne zúgj le, illetve ne lépj az épületek tetejére, mert az beszakadhat alattad.

Ehhez képest Chichen Itzában nem hogy a piramisra, de egy lépcsőre se lehet felmászni.

Xpujil házi romjai volt az első kupac, pofás piramisok, Rio Bec stílusban. Ez egy közeli, elég neccesen megközelíthető romváros, aminek az építészeti húzásait az egész környék másolta. Ez a minta meglepően felismerhető a harmadik romnál: ikertornyok, a tetőkön három méter magas „kőfésű” (roof comb), sakktáblaszerűen díszitett falak, semmibe vezető lépcsők, és az aljukon faragott oszlopok.

Remekül megmásztunk és körbesétáltunk mindent egy óra alatt.

Sajnos arról, hogy ki lakott itt és mit csinált, nagyon keveset tudtunk meg. A feliratokból egész sokat ki lehet deríteni, hogy ki, mikor hogyan háborúzott és nősült, de ezt rettenetesen rosszul írják le az információs táblákon, általában csontszáraz, felsorolásokba torkolló szövegekkel. Az egyetlen színfolt az volt, amikor leszögezték, hogy a maják (más népekkel ellentétben) saját erőből emelték az épületeiket, köszönik szépen, ehhez nem volt köze a földönkívülieknek.  

Másnap volt némi veszteség a csapatban, NemSün egész nap otthon lábadozott egy kis gyomorpanasszal, és Keszeg is feladta félúton, úgyhogy az első romot a gyerekkel együtt négyesben, a többit Kacsával kettesben jártuk be.

Becán kifejezetten nagy szám volt, el is kószáltunk itt vagy három órát. Árokkal körülvett város volt, ami több körben vitatkozott a többi városállammal a környéken, hogy ki is a főnök, amíg Chichen Itzá le nem pofozta véglegesen. Hét töltés vezetett át az árkon, belül pedig piramikosok és paloták magasodtak. Ennyire komplex maja épületeket máshol még nem láttunk. Hatalmas épületek voltak, bennük belső lépcsőházzal, szobákkal, teraszokkal, ami közép-amerikában az eddigi tapasztalataink szerint szokatlan. Amíg az átlag maja vagy azték rom odáig nem jut el, hogy legyen benne legalább egy szobácska, a Rio Bec stílusú palotáknál teljesen hihető volt, hogy ebben emberek éltek.

(Kis kitérő: Rio Bec maga is itt volt a közelben, de oda csak és kizárólag négy kerék meghajtással és bérelt vezetővel lehet eljutni, mert a földutak és ösvények labirintusa évről évre változik, és kívülálló egyszerűen nem fogja megtalálni a romvárost)

Szegény maják matematikáját és csillagászatát szokás az egekbe dicsérni, de azért ne felejtsük el, hogy a kereket és a fémmegmunkálást nem találták fel. Amikor a frank lovagok Poitiersnél acélfegyverekkel verték vissza az arab támadókat, akkor a maják bizony még a kőkorszakban jártak, és soha nem is jutottak ki belőle.

Azt teljesen el tudom hinni, hogy a réz (és ez után a többi, keményebb fém) felfedezéséhez kell egy adag szerencse, egy tábortűz, ami körül érccel teli kövek vannak véletlenül, vagy valami hasonló, mészkősíkságon nehezen reprodukálható holdállás, de azt már nehezen/nem hiszem el, hogy a kerék feltaláláshoz akkora ötlet kéne.

Mégis, se az aztékok, se a maják nem találták fel még a talicskát sem. És persze málhás állataik sem voltak, bár az csak mérsékelten önhibából. Vadlovak éltek az amerikai kontinensen, de ezeket mind megették az ősemberek, aztán a musztángok az európaiak elvadult lovaiból jöttek létre újra.

Tehát ezeket a hatalmas épületeket mind kézzel barkácsolták össze. Ennek a fényében különösen meglepő, hogy rettenetesen vastagok a falaik.

Nincs semmi, ami azt sugallná, hogy a maják ostromgépekkel, katapultokkal, dárdavetőkkel rontották volna le a konkurens falait, szóval szerintem egyszerűen csak bénák voltak, és nem tudtak vékony falakat emelni.

Amúgy a boltívet se találták fel. A rómaiak máig álló, völgyeket átszelő kecses vízvezetékei helyett a maják által használt boltív két-három métert tudott csak átszelni, ennél szélesebb maja helység egyszerűen nincs. Sehol.

