Jobban jársz, ha készülsz
Ha a mesés Keleten jársz, elkerülhetetlen, hogy találkozz a baksis, avagy borravaló intézményével. Akár kérik, akár önként és dalolva adod, nem árt tudomásul venned, hogy ez az intézmény a keleti életmód, az arab világ szokásainak része. Készülj rá, így nem rontod el a nyaralásodat azzal, hogy bosszankodsz a feléd nyúló, szinte kéregető kezek miatt. Ugye előfordult már veled, hogy olyan szolgáltatásért is adtál borravalót, amivel nem voltál teljesen elégedett? Egy elrontott hajvágás, egy kelletlenkedő benzinkutas, egy szervízdíj felszámítása után adott borravaló az állott, hideg ételért a vendéglőben… Te is tudnád folytatni a sort. Mégis, sokszor érezzük, hogy van valami kényszeres együttműködés még itthon, Magyarországon is ebben a témában, és igen, sok olyan esetben is adunk borravalót, amikor nem szívből érezzük, hogy jogos.
Amikor még nem tudtam, hogy mennek a dolgok Keleten
Ugyanezek a dolgok keleten kicsit másként működnek. Ott a baksis jár, ott a baksis az élet, a megélhetésben nagyon fontos szerepet játszik. Volt rá eset, hogy megalkudtam egy arab sofőrrel egy egész napos kirándulásra, amit becsülettel végig is csinált. Az út végén búcsúzkodáskor kifizettem a megállapodott költséget és nem értettem, miért reklamál, hogy baksist szeretne. Azt hittem, azzal, hogy előre kölcsönösen kialkudtuk a szolgáltatás árát és én kifizetem, le van zárva a biznisz. Nem titkolt bosszankodással hozta tudomásomra a taxis, hogy meg kellene fejelnem a napidíját. Annak ellenére, hogy nem tett többet, mint amiben megállapodtunk. Megtagadtam a plusz költséget és tűrtem, ahogyan arabul válogatott szitkokat szórt rám.
Volt úgy, hogy egy jó fellépésű férfi odajött hozzám az egyik keleti országban az utcán és megkérdezte, van-e szükségem információra. Erre ugye aligha lehet nemmel felelni, mert az akkor még internet nélküli világban persze hogy jól jött volna „az információ”. Igaz, hogy nem tudott semmi érdemlegeset mondani, csak el akart vinni valamelyik haverja üzletébe. A két perces párbeszéd végén benyújtotta a számlát és tartotta a markát a baksisért. Én meg nem akartam kifizetni a „szolgáltatást”, aminek – akkor még nem értettem miért -, harag lett a vége.
Aztán ott volt az a kirándulás, amikor olyan csúnyán elszámoltam magam egy dél-kelet ázsiai országban. A csónakosnak borravalót adtam a kirándulás végén, de amikor meglátta a markában a pénzt, az öregasszony teli torokból elkezdett kiabálni. Pár perc múlva már minden szempár felém irányult. Először nem értettem, miről van szó. Nem is érthettem, mert számomra ismeretlen volt a nyelv, de rövidesen rájöttem, hogy valószínűleg nem hízelgő dolgokat mondhat rólam. Rájöttem, hogy elkalkuláltam magam, és egy nullával kisebbre nyílt a bukszám. Biz’ isten nem volt szándékos, rosszul váltottam át fejben a pénzt.
A csónakos meg persze kikelt magából, amiért annyira kevéssel szúrtam ki a szemét. Pellengérre állított, hogy milyen kicsinyes vagyok és rajtam röhögött a fél falu. Sajnos mire rájöttem, mi a baj, már késő volt, nem tudtam korrigálni.
