Ugyan tisztában voltam vele, hogy semmi illegális nincs nálam, mégis a torkomba ugrott a szívem, amikor a kutya a hátizsákomra ugatott. A határőr kinyittatta velem, majd nekiállt egyesével kipakolni a holmijaimat. Olyasmi érzés volt, mint amikor vásárlás nélkül távozom egy boltból, és annak ellenére aggódom azon, hogy lopáson kapnak, hogy tudom jól: semmit nem tettem el. A tét persze most nagyobb volt. A szemközti épület tetején lengedező zászló itt nem egy multinacionális szupermarket-lánc logóját ábrázolta, hanem azt, ami a próféta országában azokra vár, akiket drogcsempészésen kapnak: egy pallost. Felette szépen kanyarított arab kalligráfia, ami éntőlem akár azt is jelenthette, hogy „Üdv, kedves látogató”, a pallossal együtt számomra akkor is fenyegetően hatott. Ahogy leemeltem a tekintetemet a tiszteletet parancsoló szaúdi zászlóról, egy pillanatra megállt a szívem. A határőr éppen egy teniszlabda-nagyságú, fehér port tartalmazó műanyag zacskót húzott ki a hátizsákom felvágott varrása alól.
A férfi mondott valamit, de elnyomta a kutya erőszakos csaholása, vissza kellett kérdeznem. A sokktól lemerevedve próbáltam meg felfogni a helyzetet, értelmes mondat nem hagyta el a számat, csak egy féltucatnyi, összefüggéstelen kifogás-foszlány. – Nem tudom … nem az enyém … kérem … nem én … hogy került ide … nem tudom, mi ez… – Még akkor sem tudtam ezekhez képest újat mondani, amikor fél órával később megérkeztek a laboreredmények. Kábítószer. Valaki elhadart egy rövid monológot a jogaimról, de nem tudtam koncentrálni. Aláírtam néhány elém tolt papírt, átadtam az útlevelemet, kaptam egy bilincset, majd betettek egy furgonba.
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ezektől a kínzó képzelgésektöl. Egy akabai kávézó teraszán ültem, a hátizsákom a lábamnál hevert és tisztában voltam vele, hogy sosem volt benne drog. Nem kellene ennyire ráparáznom erre az egészre. Elvégre jártam már számos olyan országban, ahol halálbüntetéssel díjazzák az önjelölt drogimportőröket. – De Szaúd-Arábiában mindezt középkori módszerekkel, nyilvános lefejezéssel intézik – mormogta az a kis gonosz hang a fejemben. Újra megráztam a fejem. Ennek semmi értelme, indulás előtt már átnéztem a hátizsákomat, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nincs nálam semmi illegális. Mindenesetre amikor pár perc múlva kihalásztam a képeslapot és a tollat a hátizsákomból, kihasználtam az alkalmat, és gyorsan, feltűnésmentesen – mintha magam előtt is szégyelleném - áttapogattam a textíliát is.
A képeslapot már előző este megírtam, csak a cím hiányzott. Kikerestem a telefonomból, és átmásoltam. Ha már ott volt a mobilom az asztalon, megnyitottam a térképet is, hogy beazonosítsam a szaúdi határ irányába leginkább útba eső postahivatalt. Az alkalmazás alapján egész Akabában csak egy posta volt, nem kellett sokat válogatnom. Kiittam a teát, fizettem, aztán elvonultam a kávézó mögötti mosdó irányába. Ugyan a vécé még a Jordániában megszokottaknál is koszosabb és szűkösebb volt, bevittem magammal a hátizsákomat is. Most már a határig nem vehettem le róla a szememet.
Jordániai mentás tea
Miután végeztem, elindultam a posta felé. A város nappal sem volt sokkal izgalmasabb, mint előző este, egyre kevésbé bántam, hogy egy nappal korábban el kell hagynom. Áterőszakoltam magam egy zebra nélküli forgalmas sugárúton, aztán egy árnyékos és viszonylag szűk utcán végigsétálva megérkeztem arra a térre, ahova a térképem a postát jelölte. De néhány rakás építési törmeléken és szemétkupacon kívül nem volt itt semmi. Végül az utca arabjai vezettek el egy közeli, jelöletlen épülethez, amit egyedül esélyem sem lett volna postaként beazonosítani.