Ezek mellett a technikai korlátok mellett különösen lenyűgöző, hogy mekkora kupac köveket hordtak ezek össze kőkorszaki módszerekkel. A társadalmuk is magasan szervezett volt, a legnagyobb városok ötven-százezres embert tápláltak igásállatok, fémek vagy kerekek nélkül.

Visszatérve Becánra, ami nem keverendő össze a szintén zenész Bécan romjaival, pár száz kilométerrel északabbról, nekem itt sikerült túltolnom kicsit a magas helyekre felmászást. Alapvetően tériszonyos vagyok, amit ideig óráig le tudok gyűrni, de annyiszor vettem erőt magamon, hogy a következő nap már körülbelül egy három fokos lépcsőn is csak seggen ülve mertem lejönni.

Keszeg és Kacsa szabadidejükben falat másznak, nekik egy nagy játszótér volt az egész, és az ő segítségükkel Csücsök meg én is feljutottunk néhány szebb épület tetejére.

Chicanná-re Keszeget már utolérte a megfázás, úgyhogy kettesben egy nagyon jót sétáltunk a teljesen kihalt romvárosban, figyelve a dzsungel zajait. Remek állapotban maradtak meg az épületek faragványai, meg lehetett sejteni, milyen is volt ez a hely ezerháromszáz évvel ezelőtt. Persze akkor minden vörössel és okkerrel volt még festve, aminek a nyomait itt-ott még lehetett látni.

A szállásunkon volt néhány ismeretterjesztő könyv a témában, az egyikből mellékelek egy akkor-és-most összehasonlítást, hogy a Tisztelt Olvasó is képet alkothasson, arról ami hiányzik.

Menet közben többször filozofáltunk, hogy az egyik piramisnak mondjuk a bal felét kivakolhatnák az eredeti állapotra, és csodájára járna mindenki.

És ekkor még csak azt hittük, hogy Chicanná kihalt, pedig ott legalább egy jegyszedő volt. Az utolsó közeli maja kupac, Hormiguero (hangyaboly, spanolyul) teljesen üres volt, és ingyenes. Nem mintha a többi helyre az átlag három eurós belépő bárkit is földhöz vágott volna.

A zavartalanságért cserébe viszont kifejezetten kalandos volt ide eljutni. 28 kilométerre volt csak a szállásunktól, de a navigáció 45 percet tippelt rá elsőre, ami finoman szólva is pesszimistának tűnt. Aztán a harmadik kátyú után visszavettük a tempót nyolcvanról ötvenre, és innentől mintha egy videójáték lett volna a dolog.

Az amúgy egész tűrhető alapútból időnként kosárnyi helyen hiányzott az aszfalt, és ezek a kátyúk néha úgy összesűrűsödtek, hogy szabályos ügyességi játék volt megtalálni köztük az egyetlen lehetséges utat, ahol egyik tengely se törött el. A végén az öt kilométernyi földút már-már megkönnyebbülést hozott, ott tényleg nem volt mit csinálni, mint kényelmes sétatempóban végig döcögni a parkolóhoz.

Itt találtuk a túra első igazi mexikói „No pasar” tábláját. Az autentikus nópászár ismertető jelei, hogy teljesen értelmetlen helyen van kirakva, szigorúan házibarkács jellegű zsinórra van felfüggesztve, és hogy magasan leszarjuk, ha úgy érezzük, senki nem fog ránk kiabálni érte.

Rajtunk kívül két csoport volt csak Hormigueróban: két karbantartó-külsejű tinédzser, akik egy machetével egy fa törzsét simogatták (tényleg csak simogatták, ott ág nem hasadt), és két hippi, akik önmaguk szórakoztatására tai chiztek az elhagyatott romváros közepén, miközben a fehér szakállas, lenvászon nadrágos főtáltos figyelte őket elismerő pillantásokkal.

Szürreális volt, mintha a Dr Strange 2 egyik forgatási helyszínére sétáltunk volna be.

Arra már nem tudtuk magunkat rávenni, hogy a romokat körbesétáló dzsungelösvényeket is végigjárjuk, mert a szunyokáló Csücsköt a beteg anyjánál tettük le letétbe és vissza akartunk érni mielőtt felébred.

Másnapra maradt az igazán nagy szám, Calakmul metropolisza.

komment

Címkék: utazás utazas természet mexikó

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr3315490144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása