Humphrey Bogart karrierjének legmeghatározóbb pontja, az örök klasszikus, a Casablanca (1942) elkészítése volt, aminek hatalmas sikere után még legalább tíz évig írtak számára olyan filmeket, amelyek a nagy előd sikerreceptjét próbálták lemásolni. Bogart főszereplésével készült Casablanca-klónok változó minőségűek lettek, volt köztük végtelenül sikeres film is, ami manapság már a „saját jogán” is klasszikusnak számít, mint a To Have and Have Not (1944), de volt közte meglehetősen közepes film is, mint például az 1951-es Sirocco. A Tokyo Joeban Bogie megint egy egzotikus helyen, ez alkalommal a háború utáni megszállt Japánban dolgozó amerikait játszik, akinek életében újra felbukkan régi szerelme, aki immáron más felesége.

Joe Barrett (Humphrey Bogart) ex-repülős tiszt a második világháború után visszatér Japánba, hogy megnézze mi történt a bárjával és szerencsejáték termével, amit a háború előtt vezetett. Legnagyobb meglepetésére a hely még mindig működik, amit jelenleg Joe korábbi üzlettársa és régi barátja, Ito (Teru Shimada) vezet. Joet sokkolja a hír, hogy halottnak gondolt felesége, Trina (Florence Marly) akit közvetlenül a háború kitörése előtt hagyott el, még életben van. Amikor Joe meglátogatja a nőt, kiderül, hogy hivatalosan elvált tőle, hogy férjhez mehessen Mark Landis ügyvédhez (Alexander Knox), aki a Japánt megszálló amerikai erőknek dolgozik. Joe sértve érzi magát, és már éppen azon gondolkodna, hogyan tehetne keresztbe bosszúból a nőnek, amikor kiderül, hogy van egy közös kislányuk, akit volt felesége egy internáló táborban szült meg azután, hogy Joe lelépett és bevonult katonának. Közben Joe elindít egy légi szállítmányozással foglalkozó vállalkozást Baron Kimurával (Sessue Hayakawa), aki korábban a Birodalmi Japán hírhedt titkos rendőrségének vezetője volt. Joe abban a hiszemben teszi ezt, hogy Kimura penicillint és más gyógyszereket akar a repülővel csempészni, a japánnak azonban ennél sötétebb tervei vannak a járatával...A háború után felbomló stúdiórendszer után a nagyobb sztárok sorban alakították meg a saját kisebb és független produkciós cégeiket, annak érdekében, hogy senki ne szólhasson már bele a munkájukba, amihez az is hozzátartozott, hogy ennek érdekében gyakran dolgoztak együtt gyengébb rendezőkkel. A Tokyo Joe is ezek közé a filmek közé tartozik, amely Bogart produkciós cégének, a Santananak a második darabja, rendezője pedig Stuart Heisler, akinek a legismertebb filmje talán az 1942-es The Glass Key című korai noir, ami Dashiell Hammett regényének filmadaptációja volt.

A Tokyo Joe egy viszonylag komplex és érdekes, ugyanakkor kicsit zavaros történet helyenként komorabb, noiros atmoszférával és némi politikai témával. Mint a legtöbb film, úgy ez is megjelenésének korának lenyomata. Egy olyan időszakot és helyszínt mutat be, amiről viszonylag kevés film készült (főleg olyan, ami nálunk Magyarországon is igazán ismert lenne) és ez a legyőzött Japán háború utáni amerikai megszállásának időszaka. A korszakot realisztikusan mutatja be, ugyanakkor nem merül el ebben a témában túlságosan, mivel mindez inkább csak keretként szolgál a lényeg, a noir melodráma körül.