Nagy bizalommal kellett lennem az engem útbaigazító emberek jószándéka iránt, mert még akkor sem találtam semmi postára utaló nyomot, amikor átvágtam az üres betonudvaron, és beléptem az épületbe. Egészen a második emeletig kellett lépcsőznöm ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jó helyen vagyok. Pár perc elteltével rákerült a bélyeg a képeslapomra, én pedig kifelé menet visszatettem az útlevelemet a mappámba. Óvatosan nyitottam ki, mert nagyon sok fontos papír volt benne.
A kevés fotózásra érdemes akabai köztér egyike
Felül egy nagy adag Jordániához kapcsolódó dokumentum volt, ezeket, ha minden jól megy, pár óra múlva már ki is dobhatom. Alattuk ott volt néhány példány a szaúdi vízumomról. Ezt meglepően könnyű volt megkapni: a visa.visitsaudi.com oldalon kellett megadnom néhány alapvető adatot, kifizetni az egy évig érvényes, többszöri beutazásra feljogosító turistavízum 440 riálos díját, és két órával később már a bejövő üzeneteim között is volt a vízum. A „néhány alapvető adat” közül csak egy, a hotelfoglalás okozott kisebb fejfájást. Nem terveztem egyáltalán hotelben megszállni, de a vízum kedvéért lefoglaltam egy ingyenesen lemondható szállást a bookingon. Ennek a kinyomtatott visszaigazolása volt a következő papírlap a mappámban.
Mivel nem tudtam, hogy pontosan melyik nap lépek be Szaúd-Arábiába, és biztosra akartam menni, hogy még időben le tudom mondani a foglalást, ezért az egy héttel későbbre és ezer kilométerrel távolabbra, Dzsiddába szólt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ilyen részleteken nem akadnak majd fent a határon. De más aggódnivalóm is volt. A vízumon kívül a határátlépés feltétele volt a szaúdi-covid applikáció, a Tawakkalna letöltése is. Habár ezt már hetekkel korábban megtettem, egyszer sem indult el az app a telefonomon, és semmi jelét nem láttam annak, hogy majd pont a határon térne jobb belátásra. Volt ezen kívül a telefonomon néhány képernyőkép is azokról a közelmúltban megjelent cikkekről, miszerint Szaúd-Arábia eltörli a kötelező PCR tesztet az országba érkezőknek. Sajnos mindegyik csak a légi úton utazók szemszögéből írt a lazításról, abban csak reménykedni tudtam, hogy nekem sem kell teszt.
A szárazföldi határátlépés általában nagyobb fejtöréssel szokott járni. Megfigyeltem, hogy az internetes források többsége valamiért automatikusan légi érkezést feltételez, és külön rá kell kérdezni a szárazföldi belépés feltételeire, ahhoz, hogy az esetleges eltéréseket megismerjük. Sok ország esetében például a vízummentesség csak a repülővel való érkezésre vonatkozik. Máshol a szárazföldi határokon csak autóval lehet átkelni, gyalog nem. Számomra – aki ha nem muszáj, nem repül – ezek mind extra nehézségeket jelentenek a tervezéskor. De extra kalandokat is az utazáskor: így került 3 napomba átlépni Kínából Kirgizisztánba, és így sikerült első kézből megtapasztalnom a gambiai határőrök pitiáner csalását, sőt ennek köszönhetően volt alkalmam egy afrikai ország nagykövetségén a vízum áráról alkudozni is.
Itt a határőrök a szemembe hazudták, hogy kell vízum, miközben egyértelmű volt, hogy nem kellett, és végül két órányi vita után be is engedtek nélküle
Ez alkalommal viszont jobban díjaztam volna egy unalmas, de gördülékeny határátlépést, mint egy újabb izgalmas sztorit. Mivel erről hivatalos információt nem találtam, a vízumot kiállító szervnél kérdeztem rá a szárazföldi határátlépés feltételeire. Ezek voltak a következő papírok a mappában: Több oldalnyi kinyomtatott email arabul és angolul arról, hogy ne aggódjak, az Akaba-Haql határ nyitva van, és gyalog is átléphető. Ezek a papírok alatt már csak a kötelező utazási biztosítás, az Al Ula romvárosába szóló belépőjegyem (ezt érdemes hetekkel korábban lefoglalni), és annak a törvénygyűjteménynek egy példánya volt, aminek az elolvasását és megértését a vízum megigénylésekor ki kellett pipálni.
Tilos például bevinni az iszlámtól eltérő vallás szent könyveit és jelképeit, vagy az iszlámmal összeegyeztethetetlen üzeneteket hordozó ruhaneműket is. Másrészről, a vízumot kiállító oldal büszkén hangsúlyozta a gyakran ismételt kérdései között, hogy már nincs szükség házassági papírokra a közös szoba foglalásához, nem kötelező a fejkendő, és már nők is bérelhetnek autót. Persze, az hogy ezeket így le kell írni, már sokat elmond az országról.
