Nos, kedden hajnalban felvettem az árut és elindultam Németország felé. Az M1-esen két órát álltam, mert egy kolléga belerongyolt a szalagkorlátba, és összelapította a saját fülkéje...láttam a kivágott ajtajú kamiont, mikor megindult a forgalom. Ráadásul szinte ugyanott, ahol pár hónapja egy másik kamion fülkéje lapult ki. Mind a két eset délelőtt történt. Ilyenkor azért az ember kicsit elgondolkozik az élet dolgain...pláne a két nappal későbbi események tükrében ijesztő a dolog, de ne szaladjunk ennyire előre.

Valaki kutyát sétáltatott az autópályán...csak, hogy érzékletesebb legyen a statika. :P

Prága mellett éjszakáztam egy apró 0-24-es kútnál. Már aznap éreztem, hogy valami nem 100%, de annyiszor turnéztam már kisebb-nagyobb rosszullétekkel, hogy ezért nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak. Ha hazamegyek, most már azért kivizsgáltatom magam, gondoltam.

Kedden leraktam egy nagyon aranyos kis német faluban, ahol az egy szem nyitva lévő vendéglátó-ipari egység egy kis autentikus olasz pizzéria volt, autentikus olasz kávéval, autentikus olaszokkal. :)

Kellemesen csordogáltam a kis utakon a pálya felé, százéves, gerendaszerkezetes házak közt, harminccal. Mert a németek nem szeretik, ha dübörög a faluban a kamion. Igazuk is van. Jó nagy mezőgazdasági térség, mindenhol búza-kukoricaföldek. Aratás közepén, traktorokkal tarkítva, de nem sietünk sehova, gyönyörködünk a tájban. Mivel hajnalban keltem, délután már meg is álltam a felrakótól 6 kilométerre, már ilyenkor csurig vannak a parkolók, de én pici vagyok, bepréseltem a Mercit a parkoló végébe.

Kávé, felpakolás, feltankoltam magam paradicsommal a hazaútra, mert a gyomrom nem volt nagyon elemében. Úton a másik felrakóm felé egyszer csak kezdtem émelyegni, a fejem mintha egy nagy kéz nyomta volna össze. Még most is görcsbe rándul a gyomrom, ha visszagondolok rá. Félreálltam egy felhajtó végénél, felhívtam a fuvarszervezőt: Houston, van egy kis baj.

Aztán apukámat, és lassan elkezdtem gurulni a leállósávon. Közben folyamatosan beszéltem, és mondtam, mi a helyzet. Megláttam két földmérőt a zajvédő falon lévő kis ajtón kilépni. Azonnal megálltam, magamra kaptam a kukásmellényt, és elbotorkáltam hozzájuk. Mondtam, hogy nagyon rosszul vagyok, hívjanak mentőt. Egyikük beszélt angolul, rendkívül segítőkészek voltak. Közben leültem az árnyékba, és egy kétliteres vizesüveget kortyolgatva próbáltam nem elájulni, és elkerülni a pánikot.

Közben eszembe jutott, hogy azt mondta a Nagyfőnök, hogy amíg küldetésetek van a földön, addig nem esik bajotok. Nekem még tart a küldetésem: be kell futtatni a Leechert, meg kell csinálnom a világ legjobb fényeit a Beast in Black-nek, nem is beszélve arról, hogy csak kéne unoka egyszer a szüleimnek. Ez segített, innentől nem kerülgetett a pánik, aztán meg is jött a mentő.
Itt még azt hittem, tovareppenhetek a szelek szárnyán...

