Két kérdést szoktak feltenni nekünk az emberek, amikor túrákról beszélgetünk: hova mentek legközelebb és melyik volt a legjobb túrátok?

A hova mentek legközelebbet korábban sem tudtuk megmondani, legalábbis ritkán, kivéve a nagyobb utakat :) A melyik volt a legjobb túrátok egyszerűbb kérdés a számunkra. Sok gyönyörű helyen jártunk, rengeteg jó utazós élményünk van, de az egyik legjobb, a legkülönlegesebb a 4 napos kék túránk volt a Balaton-felvidéken. Tomi sokszor kérte már, hogy legyen belőle blogbejegyzés, pont azért, mert mindkettőnknek kedvence volt, de valamiért mégis mindig elmaradtam vele – talán így tudott mindig a kettőnké maradni.

Gladiátoroztam :)

Nehéz megfogalmazni, miért ez volt egyik legkedvesebb a számunkra. A hely varázsa, az, hogy nem volt tervünk, csak mentünk, aludtunk, ahol ért minket az ihlet, nem rohantunk sehova, időztünk, beszélgettünk az emberekkel útközben? Pár nap alatt olyan pillanataink voltak, amelyekre most, 5-6 év távlatából is úgy emlékszünk, mintha tényleg tegnap történt volna.

A pillanat, amikor Válluson megszomjaztunk... Mint kiderült, Válluson nincs se bolt, se kocsma, ezért bementünk a temetőbe a csaphoz, hogy vizet nyerjünk – és hirtelen a szemben lévő házból füttyentett nekünk a bácsi, és integetni kezdett. Először azt hittük, ki fogunk kapni, de nem. Behívott minket, leültetett a kertben, Tominak és Viktornak fröccsöt, nekem szörpöt hozott, és mesélt, mesélt, az életéről, a favágásról , a környékről, és pár óra múltával úgy búcsúzott tőlünk, hogy „ha újra erre járnak, elvárjuk magokat!” . Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu, hogy Vállus, de ha még egyszer arra járunk, nem megyünk üres kézzel, ez biztos, és el is várhatnak minket, tudjuk, hol laknak. :)

 Erdőrészlet Vállus mellett

Vagy a pillanat, amikor Csobáncra mászva egy kertben szorgoskodó szőlész-borász kiabált utánunk, hogy nem szomjasak? Mi meg persze azok voltunk, és miután megtudta, hogy Tominak aznap, nekem pedig pár nap múlva van a születésnapom, egy-egy üveg bort nyomott a kezünkbe. A föld már nem az övé, hollandok vették meg tőle, de ő gondozza, ő vigyázza.

Proszit :)

A naplementében felérve a várhoz, Tomi főzött nekem egy paradicsomlevest, aztán bekuckóztunk és a várban, királykisasszony módjára alhattam – volna :) Hála az élénk fantáziámnak, folyamatosan úgy éreztem, hogy valaki figyel minket a várban, hogy ott járkálnak a szellemek, néha még beszélnek is hozzám, és mivel a bivakzsákban nem lehet ketten aludni, Tomi kénytelen volt az egyik karját kölcsönadni, átdugni az én zsákomban, és egész éjjel kifacsart helyzetben aludni, hogy ne féljek. Reggel alig élt a karja, de cserébe kapott egy nagyon hálás és viszonylag kipihent szerelmespárt :)

Éjjeli menendékhely

Vagy a tapolcai eső... Nincs rossz idő, csak rosszul felkészült turista... Ugyan volt nálunk esőkabát, de az egész napon keresztül tartó zuhogásra nem voltunk felkészülve. Tapolcára érve első utunk egy kínai boltba vezetett, ahol, még most is emlékszem, 1000 Ft-ért vettünk XXXL-es, full műanyag, egyáltalán-nem-lélegző esőkabátot, hogy a sok literes hátizsákunk is aláférjen. Mivel nyár volt és meleg, ezért az esőhuzat alatt az izzadástól voltunk vizesek, kívül az esőtől. A kabát viszont még most is megvan, elpusztíthatatlan, és bármilyen nagy esőre készülnék itthon, biztos eltenném a túrára.

Kabátok és a szigligeti vár

Badacsony fölött, bivakhelyet keresve, egy matematikai akadémikus invitált be minket magához. Az albínó kisunoka, aki ott nyaralt, még sosem látott ilyen nagy hátizsákos turistákat, ezért a kedvéért mindent módszeresen kipakoltunk, megmutattunk, azt is, miért és mit teszünk el egy sok napos bivakos vándortúrára, mit jelent egyáltalán a bivakolás, hogyan kell felfújni a derékaljat, és hogyan érdemes visszapakolni. Bizony, nálunk a kipakolós challenge megelőzte a korát :) A performanszhoz persze bort is kaptunk, aztán ránk sötétedett, útrakeltünk, és pár telekkel arrébb nyugovóra tértünk, hogy másnap reggel a szememet kinyitva balatoni panorámában gyönyörködhessek.

A Szent-György hegyről lecsorogva egy bácsi a kertjében dolgozgatott, amikor elmentünk mellette, megkínált minket a cseresznyéjéből. Nagy, húsos, germesdorfi cseresznyék voltak, csupa édesség és finomság :)

Badacsony szőlővesszein

A kocsmákat sosem hagytuk ki – egyik reggel, miután 7 óra körül a lesenceistvándi boltban megvettük a reggelinket, egy kávé miatt betértünk a helyi vendéglátóipari egységbe. Nemsokára sikerült összebarátkozni egy helyi erővel, aki az éjszakai műszak után rögtön itt kezdett – és mikor már reggelinket ettük kint a teraszon, egyszer csak megjelent jégkrémekkel a kezében, amit ajándékba hozott nekünk :)

Az útra hárman indultunk Viktorral, de Viktornak a lábát kikezdte a bakancs, így Szigligettől kettesben folytattuk az utat – ez is színesítette a túrát, mert volt édeskettes része, és volt társasági része is.

Csak tájolunk... :)

Rengeteg gyönyörű kilátópontot fogtunk meg – egy alkalommal a Balatonra néző kilátásba beúszott a magyar zászló, és valahogy ott, akkor, annyira összeállt a kép, hogy úgy éreztük, muszáj elénekelni a Himnuszt. Nehéz leírni, milyen érzés volt, nagyon szerettünk ott, akkor magyarnak lenni.

Ennyi év távlatából is, ennyi élménnyel a zsebünkben, most is azt mondjuk, az egyik legkedvesebb túránk volt. Tomi úgy fogalmazott, veszélyes elindulni egy ilyen útra... veszélyes, mert az ember elkezd hinni Magyarországban, a magyar emberekben. Bárhova mentünk, mindenhol kedvességgel, nyitottsággal, kíváncsisággal fogadtak minket. Van valami varázslat azon a környéken, és bár sokszor beszélgetünk róla, most különösen, hogy újra végig kellene azt a szakaszt járnunk, ezért félek még egyszer elindulni: nem akarom felülírni, azt szeretném, hogy ez mindig így maradjon meg bennem.