Miközben átvágtam Akaba belvárosán változatos dolgokkal igyekeztem elterelni a figyelmemet arról, hogy az országban, ahova éppen tartok, milyen szabályok is vannak. Kialkudoztam egy hűtőmágnest, tettem egy kitérőt a kikötőhöz, aztán betértem egy boltba is, hogy megvegyem szegényes reggelim összetevőit: egy kenyeret, egy májkrémet és egy doboz tejet. Mindenesetre amikor leültem egy külvárosi padra, hogy mindezt elfogyasszam, elhatároztam, hogy még egyszer utoljára tüzetesen átkutatom a hátizsákomat. Csak hogy végleg megnyugodjak. Mindent alaposan átnéztem még a hálószákomat is kiterítettem. Úgy néztem ki ott az út szélén a borotválatlan arcommal, májkrémes kenyeremmel, hálózsákommal és az egész padot beterítő szennyeseimmel, ahogy egy igénytelenebb hajléktalan a rosszabb napjain.
Cuccaim a padon
Miután megnyugtattam magam afelől, hogy tényleg semmi problémás dolog nincs nálam, összepakoltam, és nekiálltam kigyalogolni a városból. A következő egy óra sétálással és a taxisok visszaverésével telt. Az egyiknél kíváncsiságból rákérdeztem, hogy mennyiért vinne át a határon, de olyan elérhetetlen összeget mondott, hogy meg sem jegyeztem. Miután udvariasan otthagytam, még utánam kiáltott néhány alacsonyabb számot is, majd végül azt, hogy meg fogom bánni, mert ezen a határon senki sem fog átvinni egy stoppost.
Mihelyt elérkeztem az út taxisoktól mentes szakaszára, stoppolni kezdtem. Viszonylag sokat kellett várnom, és aki felvett, az is csak néhány kilométerrel vitt közelebb a határhoz. Folytattam a stoppolást, de itt már érezhetően sokkal kisebb volt a forgalom. Egy autó lelassított, de amikor a tudtára adtam, hogy nem taxira várok, hanem stoppolok, akkor továbbhajtott. Sokáig nem jött senki, és már kezdtem elhinni a taxisofőr szavait az esélyeimről, de végül szerencsém lett. Egy minibusz állt meg. Ők sem ingyen vittek el, de legalább nem egy taxinak, hanem egy kisbusznak az árán. Egyébként csak a határ előtt lévő ipari parkig mentek, és minden lehetséges kereszteződésnél lefordultak a főútról újabb pakisztáni, bangladesi és palesztín vendégmunkásokat felvenni meg kirakni.
Egy bő félórányi zötykölődés után az egyik körforgalomnál én is kiszálltam. Innen már csak egy kilométerre volt a határállomás, gyalogolni kezdtem. Szögesdrót kerítések, üresen parkoló kamionok és az ipari park épületei vettek körül. Autó errefelé már nem járt, kényelmesen sétálhattam az országút kellős közepén is. Végül egy sorompóhoz értem. Kiszedtem az útlevelemet a mappámból, de az egyenruhások első kérdése nem arra, hanem a nemlétező autómra vonatkozott. Elmagyaráztam nekik, hogy nincs autóm, ők pedig elmagyarázták nekem, hogy akkor nincs határátlépés sem, akármit is írtak nekem a szaúdiak az e-mailben. Az útlevelemet azért megnézték és arra is felszólítottak, hogy tegyem el a kamerámat.
Az Akabai-öböl, a távolban Akaba maga
Én együttműködtem, udvariasan válaszolgattam, próbáltam szimpatikusnak tűnni, mert tudtam, hogy az ő jóindulatuktól függ, hogy be tudok-e lépni aznap Szaúd-Arábiába. Egy félórányi csacsogás és sztorizgatás után sikerült is az ügyem mellé állítani őket, felajánlották, hogy felhívják egy kollegájukat, aki át tud vinni. Viszont még a kollega megérkezése előtt egy szaúdi rendszámú autó kanyarodott le a sorompó elé. Egy idős szaúdi férfi ült a volánnál, újdonsült haverjaim pedig rávették, hogy vigyen át engem a határ túloldalán lévő Haql kisvárosába, ha már ő úgyis átmegy. Az öregember belement, elbúcsúztam a sorompó őreitől és beszálltam.
