KRITIKA Miles Morales önálló sorozata az utóbbi időben nemigen nyerte el a tetszésemet, ám a jelek szerint ezzel a véleményemmel én kisebbségben vagyok, mert a tengerentúlon egész szépen fogy a Miles Morales: Spider-Man. Azt nem mondanám, hogy szárnyalnak az eladások, de Ahmed és Garrón azért stabilan tartják képregényüket egy erős középszinten, és a tucatnyi új és újrainduló cím, valamint esemény közepette már ez is elismerésre méltó teljesítmény, szóval nagy gratula nekik.

Feltehetőleg a héten megjelent legfrissebb felvonás sem fog szégyent vallani az eladási számok szempontjából, hiszen tulajdonképpen ebben zárul le az első nagy sztori, a Sírkő utáni hajsza, ráadásul egy vadonatúj, meglehetősen érdekesnek ígérkező karakter színre lépésével. Minden megvan tehát a sikerhez, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy ez alkalommal talán én is jobb értékelést tudok majd adni… Lássuk tehát Miles legújabb kalandját részletesen kivesézve!

Alakul ez, alakul! Ahmed végre összekapta magát kicsit, és szinte mindent megkaptam tőle, amiket a korábbi számokban hiányoltam, úgyhogy igen, elmondhatom, hogy most nem lehetett okom panaszra. Váratlan fordulat? Végül is az új karakter kiléte nevezhető annak, szóval pipa! Főgonosz? Hát, Sírkő nem épp izgalmas és eredeti figura, de legalább van valaki, tehát pipa! Pörgős, szórakoztató cselekmény Miles szuperhősi és civil életében egyaránt? Ez is pipa!

De kezdjük az elején: Starling. Miles gyakorlatilag vele lóg csaknem a teljes fejezeten át, a sztori elejétől a végéig, így bőven van időnk megismerni a kisasszonyt, aki… Hős? Gonosztevő? Hm, talán valahol a kettő között, egy afféle a határvonalon egyensúlyozó hölgyemény, mint amilyen a Fekete Macska Peter Parker életében. Az ő felbukkanásával már végképp biztossá vált, hogy Ahmed egy hasonló mellékszereplői kört kíván kiépíteni Miles köré, mint amilyen Peter körül volt szuperhősi karrierje kezdetén, hiszen könnyen felfedezhetők a párhuzamok nemcsak Starling és a Fekete Macska, de Sean és Flash Thompson, vagy akár Dutcher igazgatóhelyettes és J. Jonah Jameson között is. Ez ugyan nem túl eredeti húzás, de persze még bármi lehet bármelyikükből, egyelőre pedig elég érdekesek így is, ahogy vannak, még ha többé-kevésbé „másolatok” is.

Na de kanyarodjunk most vissza kizárólag a Miles–Starling duóhoz, akiket számomra legalább annyira élvezetes volt olvasni, mint a Miles–Rínó párost. Annak ellenére, hogy más-más módon kívánják megközelíteni a Sírkő-ügyet, hamar megtalálják a közös hangot egymással, és talán valami kezdetleges romantikus szál is kezd kibontakozni közöttük (amely egy újabb kikacsintás lehet Peter és a Fekete Macska kapcsolatára), még ha Starling valamivel idősebb is Pókunknál. Persze hiába ő az idősebb, végül mégis Miles viselkedik érettebb módon, és sikeresen megakadályozza, hogy Starling gyilkossá váljon. Sok szempontból tehát a két fiatal eleinte egymás ellentétei, de a felvonás vége felé haladva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, megértve és elfogadva a másikat – bár annyira azért nem, hogy Miles felfedje valódi kilétét szárnyas társa előtt, amelyen Starling is legalább annyira megsértődik, mint hősünk barátnője, Barbara. Hát még ha tudnák, hogy a The War of the Realms: Journey Into Mystery számaiban bezzeg az ifjú Pókember boldog-boldogtalannak elárulta, ki is ő, és már a maszkját sem viseli egy ideje…