A háború utáni Japánban egészen 1955-ig nem lehet filmet forgatni, amit a Tokyo Joe készítői úgy kerültek ki, hogy csak egy kamerára és annak kezelő személyzetére kértek engedélyt. A kis csapat aztán számos külső felvételt készített a lebombázott Tokióról, ami még éppen hogy csak éledezni kezdett ekkoriban (1949), és amely képek a lepusztult városról remek noir hangulatot adnak a filmnek, hasonlóan az ugyanebben az évben készült The Third Man című brit noirhoz, amit meg a lebombázott Bécsben forgattak. A helyszíni felvételek másik célja pedig az volt, hogy a Casablancához hasonlóan valamiféle egzotikus jelleget vigyenek a filmbe, úgy, hogy az lehetőség szerint minél autentikusabb is legyen, amely célt azonban csak félig-meddig sikerült elérni. A Tokyo Joe határozottan jobban teljesít ebben, mint a szintén Casablanca-klónként ismert és Szíriában játszódó Sirocco, amelyet teljes egészében stúdióban forgattak, és ami meg is látszik rajta. A Tokyo Joe esetében a probléma abban állt, hogy ezeket a helyszínen forgatott képek egy részét háttérvetítésre használták Bogart illetve a testdublőre mögött (amikor hátulról mutatják karakterét), ami bár megszokott megoldás volt akkoriban, azonban mai szemmel nézve ezek a háttérvetítések mesterkéltnek tűnnek és elveszik az eredeti felvételek természetességét. Így aztán az a fura helyzet áll fenn, hogy a stúdióban forgatott belső jelenetek majdhogynem autentikusabbnak tűnnek, mint a külsők. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a film tényleg japán színészekkel játszatta a japán karaktereket, akik nem valamilyen egzotikus idiótákként viselkednek, mint a korszak legtöbb hollywoodi filmjében teszik azt az általában amerikai színészek más hasonlóan egzotikus szerepekben. Manapság a Toyota Prius időszakában már senki sem gondol Japánra és a japán emberekre úgy, mint legyőzöttekre. Itt, ebben a filmben még azok, és ezt mindenki így is éli meg, az amerikai és a japán karakterek egyaránt, mint ahogy az életben is. A háború alatt nagyon negatív kép alakult ki az amerikai emberek fejében a japánokról, köszönhetően a véres háborúnak, és nem utolsó sorban a háborús propagandának. A kettő együtt aztán azt eredményezte, hogy az amerikaiak a japánokat fanatikus, érzéketlen és kegyetlen embereknek tartották. A háború után azonban változott a politikai helyzet és Japán immár Amerika szövetségesévé vált, ezért megpróbálták eloszlatni a korábbi előítéleteket (és tapasztalatokat), amibe ez a film is besegített. Mindezt azonban okosan és mértékkel tette, úgy, hogy közben nem esett át a ló túlsó oldalára. A film japán karakterei között van pozitív (a barátságos és nyitott Ito) és negatív (a sunyi és manipulatív Kimura) szereplő is, jelezvén azt, hogy mint a világ minden más pontján, itt is vannak alapvetően rendes emberek és seggfejek, mint ahogy a filmben vannak előítéletes szereplők az amerikaiak és a japánok között is, ilyen pl. az a két amerikai pilóta is, akiket Joe felvesz a cégéhez. Az ő negatív megjegyzéseit a japánokról azonban bőven ellensúlyozza Joe Itoval való baráti kapcsolata és nagyobb tapasztalatokon alapuló viselkedése, aki soha nem erősíti meg meg őket előítéleteikben azzal, hogy helyeselne nekik.

