Kétségtelenül igaz, hogy a címbéli, ősrégi közmondás nincs ott a hétköznapok során legsűrűbben felemlegetett frázisok közt. Ám ami a tartalmát illeti, annál inkább: a mai napig úgy él a közhiedelemben, hogy a lángoló érzelmek és az egyenes tartás tökéletesen kizárják egymást. Ez a végtelenül hamis gondolat csupán arra jó, hogy csírájában fojtsa el a szerelmet, s teljességgel aláássa a kapcsolatot, annak minden létező fázisában. Aki a méltóságát elveszíti, az a vonzerejének, s ezzel együtt magának a románcnak is búcsút inthet. Egyszerűen muszáj megtanulni méltósággal szeretni.

Az első neuralgikus pont értelemszerűen a megismerkedés pillanata. Egészen nyilvánvaló, hogy nem érkezhetünk virágcsokorral az első randira, s nem önthetjük ki a szívünket pár óra ismeretség után. Viszont az sem tűnik egészségesnek, ha valaki még tíz év házasság után sem képes beszélni az érzelmeiről. Mondhatnánk, hogy mindkét véglet brutálisan rossz stratégia, ám valóság szerint itt is, ott is sokkal inkább a stratégia teljes hiányáról kéne beszélnünk. A szégyentelen hősszerelmes nem csupán a méltóságát, de az eredményességét is feleslegesen kockáztatja; míg a gátlásokkal küzdő olyannyira retteg a kiszolgáltatottságtól és megszégyenüléstől, hogy sosem lesz képes a valódi intimitásra. Egy rutinos és bölcs csajozónak - a vizsgált téma kapcsán - alapvetően három készséggel kell rendelkeznie. Először is muszáj dominánsnak lennie, aki egészen a beteljesülésig - sőt még azon is túl - kézben tartja az eseményeket és magabiztosan irányítja a táncot. Másodszor: ha elérkezettnek látja az időt, képesnek kell lennie kimutatnia az érzelmeit. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: minden időpillanatban pontosan érzékelnie kell, hogy hol tart a játszma. Ha a lány még csak félénken tapogatózik, totál időszerűtlen és felesleges érzelmi cunamink csak elmosna mindent. Ha már biztosak lehetünk a másik - irántunk táplált - erős vonzalmában, olyankor engedhetünk a macsó szerepből, s megjutalmazhatjuk némi önfeltárással. Ha pedig a becserkészési folyamat nem halad menetrendszerűen, az elakadási pontokon akár át is billenhet a mérleg; a cél érdekében esetenként nekünk kell több nyitottságot mutatnunk. A lényeg: lehet, sőt érdemes is lubickolni a pillanatban, de egyetlen percre sem veszíthetjük szem elől, hogy stratégiai játékot játszunk, ahol a cél a nő érzelmi elkötelezettségének növelése, s még véletlenül sem az, hogy egy ingyenes pszichoterapeutával gazdagodjunk.

Törékeny méltóságunkra számos veszély leselkedik akkor is, amikor már derékig járunk a kapcsolatban. Amivel a leggyorsabban tönkrevághatjuk ázsiónkat, az az ostoba, beteges féltékenység. Pontosan tudjuk: amikor társunkat nem engedjük szabadon lélegezni, az kizárólag annak a jele, hogy saját magunkat nem érezzük méltónak a másik szeretetére. Minden bizonnyal mellébeszél az, aki azt állítja, hogy még sosem tapasztalt féltékenységet. Mindannyian jól ismerjük a gyötrő érzést, ám a legkevésbé sem lényegtelen, hogy mit kezdünk vele. A morális mélyrepülést és méltóságunk teljes feladását az a fázis jelenti, amikor folyamatosan számon kérjük a másikat, elszámoltatjuk az idejével, nyomozunk utána és rendszeresen átnézzük a telefonját, az email-jeit. Szilárd meggyőződésem, hogy aki partnere második ilyen megnyilvánulása után sem csomagol össze, az nem is érdemel jobb társat. Eggyel magasabb tudati szintre kerülünk, amennyiben megtanulunk és képessé válunk civilizált módon viselkedni. Bár még gyakran érzünk féltékenységet, odáig sohasem süllyednénk, hogy a másik privát szférájában kutakodjunk. Az optimális attitűdhöz mindazonáltal muszáj még egyet lépni felfelé. Amikor azt érezzük, hogy társunk keresve sem találna nálunk jobbat; hogy testi és érzelmi igényeit egészen elfogadható módon kielégítjük; olyankor nem csupán okafogyottá válik a féltékenység, de el is illan, mintha soha nem is létezett volna. Még nagyobbat lépünk, amikor már a konkrét szexuális kalandozást is megengedjük a másiknak. Vámos Miklós gondolata különösen megszívlelendő: "Minden házaspárnak jót tenne, ha az asszony látná, hogy a férjet ölelgeti egy kiscsaj, s feleséget pedig egy harmincas krapek." Semmi sem növeli úgy a vonzerőt, mint amikor társunk azt látja, hogy mennyire kelendőek vagyunk.