Beültettek, megmérték mindenemet: EKG, vércukor, vérnyomás. Klíma, ekkorra már három liter vizet megittam, jobban lettem. A baj csak az volt, hogy 15 percenként kipisiltem vagy 3 decit, és ez már – bár kevésbé gyakran – két napja hasonló volt. A mentő manus jó arc volt, lehozta a Mercit a pályáról, a mentőt a két csinos lyány egyike vezette. Egy parkolóban félreálltunk, jobban vagyok, mehetek tovább. Elmentek, de már éreztem, hogy megint rosszabb. Elgurultam Bielefeldbe, de nem értem el a felrakót. A raktárnál megint kihívattam magamra a mentőt. Mindenki nagyon segítőkész volt, és mindenhol volt valaki, aki beszélt angolul. Félreálltam a teherautóval és bevittek a Franziskus kórházba. Mindig mondom, hogy Istennek van humorérzéke. Én két ferences iskolába is jártam, amik igen nagy hatással voltak az életemre. A Franka nélkül biztos nem az az ember lennék, aki vagyok. Hát a Franziskus Hospital nélkül meg nem tudom hol lennék...

Itt, azt leszámítva, hogy semmi étel nem volt bennem, és rendszeres vendége voltam a vécének, jobban lettem. Befektettek egy ágyra a sürgősségin, és kedvesebbnél kedvesebb fiatal hölgyek ugráltak körül. Ismét EKG, most vérvétel is, majd infúzió a folyadékpótlásra.
Jött egy kedves fiatal doktornő, és kikérdezett. Bár csak a szemeit láttam, beléjük volt írva, hogy jó ember, jó kezekben vagyok. Nyilván jól meglepődött, amikor mondtam, hogy mi az eredeti munkám. :D

Pár óra múlva behívtak egy szobába, és megjelent a morcos, még maszkban is borzasztó antipatikus főorvos úr. Közölte, hogy nem vagyok életveszélyben, ezért a biztosítás nem fedezi, de azt javasolja, maradjak bent éjszakára megfigyelésre. Megkérdeztem azért biztos ami biztos: doktor úr, ha elájulok az autópályán és árokba hajtok, az nem számít életveszélynek? Az őt nem érdekli. Az a cégem illetve Magyarország baja. 450 euró, most azonnal. Főnök, jófej volt, rögtön utalt. Kicsit bizonytalanul ácsorogtam, a góré eltűnt, ekkor visszaküldtek a szobába, belém toltak egy intravénás antibiotikumot, és megjelent a kedves szemű doktornő. Kérdezgetett, hogy tudom-e hányadika van, meg ilyesmi. Biztosítottam afelől, hogy az agyamnak nincs baja, csak hát ilyen állapotban nem vagyok perfekt angol. Nevetett, és mondta, hogy ő is ezt gondolja.

Kifizettem a recepción a hotel árát, és felmentem az osztályra. Ott már várt a doktornő és megmutatta a helyem. Lent is, fent is minden borzasztó penge volt. A német egészségügyi rendszer...hát igen. Az ott van a szeren. Ráadásul ingyen wifi. És nem tudom, hogy a többi kórházban hogy van, érzésem szerint ferences volta ad egy pluszt, de minden hölgy aki ott dolgozik, rettentő kedves volt. Gyógyszerek, kaja, alvás, infúzió. Délelőtt már sokkal jobban voltam. Ultrahangon is minden rendben. A doktornő (akiről közben kiderült, hogy albán, így már értettem azt a nagyfokú empátiát kelet-európai embertársa iránt. Vagy amúgy is ilyen kedves ember.) azt tanácsolta, hogy ne maradjak tovább, ha jobban vagyok. Elég drága hotel, és csak ügyelet van hétvégén.

Feltankoltak egy rakat gyógyszerrel, taxi, és fél 3-kor már robogtam hazafelé. Majdnem Prágáig jutottam, lelkesen eszegettem az antibiotikumot, kiálltam aludni. Minden szép, minden jó.

Reggeli kávé közben megvitattam egy hasonszőrű, fonott szakállas kollégával a női frontos metalzenekarok szépségeit, majd tovaszaladtam. Prágát elhagytam, de kezdtem megint kényelmetlenül érezni magam. Toltam a vizet folyamatosan, az meg át is folyt, ahogy előző nap...kiálltam, csilleztem az árnyékban, továbbmentem. 20 perc múlva ismét brékingö. Felhívtam apát és a céget, hogy itt ma nem lesz hazajutás. Utolsó erőmből elvánszorogtam egy árnyékos-füves placcra. Nem lett jobb. Amikor már a beszéd is nehezemre esett, a mellkasomra ráült egy medve, lekúsztam a teraszhoz és megkértem egy szimpatikus apukát, aki a családjával ebédelt, hogy hívja ki a mentőket, mert mindjárt elájulok. Nagyon nyugodtan elmondtam neki mi a helyzet, és ne izguljanak, a kórházban csináltak koronatesztet, és ha pozitív lenne, már szkafanderes osztagok rángattak volna karanténba.

Kijött a mentő, rendes fiatal srácok, nekik is elmeséltem mindent, kaptam infúziót, bevittek Brnoba az ügyeletre. Közben egy ismerős orvos tanácsára megdupláztam a gyógyszeradagot, a hűvösben jobban lettem.
A brnoi ügyeletnél eddig kevés nyomasztóbb helyet láttam életemben. Kerekes ágyakon fekvő, borzasztó rosszul kinéző idős emberek a váróban. Ücsörögtem, és vártam, hogy behívjanak. Végül behívtak, megint elmeséltem a történetet, vérvétel. Bent nem maradhatok, nincs ágy, keressek hotelt. Eddigre kiderült, hogy vasárnap haza tudják hozni a teherautót. Ekkor szuperhős apukám elindult GPS nélkül értem otthonról. Én továbbra is ücsörögtem kint, közben behoztak egy nagyon para nőt, aki haját tépve hisztériázott a hordágyon. Elküldték vizeletmintára, megszondáztatták. Méltatlankodott egy sort csehül, majd kisvártatva észrevétlenül eltűnt a vészkijáraton. Igen szürreális jelenet volt.

Este némi táv-térképsegítség után megtaláltuk egymást apával, és elindultuk az utolsó 5 órás pokoli útra. Negyed óránként bokor, közben beszélgettünk sokat, én meg szürcsöltem a vizet, nehogy kiszáradjak. Nem tett jót az autókázás. Győrött beugrottunk az ügyeletre. Itt tenném hozzá, hogy aki szidja a magyar egészségügyet, az vegyen reprezentatívabb mintát, mert lehet, hogy Budapest kritikán aluli, de a győri kórház – ellentétben a brnoival – szervezettségében és kinézetében, valamint a személyzet szakrételmében (abban el is éri), ha nem is vetekszik a némettel, de konvergál afelé. Bár igaz, ez minket budapestieket nem igazá vígasztal. :P

Biztiőr fogad, fertőtlenítés, maszk, oda menjek. Mese, adatok. Üljek le, orvosnak megmutatja. 5 perc múlva. Igyak sok folyadékot, jobb lesz hazamenni. Egyet is értettem vele. Jobban voltam, valószínűleg az autó-üresgyomor stb. kombó tett be. Győrtől 130-cal fél lábon is. Nagyon udvariasak és profik voltak. Megköszöntem, hazaértünk. Hála Istennek.

Pár nap csillezés, új antibiotikum. Hazahoztam a kisautót a telephelyről. Ráadásul megjött Kínából az első saját Peli case-em. Majd néha körbehúzom benne a keverőt a ház körül, ha már nagyon hiányzik a turné. :D

A diagnózis erős bakteriális fertőzés, ami kiszárít. Túléltük. Hat hét gyógyszerkúra, ha Allah is úgy akarja, már jövő héten mehetek melózni.

Nagyon nagy köszönet mindenkinek, aki szorított értem, sokat jelentett. De a legnagyobb a világ legjobb apukájának, orvos barátjának és a kedves albán doktornőnek. Fog kapni egy Leecher cédét. :)

Hú végére értem. Máris jobban vagyok. Vannak dolgok, amiknek jobb kint, mint bent. :P 
Ha nagyon depisek lettetek, olvassatok bele a turnéimba, azok vidámak. :)