Itt van egy a sok jelentéktelen dolog közül, ami jobban zavar, mint kéne: amikor egy horror-franchise sokadik része úgy tesz, mintha nem is egy horror-franchise sokadik része lenne, hanem valami fontosabb, egy új kezdet, egy nagy irányváltás, vagy mittudomén. Gondolok az olyanokra, mint a 2021-es Halálos kitérő-film, amit úgy reklámoztak, mint az immár hat epizódot megért Dirty South kínzáspornó-széria rebootját, de a valóságban olyan nagyon sokban el sem tért elődeitől, ráadásul meg nem is volt jó.
Márpedig a Sikoly 2022-es ötödik folytatása épp ezt a trükköt játssza el: a film, aminek a tisztességes neve Sikoly 5 volna, egyszerűen ugyanazt a címet kapta, mint Wes Craven 1996-os modern klasszikusa - mintha ez valami újjászületése lenne a híresen önreflektív tinislasher-sorozatnak. És mivel ez egy Sikoly-film, egy ponton még ki is nevetteti saját látszólagos önteltségét (ahogy azt megtudjuk, az oldschool rajongókat eléggé idegesíti, hogy a Döfés 8-at csak simán Döfésnek keresztelték). Bizonyos értelemben persze tényleg újjászületés volt ez, hiszen a 2022-es Sikoly jelenti az első alkalmat, hogy egy Sikoly-filmet nem maga Craven, a horrorfilm 2015-ben eltávozott nagymestere rendez. A rendezői széket öröklő, a Radio Silence-kollektívából ismerős Matt Bettinelli-Olpinn/Tyler Gillett páros tehát igen nagy kihívás elé kellet, hogy nézzen. De sikerrel jártak? Hát... nem is tudom.
Azzal az eredeti 1996-os filmmel Craven nem csak egy sokadik kaszabolós horrort akart leforgatni, hanem egy cinkosan a nézőre kacsintó kommentárt a műfaj játékszabályairól és kliséiről, szabadon eresztve egy rakás megszállott slasher-rajongót a saját slasherfilmjük narratívájában - és közben megállíthatatlanul zúdította ránk az utalásokat közkedvelt régi kacatokra, a Péntek 13-tól az Ismeretlen hívásig. Ebben a tekintetben a 2022-es film készítői több mint kielégítő tisztelgést raktak össze Craven emléke előtt: a Sikoly egyes jeleneteiben a forgatókönyv majdnem szédítő sebességgel hányja fel a populáris mozis terminológiát, a harmadik felvonásban pedig a film olyan szinten önmagába fordul, hogy a karakterek saját maguk jegyzik meg, hogy ez a harmadik felvonás, és úgy kommentálnak a körülöttük zajló eseményekre, mintha végleg öntudatra ébredtek volna. Ha ez épp a megfelelő hangulatban ér, akár vicces is lehet, ha nem, akkor inkább olyan, mint valami kényelmetlenül elnyújtott, fáradt szemforgatásra ösztönző filmiskolás faszverés. Ha legalább ijesztő lenne közben, ami a mozivásznon zajlik - de hát nem az. Olybá tűnik, a Sikoly immár kinőtte a horrorfilm olyan gyermekded modorosságait, mint a félelemkeltés. Mármint, ugyanez a rendezőpáros volt a felelős a Southbound, egy csodálatos, alulértékelt 2015-ös horror-antológia első szegmenséért - az a film egy hamisítatlan, elszállt és félrecsúszott road movie-lázálom egyenesen az amerikai Dél perzselő poklából, a 2022-es Sikolyban ezzel szemben a feszültségteremtés lagymatag úgy, ahogy van és minden egyes jumpscare kiszámítható. Ráadásul van még itt egy fájdalmasan halovány főhős, aki nyomába sem ér az eredeti film Neve Campbelljének, és a végén egy egészen hihetetlen egyenes idézet a Volt egyszer egy Hollywoodból, Quentin Tarantino saját nagyságrendekkel kifinomultabb meta-filmjéből.
Mindez talán nem is zavarna annyira, ha a Sikoly egy ponton nem hozná fel az ősöreg Az utolsó Jedik-vitát, úgy pozícionálva önmagát, mint valami vakmerő szembehelyezkedést a franchise-tradícióval. De a helyzet az, hogy Az utolsó Jedik egy ördögi vigyorú nosztalgiaellenes film volt, ami olyan módon kísérelt meg főt hajtani a Star Wars lényegét jelentő eszme előtt, hogy közben a feje tetejére állította elvárásainkat és ledöntötte a bálványainkat - ezért fognak a jövőben egyesek a legjobb Star Wars-filmként emlékezni rá, mások pedig a franchise örök és lemoshatatlan szégyenfoltjaként. A 2022-es Sikoly nem nosztalgiaellenes film - oké, kinyír legalább egyet a régi kedvenc karakterek közül, de ezt leszámítva nem visz új csavart a régi receptbe. Sőt, továbbmegyek: mindent, amit ez a film csinál, maga Wes Craven már megcsinálta sokkal jobban a Sikoly 4-ben, ami - nem félek kimondani - a személyes kedvencem a szériából. A Sikoly 4 tökéletesen tisztában volt vele, hogy micsoda is ő valójában - azaz egy komolyan alig vehető meta-slasher negyedik folytatása - és erre egyszerre önironikus és végtelenül szórakoztató filmet tudott építeni, valamint sokkal jobban értette a közösségi média és az internet szülte új rémületes valóságot, mint kerek tíz évvel későbbi folytatása. A 2022-es Sikolyra a világon senki sem fog a legjobb Sikoly-filmként emlékezni - de talán túl keményen ítélem meg: januári horrornak még csak nem is olyan rossz.