A történetet Steve Fisher, a forgatókönyvet pedig Walter Doniger, Cyrill Hume és Bertram Millhauser írták, ami nem sikerült a legjobban, mivel egy koherensnek éppen nem nevezhető filmet eredményezett, amely nem csak a történetére igaz, de műfaját illetően is okozott némi zavart. A Tokyo Joe a történet előrehaladtával mintha váltogatná a műfajait, sokszor oda-vissza, ami nem túl szerencsés. Mintha noirként indulna, hogy aztán a szerelmi háromszöggel és a gyerekkel átmenjen egy romantikus melodrámába, majd közben a légi szállítmányozós és csempész szállal kalandfilm jelleget is kap némi politikai töltettel, hogy aztán a végén megint noirrá váljon egy kiváló, a maga korában nagyon sötét és brutális leszámolásos jelenetben.A szövegére ugyanakkor nem lehet panasz, az jó néhány dialógusban eléri a noir műfajának magasabb szintjét, még ha a legnagyobb klasszikusok (pl. A máltai sólyom (1941) vagy a Double Indemnity 1944) szöveg minőségének magasságába nem is juthat. A dialógusok pár alkalommal a hidegháborús korszak legnagyobb félelmét, az atomháború veszélyét is érezteti:

Joe: „Mi lett azzal a patkányfogó hotellel, ami itt volt a szomszédban?”

Ito: „A B-29-es bombázók parkolóvá alakították.”

Joe: „Még szerencse, hogy leálltak akkor, amikor, különben egész Tokió parkoló lenne ma. Legközelebb az egész világ az lesz, és semmi nem marad, ami parkolhatna.”

A forgatókönyv különböző szálai közül a leggyengébb a szerelmi háromszög, amivel ugye megint csak a Casablancát akarták modellezni, ugyanakkor hiányzik belőle a nagy előd érzelmi hatásossága, ami elsősorban Trina karakterét játszó színésznő hibája volt. A háromszög azonban több dologban is hasonlít a Casablancában látotthoz. A nő szerelméért küzdő két férfi először meglehetősen hidegen viselkedik egymással, azonban idővel megtanulják tisztelni a másikat. A Casblanca végén ugye Bogie karaktere önfeláldozóan lemond a másik, sokat szenvedett férfi javára, a közösség érdekében a szeretett nőről. Itt is hasonló, de mégis teljesen más kimenetele lesz a szerelmi háromszögnek.Joe nagyjából ugyanaz a karakter, mint amit Bogart a ’40-es években szinte végig játszott: a cinikus és mogorva antihős, aki minden látszat ellenére érző szívvel rendelkezik. Ennek az antihősnek pedig, mint minden noirban, itt is rá kell jönnie, hogy nem az ő ruhaujjában van az adu ász, bármennyire is ezt gondolja, mivel ezzel mindig a noirok femme fatale-ja rendelkezik, ami ez esetben meglehetősen rendhagyónak nevezhető, ugyanis ez az adu ász egy gyerek, akinek létéről az antihősnek fogalma sem volt korábban. Mindez azonban az ő hibája volt, hiszen közvetlenül a háború kitörése előtt a nőt magára hagyta egy ellenséges országban, ami nem vall túl nagy lovagiasságra Joetól, na de ezért nem is hős, hanem antihős ő, aki ráadásul visszatérvén és megtudván, hogy a nő él, visszakövetelné magának az első férj jogán, merthogy nem tudott a válásról. Ráadásul azt az információt akarja zsarolásra felhasználni ennek érdekében, hogy nő kiszolgáltatottsága és túlélése érdekében együttműködött a japán titkosrendőrséggel, ami Trina férjének karrierjét alapjaiban rombolná le. Joe féltékeny és férfiúi hiúságában megbántott lelkét azonban meglágyítja a gyerek. Humphrey Bogart mint mindig, most is nagyon jó volt a rá jellemző karakterben, bár mintha egy kicsit fáradtabbnak tűnt volna, mint máskor, és az is érződött rajta egy kicsit, hogy inkább rutinból, semmint teljes odaadással nyomta volna Tokyio Joet. Persze ettől függetlenül, ő, aki egy ilyen szerepet álmából felébresztve is el tudott játszani próba nélkül, most is a hátán vitte a filmet.

