Ki nem emlékezne gyermekkorunk egyik kedves doktoráról Dr. Bubóról, és társairól szóló rajzfilmsorozatra! Viszont arról már kevésbé beszél az utókor, hogy az orvost megszemélyesítő bagoly hajdanán vadásztársunk volt az akkor még kártékony vadnak, vagyis dúvadnak minősített vadfajok elleni „harcban”.

A 18. század folyamán megszerveződő nagy uradalmakban a század második felében, valamint a 19. század folyamán kialakult a céltudatos és rendszeres vadgazdálkodás. A kezdetben cseh, morva és német területekről érkező hivatásos vadászszemélyzet legfontosabb feladata a vadászterület és a vadállomány őrzése volt. Az uradalmak lőjegyzékeiben hasznos és káros vadfajokra osztották a terület vadállományát. A vadgazdálkodási munkák előzményeként forrásainkban először a ragadozók irtása jelent meg, amelyet külön díjaztak. Megfelelő „lőpénz” (Schussgeld) ellenében a vadászszemélyzet tagjai kötelesek voltak rendszeres ragadozóirtást végezni. Így lehetett elérni, hogy nagyobb mértékben sokasodjanak azok a vadfajok, amelyeknek állományát a vadászati lehetőségek megtartása és növelése céljából védeni, illetve fejleszteni akarták.

Az apróvadtenyésztés érdekében folyamatosan pusztítani kellett a sok „görbecsőrűt”, ahogy korábban nevezték azokat a ragadozó madarak csoportjába tartozó fajokat, amelyek mára már védettek, mint például a különböző sólyom, sas, héja, ölyv, kánya és vércse félék, valamint a karvaly. A régi vadászati szakszemélyzet ragadozómadarakkal kapcsolatos ismereteit érzékeltetik a legnagyobb magyar vadász, gróf Széchényi Zsigmond, Ahogy elkezdődött című könyvében írt sorai:

„Azok a régi vadőrök bezzeg csak kétféle ragadozót ismertek: „sast” – másnéven „tikhordó kányát” – meg „vércsét”. […] azok közt a „sasok” közt bizony egyetlen valóságos sas nem volt, s hogy a „tikhordók” – azt a néhány szál héját kivéve – sosem hordták el a tyúkot.”

A nappali ragadozó madarak, és a többi kártékonynak, dúvadnak minősített madár, mint például a szajkó, varjú és a szarka gyérítésére alkalmazták az ún. „uhuzást”, amelyet egyfajta lesvadászati módnak is tekinthetünk. A forrásokban régies nevén nagyfülesbagolyként említett uhu (Bubo bubo), mint a vadászatban használt segítőtárs, itt a csali szerepét tölti be.

Egy sikeres uhuzás terítéke

(Fotó: dr. Studinka László, Nimród, 1969. ápr.)

Lényege, hogy kihasználja a nappali ragadozómadarak és varjúfélék baglyok iránti ellenszenvét. A nap közben elrejtőző éjszakai madarat, ha meglátják nappal tevékeny ellenlábasai, akkor zavarják és megtámadják. A baglyot egy jól látható helyre kiültették egy egy méter magas T alakú fára, amelyhez egy két méteres szíjjal odabéklyózták a lábát, hogy le is tudjon szállni a földre. A bagolytól sörétlövésnyi távolságra egy földbe süllyesztett kunyhót építettek, amelynek széles lőrése emelkedett csak ki a föld szintjéből. Ezzel elérték, hogy mindig a jól belátható, tiszta légtérbe tudtak lőni az uhu veszélyeztetése nélkül azokra a madarakra, melyek megtámadták a csalimadárnak használt baglyot. A ragadozó madarak irtásán kívül az uhuval való vadászat kellemes szórakozást is jelentett, mert a ragadozó madarak egy részét röptében kellett lőni. Csak az uhunál kisebb testű ragadozómadarak, a hollófélék és a szajkó ültek a környékbeli fák ágaira, ahol könnyebben lehetett puskavégre kapni őket.

Az Uhu-kunyhó vázlatos rajza

(Kép: gr. Festetics Pál: A vadőr tudnivalói, 1935)

Uhulest tavasztól késő őszig alkalmazták, de a legkedvezőbb időszak a ragadozó madarak vonulásának ideje, vagyis augusztus közepétől november végéig tartott. A kézi tűzfegyverek vadászatban való elterjedése előtt sólymot használtak az uhuzásnál. Az előre elkészített leskunyhóba húzódott be a vadász, öklén a sólyommal. Az uhut hamarosan észrevették az arra szálló varjak, és mérges károgásukkal szárnyalták körül. A vadász erre hirtelen kilépett a kunyhóból és levette vadászmadara fejéről (és szeméről) a ún. sólyomsapkát és a varjak közé dobta a vadászmadarat. Egy ismeretlen mestertől, 1582-ből származó német nyelvű szatírikus ábrázoláson egy vadász kezében „T”-fához kötött bagoly látható.

A bagoly a korban nagyon népszerű állat volt, sokoldalú jelentéssel felruházva. Ennek megfelelően gyakran feltűnik különböző képzőművészeti alkotásokon, melyeket hosszan sorolhatnánk a festményektől a bagoly alakú ivókupáig. Érdemes megemlíteni, hogy a kassai aranykincs edényének záró fedelén, több állat alakjával együtt megjelenik egy ágon ülő bagoly is. A korabeli szimbolikus világ együttes mondanivalóját a mai kor embere már nehezen érti meg, azonban érdekes, hogy pont egy olyan vadászati mód is állhat ezen ábrázolás mögött, mivel mára már nem annyira gyakorlott és ismert, mint a korban volt.

Sánta Ákos