Alkalmi sofőröm nem beszélt angolul, és itt már a jordán SIM kártyám sem működött, ezért még a google translate-et sem tudtam segítségül hívni, kézzel-lábbal kommunikáltunk. Néhány kanyar után megérkeztünk a jordániai határállomásra. Itt viszonylag gyorsan és gond nélkül megkaptam a kilépési pecsétemet, gurulhattunk is tovább a szaúdi oldalra. Hosszú, szögesdrótokkal körbevett út volt a két határállomás között, tényleg nehezen tudtam volna magamat itt gyalog elképzelni. Ahogy itt kanyarogtunk, egyszer csak megpillantottam az első szaúdi zászlót az egyik őrtornyon. Zöld háttér, arab kalligráfia és a pallos. Próbáltam nem stresszelni. Hamarosan megérkeztünk egy újabb sorompóhoz, itt megnézték az útleveleinket, aztán beirányítottak minket a nekünk való sorba.
Beálltunk a határhoz, az öregember leállította az autó motorját. A mappámmal együtt kiszálltam és próbáltam magabiztosnak és lazának tűnni. Annyira laza azért nem lehettem, mint az a 19 éves forma határőrsrác, aki „Hey bro” felkiáltással és „brofist”-tel üdvözölt. Látszott rajta, hogy örül, hogy angolul beszélhet, intett, hogy kövessem, beléptünk egy terembe. Itt egy hasonló korú és hangulatú kollégája fogadott. Leültetett egy kamera elé, készített rólam néhány képet, aztán levette az ujjlenyomataimat is. Még néhány percnyi adatbevitelt követően fel is hangzott az utazók számára létező legmegnyugtatóbb hang: a belépési pecsét útlevélbe nyomásának a hangja. Az útlevelemen kívül más papírra rá sem néztek és a telefonos alkalmazás sem került szóba. Kedvesen elbúcsúztak tőlem, visszasétáltam a kocsihoz, amit éppen néhány másik határőr vizsgált át. A hátizsákom elkülönítve hevert egy közeli fémasztal tetején. Miközben vártam a vizsgálatára, az újdonsült pecsétem nézegetésével próbáltam mesterségesen nyugodtan tartani magam.
A később mellényomott emirátusi pecsét mellett alig kivehető halványságban, de itt van a szaúdi pecsétem!
Végül odalépett hozzám egy őr, és megkért, hogy nyissam ki a hátizsákot. Elkezdtem kipakolni, ő pedig egy metáldetektorral körözött. Ezután előkerültek azok a kis papírcsíkok is, amikről soha sem értettem meg, hogy pontosan mit is hivatottak kimutatni, mindenesetre jó alaposan átdörzsölte velük a cuccaimat. Közben a kutya is megérkezett, hangosan szimatolva kocogta körül a fémasztalt, de nem ugatott fel. Kezdtem lenyugodni. Eddig minden jól megy. Hamarosan az őr is intett, hogy pakoljak össze, és szálljak vissza az autóba. Az öregember már egy jó ideje várt a vezetőülésen, nyelvtudás és internet hiányában pedig még bocsánatot sem tudtam kérni. Végül néhány méterrel később, a következő ellenőrzőpontnál egy angolul értő határőr segített fordítani. Itt viszont kivételesen nem miattam vesztegeltünk egy újabb fél órát. Az autó átvizsgálása következett, egy futószalag elejére kellett ráparkolni, aztán ki kellett szállnunk. A futószalagon sorakozó autók szépen sorban áthaladtak egy épületen, aminek a túloldalán lehetett visszaülni. Ezek után már csak egy utolsó sorompónál kellett megmutatnom az útlevelemet, és meg is voltunk. Ez már tényleg Szaúd-Arábia!
Kis idő múlva megérkeztünk Haqlbe. Köszönetképpen az összes maradék jordán dínáromat az autóban hagytam, és kiszálltam. Már bőven délután volt, és én még aznap meg akartam érkezni az innen 250 kilométerre lévő regionális fővárosba, Tabukba. De az elmúlt bő egy óra azt is bebizonyította, hogy nyelvtudás nélkül nem lesz könnyű dolgom Szaúd-Arábiában. A kommunikációhoz internetre, ahhoz SIM kártyára, ahhoz pedig szaúdi pénzre volt szükségem. Utóbbi nélkül még a stoppolásnak sem maradt alternatívája, stoppolni meg kommunikáció nélkül szinte lehetetlen, ami bezárta az ördögi kört. A baj csak az volt, hogy határváros ide vagy oda, Haqlben egy pénzváltó sem akadt.