Nyugaton sem nagyon más a helyzet
Egy másik eset Peruban történt velem, ahova kivételesen csoporttal utaztam. A szállodai becsekkoláskor szóltak, hogy a hordár viszi majd fel a csomagokat mindenkinek. Azon kívül, hogy utálom az ilyen kényszervárakozást, életerős fiatalemberként úgy gondoltam, majd megoldom én magam. Nekilódultam a két bőrönddel a második emeletre, naná, hogy nem tolongok a liftnél. Kis híján szó szerint elájultam. A nagy igyekezetben elfeledkeztem a magaslati levegőről, és az oxigénhiánytól majdnem elájultam. Nem mintha verseny lett volna, de végül mindenkinél később értem fel, és még örülhettem, hogy ennyivel megúsztam. Jobban jártam volna, ha kivárom a soromat és kifizetem a borravalót. Hasonló eset történt New Yorkban is, ahol ugyancsak kivételes alkalmak egyikekor, egy nagyon elegáns szállodában laktam. Ugyancsak hordárral fordult elő, csak ott nem kérdezte senki, hogy kérem-e a szolgáltatást. Amíg kiszálltunk a kocsiból, a böröndjeim már ugrottak is a hordárkocsira. Nem volt mit tenni, hozták is utánam a szobába, miután végeztem a recepciónál. Én – akkor még kezdő utazóként, aki előszőr járt az USA-ban, nem adtam borravalót. A hordár fél percig topogott az ajtóban, mire nekem leesett a tantusz. Adtam neki egy dollárt, ő pedig sértődve távozott, szinte rámvágta az ajtót.
Idővel rájöttem, hogy nem érdemes a saját elvárásaim szerint hozzáállni az adok-nem adok baksist kérdéshez. A keleti kultúrában, légkörben, sőt a turizmus világában benne van az, hogy elvárás a borravaló. Amikor az egyik szállodában takarítatlan szobát kaptam egy másik vendéggel párhuzamosan, rögtön tudtam a dolgomat. Adtam a portásnak egy kevés baksist, és mire körülnéztem, már költözhettem is a szép, tiszta szobámba. A másik vendég harsányan és lekezelően követelte a takarítást, amit végül meg is kapott, de várhatott rá vacsora utánig.
Nem éri meg ilyen dolgokkal elrontani a saját hangulatodat amikor szabin vagy. Most már úgy állok hozzá, hogy ilyenkor nem az igazságot kell keresni, hanem a gyors, rugalmas megoldást. És ebben a keleti népek nagyon ügyesek. Sőt, ma már beleszámolom az utazás költségeibe azt a kiadást.
Gyerekkérdés
A sokkal fájdalmasabb látvány a kéregető gyerekek kérdése, ami mellett szintén nem lehet elmenni. Rendre megeshet veled is, hogy odamennek kunyerálni hozzád. És hát ugye gyerekek, és igen, legtöbbjük éhes és ezzel segít be a családi költségvetésbe. Szinte a világon bárhol találkozol a jelenséggel, és sokszor mi, jómódú utazók adunk szájukba ételt.
Egyesek azt állítják, hogy nem szabad nekik pénzt adni, mert ezzel hozzászoktatod őket, és majd emiatt nem is akarnak dolgozni. Mások azt mondják, hogy legyen nálad valami apróság – vagy sok apróság -, amivel feloldhatod az ilyen helyzeteket. Láttam erre jó megoldást például Borneón, ahol előre felkészültem és vittem magammal a gyerekek számára ajándékokat (kifestőkönyvet, színes ceruzákat, édességet stb.)
A háttér
Van azért egy vallási, filozófiai háttere is keleten a baksisnak, legalábbis a keleti országokban. Az iszlám híveinek egyik fő parancsolata az adományozás, avagy „zakat”, amely parancsolat azt mondja, hogy minden igazhitű kötelessége a szegényebbek adománnyal való segítése. Sőt, ennek mértékét is meghatározzák: a nem létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át kell eladományozni. Az egész baksis história ebből táplálkozik.
Mondhatnád, hogy rendben, de Te nem tartozol ahhoz a valláshoz. Ez igaz, de azt is szokták mondani, hogy ha Rómában vagy, akkor viselkedj úgy, mint a rómaiak. Én úgy gondolkodom erről, hogy a saját helyi komfortérzetem megér annyit, hogy ésszerű keretek között igenis adok baksist. Nyugodtabb a lelkem, és derűsebbek a napjaim.
Edőcs István, utazó