Ezzel pedig elérkeztünk az aktuális szám központi témájához: a titkokhoz. Pókember számára a legfontosabb titok a személyazonossága, amelyet nem kíván feladni senki kedvéért, csakhogy egy titok megtartásának legalább annyi káros következménye lehet, mint a felfedésének, ahogy azt most Miles a saját bőrén tapasztalta meg mind Starling, mind Barbara példáján keresztül. Ugyanakkor ott van Starling, aki nyíltan elmond magáról mindent Milesnak, miközben a fiú végig maszkot visel, így megtudjuk az igazi nevét, a céljait, hogy kinek az unokája (ezt nem lövöm le, meghagyom meglepetésnek)… Bátor húzás, nem mondom! Végül itt van még a legsúlyosabb titkokat hordozó tagja is Miles családjának: a nagybátyja, Aaron, aki valamilyen módon kötődik a Sírkőnél történtekhez… viszont ennek a rejtélynek a megoldására még várnunk kell legalább a következő fejezetig.

Azt hiszem, ezzel a sztoriról le is írtam minden említésre méltót. Maga a főgonosz, Sírkő, mint már írtam, nem éppen érdekfeszítő karakter, de legalább végre elintézték őt egy látványos akciójelenet keretében, Miles iskolai életében pedig túl sok változás nem történt – Sean és Dutcher továbbra is gyűlölik őt, Ganke még mindig jó arc, szegény Barbara meg nem tud mit kezdeni Miles folytonos titkolózásával. Ennyi, meglátjuk, hová futnak majd ki ezek a mellékszálak.

Végre eljött az ideje, hogy Garrón igazán szabadjára engedje a képzeletét, és megtervezze egy vadonatúj álruhás karakter, Starling kinézetét. Tán mondanom sem kell, hogy, mint mindig, ezúttal is briliáns munkát végzett: a szárnyas leányzó egyszerre dögös és fenyegető jelenség, és ugyan teljesen önálló figura, mégis első ránézésre hozzákapcsolható egy klasszikus gonosztevőhöz, akihez rokoni szálak is fűzik, mint kiderül. 

Egyébként úgy általánosságban a teljes kiadvány látványvilága pazar, a szokásos részletgazdagsággal, szóval ezen a téren semmi meglepetés nem ért minket. A Pókember–Sírkő–Starling összecsapás elképesztően dinamikus és izgalmas, és nem győzöm hangsúlyozni, mennyire imádom, hogy Garrónnál még az utolsó, jelentéktelen kis háttérszereplő is totál egyedien kidolgozott külső jegyekkel bír. Egyszerűen fantasztikus.

Erről van szó, kedves Ahmed úr, így kell ezt csinálni! Szórakoztam, izgultam, nevettem, új karaktert ismertem meg, továbbá a lezárás alapján a folytatás is érdekes rejtélyekkel lesz tele. Miles életének minden szegletében zajlottak az események, és úgy haladtunk előre, hogy egyszer sem akadt meg a cselekmény, ugyanakkor volt idő lefektetni Starling jellemének és Pókemberrel alakuló kapcsolatának alapjait. Én a magam részéről villámgyorsan megkedveltem őt, úgyhogy élénken remélem, hogy látjuk még a közeljövőben.

A rajzok fenomenálisak, ezt már megszokhattuk, negatívumként tehát csupán a nem igazán eredeti, a klasszikus Pókember-sztorik figuráira erősen emlékeztető mellékszereplőket tudnám megemlíteni. Még kéne egy igazán ütős főgonosz, talán egy leheletnyivel több dráma, és akkor már egy magamfajta szőrszálhasogató sem találhatna semmi kivetnivalót a sztoriban. Legyen ez most négy és fél Pókfej az ötből, mert tényleg rendkívül elégedett vagyok.