A Tokyo Joe egyik gyenge pontja a női főszerepet játszó színésznő, Florence Marly játéka volt. Ő Trinát nagyon hidegen és távolságtartóan játszotta, így karaktere szinte tökéletes kontrasztja Ingrid Bergman melegszívű és kedves Ilsájának. Persze nincs előírva, hogy ugyanolyanra kellett volna vennie a figurát, mint amilyen a női főszereplő volt a Casablancában, de ez a hidegség nem illett Trina karakteréhez, aki nem egy számító és manipulatív femme fatale, hanem sokkal inkább a férfi és a háború áldozata, aki ráadásul ma már egy odaadó feleség és anya, akinek az élete a családja körül forog. A háborús traumái, ami egy kicsit Joe miatt is történt, persze megkeményítheti a szívét, de az a tény, hogy a történet végén is nagyjából ugyanolyan maradt, mint amilyen az elején volt, egy kicsi hiteltelenné tette a szerelmi szálat.

Trina második férjét Alexander Knox játszotta, akinek karaktere meg annyira alulírt, hogy abból körülbelül csak annyit lehetett kihozni, mint amennyit ő kihozott belőle, aki kissé szardonikus, ugyanakkor mégis visszafogott és elegáns, civilizált férfinek igyekezett bemutatni karakterét. Persze előfordulhat, hogy a nézőből előbújik a kisördög, és azt gondolja, hogy őt  csak azért tették a filmbe, mert a külseje emlékeztetett Paul Henreidre, aki a casablancai szerelmi háromszögben Bogie karakterének ellenlábasát alakította. De akár így, akár úgy, az ő szerepét érdemes lett volna kibővíteni, mert így a szerelmi háromszög érdekesebb lehetett volna, ha már a színésznő képességei ezt nem tették lehetővé.A film színészcsapatának érdekes színfoltja volt Sessue Hayakawa, akit talán leginkább a Híd a Kwai folyó (1957) japán táborparancsnokaként ismerhetünk. A Tokyo Joeban a villain karakter alakította, éppen megfelelően rosszindulatúan és tenyérbemászóan.

A Tokyo Joe zenéjét az a George Antheil szerezte, aki majdnem az összes Santana Production által készített többi Bogart filmét is, mint a Siroccoét vagy a Magányos helyen-ét. A háttér zene hozza a kor drámai nagyzenekari zenéjét, a történetben pedig lemezjátszóról illetve flashbackben többször is felhangzik a These Foolish Things c. dal, aminek zenéjét Jack Strachey, szövegét pedig Eric Maschwitz írta. A filmet az a Charles Lawton Jr. fényképezte (a stúdióban), aki két évvel korábban Orson Welles egyik híres noirjában, a Shanghaji asszonyban is operatőrként dolgozott, így sejthetjük, hogy a látvány nem lesz rossz, ami a film nagy részére igaz is, ugyanakkor Trináék házában játszódók már közel sem annyira látványosak, amit azonban ellensúlyozni tud a japán belsőkben fényképezettek autentikussága és a film utolsó jelenete, aminél nem sok látványosabb korabeli noir akció jelenet létezik.

A Tokyo Joe-t a nem túl ismert vagy jelentős filmrendező, Stuart Heisler rendezte, ami akár egy jó film is lehetett volna, ha egységesebb lenne, ha a női főszerepet egy jobb színésznő játszotta volna, ha az egyébként ígéretes, egyedi és érdekes elemeket – különös tekintettel a háború utáni japán környezetre - tartalmazó sztoriból többet kihoz, mint egy rutin melodráma és kalandtörténet, ha, ha, ha. Na igen, egy csomó ha van ebben a mondatban, így aztán megállapíthatjuk, hogy minőségben és jelentőségben inkább a rutin Casablanca klónok közé tartozik, és sokkal inkább a Siroccoval mondható azonos kategóriának, bár annál egy fokkal jobb, és nem a maga jogán is klasszikus To Have and Have Not-tal.

Értékelés: 7/10, de ebben már a Bogart faktor miatti plusz 1 pont is benne van.

Részlet a filmből, Joe megzsarolja a nőt, majd megtudja, hogy a gyerek az ő gyereke: