Könnyű cinikusnak lenni és látatlanban elutasítani A Fabelman családot, Steven Spielberg önéletrajzi ihletésű harmincnegyedik nagyjátékfilmjét - egy két és fél órás Spielberg-mozi a “mozi varázsáról”, a címében egy  “fable”-szójátékkal? Mégis kinek van szüksége erre? Ez a fajta önmagától elszállt, nosztalgiába fulladó “film a filmről”-koncepció vezet az olyan fojtogatóan szentimentális, édeskés maszlaghoz, mint a Cinema Paradiso, vagy rosszabb esetben az olyan veszélyesen kisiklott látomásokhoz, mint az a Babylon című moslék. De a helyzet az, hogy a jó öreg Steven ezúttal meglepett minket, és A Fabelman család egy remekmű, ami nem csak a felnőtté válásról, de a moziról is tud váratlanul árnyalt, elgondolkodtató dolgokat mondani - nem annyira az említett filmes vonulathoz, inkább a nagy mesterek kései, pályaösszefoglaló alkotásaihoz van köze. A Fabelman család az Spielbergnek, ami A szaké íze volt Ozunak, a Gertrúd Dreyernek vagy a Fanny és Alexander Bergmannak.

Bár a főszereplő család nevét Spielberg és társírója, Tony Kushner - akivel a rendező korábban együtt dolgozott a Münchenen, a Lincolnon és a West Side Storyn - megváltoztatták, A Fabelman család nem nagyon akarja titkolni, hogy valójában Spielberg valódi családjáról és New Jerseyben, Arizonában, majd végül Kaliforniában töltött serdülőkoráról szól. A nyitójelenetben Spielberg alteregóját, a kis Sammyt a szülei életében először elviszik a moziba, ami épp Cecil B. DeMille Oscar-díjas 1952-es cirkuszi eposzát, A földkerekség legnagyobb show-ját játssza. A film ijesztő vonatszerencsétlenség-képsora mélyen megrendíti a fiút, és arra készteti, hogy reprodukálja a felvételt egy játékvonattal és apja 8 mm-es kamerájával. Innentől Sammy (Gabriel LaBelle) gyerek- és kamaszkora egyre ambiciózusabb amatőr filmek forgatásával telik, melyeket többek között a korszak alacsony költségvetésű szörnyfilmjei, apja második világháborús tapasztalatai és John Ford elégikus western-klasszikusa, az Aki lelőtte Liberty Valance-t inspirálnak. Ezzel párhuzamosan a családi élet konfliktusai is zajlanak, nem utolsósorban Sammy és szülei között, akik két egészen másfajta világlátást képviselnek: a zseniális, munkamániás számítástechnikai mérnök apa, Burt (Paul Dano) elutasítja, vagy legalábbis nem nagyon érti fia szenvedélyét, a labilis művészlélek és be nem futott koncertzongorista anya, Mitzi (Michelle Williams) ezzel szemben inkább bátorítja Sammyt, ezért is fáj még jobban a fiúnak, amikor később felfedezi Mitzi hűtlenségét. És persze ott van Borisz bácsi (Judd Hirsch rövid, de annál emlékezetesebb epizódszerepe), a vén cirkuszi idomár, aki nem nagyon köntörfalaz, ha a művészi önmegvalósítás üldözéséről van szó.

De ha csak ennyiről lenne szó, ha A Fabelman család csak Steven Spielberg érzelmes visszatekintése lenne saját múltjára és a mozi úgynevezett varázsára, akkor aligha lenne ott a rendező legjobb munkái közt. Én azonban úgy látom, hogy ez a film Spielberg 2001-es félreértett mestermunkájához, az A.I. Mesterséges értelemhez hasonlóan az a ritka pillanat, amikor Hollywood e gyakran ismerős csillagporos konvenciókhoz ragaszkodó titánja kimerészkedik a veszélyzónába és megpróbál valami nehezen megfoghatót és önmagánál nagyobbat teremteni, valamit, ami egy kevésbé hozzáértő ember kezei között könnyen irányt veszíthetne és katasztrófához vezetne. De itt Steven Spielbergről beszélünk, és ha egy dologban biztosak lehetünk az az, hogy ő nem fogja elveszteni az irányítást. És talán abban is, hogy a Terence Davies Távoli hangok, csendéletét és A hosszú nap véget érjét idéző elveszített gyerekkori ártatlanság- illetve rég letűnt kor-visszhangoknak és a szégyentelen önmitologizálásnak ezt az elegyét csak és kizárólag Steven Spielbergtől fogadnánk el.

Ez a váratlanul vakmerő hozzáállás a film parádés második felében mutatja meg magát igazán: amikor Sammy egy családi kirándulás felvételeit visszanézve ráeszmél, hogy édesanyja és a családi barát Bennie bácsi (Seth Rogen) között több van a barátságnál nem csak az ártatlanságot veszíti el visszafordíthatatlanul, de azt is felismeri, hogy a film, ami számára mindaddig kizárólag az önfeledt boldogsággal volt rokonértelmű, jóval nagyobb erejű dolog és van, hogy jóval keserűbb is. Ami ezután következik, az nem valami “Spielberg legnagyobb slágerei”-féle jutalomjáték, amire talán számítottunk, hanem a mozi valódi hatásának a vártnál jóval mélyebbre hatoló és éleslátó vizsgálata. Amikor Burt és Mitzi végül bejelentik gyerekeik előtt, hogy elválnak, Sammy egy rövid pillanatra meglátja önmagát egy tükörben, ahogy filmezi testvérei reakcióját. Később, a végzős bálon levetíti egy osztálykirándulásról forgatott rövidfilmjét középiskolai évfolyama előtt, melyben egyik antiszemita bántalmazóját nevetséges lúzerként, a másikat emberfeletti hősként mutatja be, mélyen felkavarva ezzel mindkét fiút. Ezekkel a jelenetekkel Spielberg arra az egyértelmű és gyakran kétes erkölcsű érzelmi manipulációra fordítja tekintetét, amit újra és újra megbocsátottunk neki, csak mert olyan jól érti a dolgát.

De a legnagyszerűbb bűvésztrükk a végén érkezik, ahol Spielberg filmre viszi saját híres véletlen találkozását John Forddal, a valaha élt talán legnagyobb amerikai filmkészítővel. Az, hogy Ford szerepében a tökéletesen házsártos David Lynch tűnik fel, persze szinte komikusan zseniális gondolat, az a fajta, ami magunktól sosem jutna eszünkbe, de most már lehetetlen volna máshogy elképzelni. A jelenet igazi mágiája azonban abban a szinte játékosan könnyed, és mégis borzongató vizuális gesztusban rejlik, amivel Spielberg felvezeti - megannyi felejthetetlen mozis élmény után lehet, hogy épp ez Steven Spielberg életművének legnagyszerűbb felvétele.