Ha van igazán termékeny időszaka a címbéli téveszmének, úgy a kapcsolat lezárása különösen ilyen. Számtalan válás történt már a környezetemben, s mindig értetlenül nézem, miként képesek emberek ilyen gyűlölettel, megvetéssel és bizalmatlansággal viszonyulni egymáshoz, miután - állításuk szerint - éveken keresztül szerették egymást. A legszebb történetek is véget érnek egyszer. Ilyenkor - ha már menthetetlen az ügy - szimplán csak hálát kéne éreznünk mindazért, amiben részünk volt, ami számunkra megadatott. Lehet mosolyogva és barátsággal továbbsétálni, lehet könnyezni ott, ahol senki sem lát, egyedül a botrány az, ami tökéletesen értelmetlen. Egy méreggel teli szakítás nem csupán a méltóságot öli meg, de a múltra is hamis árnyékot vet, a jelent és jövőt pedig abszolút tönkrevágja. A válási konfliktusok alapvetően háromféle forrásból táplálkoznak. Az érzelmi viharok akkor keletkeznek, amikor az egyik fél sértve, bántva, megcsalva, elárulva érzi magát. A veszekedés, a hiszti és a bosszú ultra gáz, hiszen ha szíve szerint még folytatná a kapcsolatot, úgy a lehető legrosszabb stratégia; ha pedig csak simán elégtételt kíván venni, úgy lelkének feneketlen sötétségéről állít ki bizonyítványt. A második lehetséges konfliktusforrás az anyagiak kérdése. Ez egy tipikusan olyan aknamező, amelyet némi tudatossággal el lehet kerülni. A külön kassza és a házassági szerződés is megfelelő módja annak, hogy a mocskos és méltatlan pénzügyi balhékat távol tartsuk magunktól. A harmadik és egyben legnehezebb probléma a közös gyerekek kérdése. Ez az a terület, ahol már valódi felelősségről beszélhetünk. (Az érzelmeinkért és a másik jövőjéért nem tudunk felelősséget vállalni, kiskorú gyerekeinkért muszáj.) Aki csak egy picit is érett a szülőségre, az ilyenkor elsősorban azt tartja szem előtt, hogy az utódok a lehető legkevésbé sérüljenek. Aki ezzel szemben képes a saját gyerkőcének lelki egészségét feláldozni kicsinyes egójának, vélt büszkeségének, bosszúvágyának oltárán, az nyilvánvalóan alkalmatlan a szülői szerepre.

Végignézve a párkapcsolatok teljes élettörténetét, azt látjuk, hogy a szerelem és a méltóság egyidejű megőrzésének alapvető kellékei a tudatosság, a nagyvonalúság s mindenek előtt a pimaszul magas önértékelés. Ha önbizalmunk csekély, úgy állandóan a sebezhetőségünk fog aggasztani, s bajban leszünk már a kapcsolat kezdeményezésekor; az érzelmek kimutatása terén; hajlamossá válunk a féltékenységre, a görcsös kapaszkodásra és bosszúállásra úgyszintén. Adni csak az képes, akinek van miből, s a szerelem kapcsán ez különösen igaz. Aki nem tornássza az egekig az önbecsülését, az képtelen lesz bármiféle nagyvonalúságra, s ezzel egyszer s mindenkorra lőttek is a kiegyensúlyozott párkapcsolatnak.

"Szerelem, méltóság egy székbe nem férnek" - A népi frázis arra a dinamikára utal, mely szerint minél mélyebben járunk a valódi intimitásban, annál inkább levetkőzzünk jelmezeinket, tanult szerepeinket. Ebben természetesen bőven van igazság, csakhogy a méltóság belülről fakad és még a teljes feltárulkozás pillanataiban sem kell tartanunk annak elvesztésétől. Az viszont nagyon is lényeges, mikor, kivel, a kapcsolat mely fázisaiban engedjük meg magunknak a teljes őszinteség luxusát, szemben a pókerarccal megélt, taktikus fejezetekkel. Mi, magyarok, különösen szerencsések vagyunk. Európát tekintve nem csupán a kelet-nyugati tengelyen, de - amiről sokkal ritkábban esik szó - észak és dél vonatkozásában is a középső szegmensben találjuk magunkat. Lelkünkben hordozzuk a dél-olaszok szenvedélyességét és a skandinávok okos kimértségét is. Csupán szociális intelligencia kérdése, hogy mikor melyiket öltjük magunkra.