„Önmagunk elrejtése az univerzum hűséges feltérképezése által az egyetlen út, amely az örökkévalóságba vezet.”
„Tényleg magunkra lennénk hagyatva ebben a végtelennek tűnő világegyetemben?” – vetődhet fel sokakban a kérdés. A tudás szomjazása egy életen át valóban elismerésre méltó tulajdonság, bár a kíváncsiságunkból fakadó kísérleteink akár csúfos kudarccal is végződhetnek. A nemrég elhunyt Stephen Hawking többször hívta fel a figyelmünket arra, hogy a naiv elképzelésekkel ellentétben a sikeres kapcsolatfelvétel meglehetősen kellemetlen következményekkel járhat. Ugyancsak ezt a témakört boncolgatta Cixin Liu világszerte nagy sikert aratott könyvében, azonban A Háromtest-probléma csupán a nyitánya volt egy szinte felfoghatatlan léptékű, galaxisokra kiterjedő drámának, melynek kimenetelét egyelőre senki se láthatja előre. Folytatása, A sötét erdő szintén az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg idehaza. Mik történtek az előzményregényben írottak óta? Reménnyel telve és némi fenntartással fogtam hozzá a trilógia középső darabjához.
A pusztulófélben lévő Trisolaris népe immár feltartóztathatatlanul közelít bolygónk felé, szándékaik a legkevésbé sem nevezhetők barátságosnak. Új otthonuk gyanánt a Földet szemelték ki, de társaságunkra természetesen nem vágynak. A megszállásra a becslések alapján hozzávetőlegesen 400 év múlva kerülhet sor. Noha az idegenek által előörsökként kiküldött sophonok gátolják a fejlődést bizonyos tudományágak területén, civilizációnk minden tőle telhetőt megtesz az invázió megakadályozása érdekében. A legnagyobb teher négy illető vállát nyomhatja, akiket az ENSZ Planetáris Védelmi Tanácsa jelölt ki az emberiség elé valaha állított legnehezebb akadály leküzdésére. Az úgynevezett Falképző-projekt sikerre vitelét csupa különleges személyre bízzák: Frederick Tyler, az Egyesült Államok leköszönt védelmi minisztere eddig megszerzett tapasztalatait kamatoztathatja; Manuel Rey Diaz, az új erőre kapott Venezuela elnöke kivételes vezetői képességeinek hála virágoztatta fel országát; Luo Ji csillagászként járulhat hozzá győzelmünkhöz, Bill Hines pedig agyunk rejtelmeit kutatva keresi a megoldást. Mivel a földönkívüliek gondolatainkat egyszerűen képtelenek kifürkészni, ezért a tervekről kizárólag hőseink tudhatnak, kivitelezésükhöz ugyanakkor biztosítják a szükséges anyagi támogatást. Vajon ki jelenti a legnagyobb fenyegetést ellenségeinkre? Egyikük garantáltan, hiszen szívesen látnák a fejét ezüsttálcán…
Rejtélyes objektum az űrből (Mateusz Ambrożewicz illusztrációja)
A csaknem kétszázharminc oldalra rúgó első részben a cselekmény ólomlábakon vánszorog előre, azt követően viszont teljesen magával ragadhatja az olvasót az események sodrása. Az izgalmasabb epizódokat olyan jelenetek szakíthatják meg, melyek általában a jelenlegi állapotokat mutatják be, a társadalmat belülről szétfeszítő ellentéteket érzékeltetik vagy épp a karakterek hátterét részletezik. Ezek kétségtelenül érdekes adalékokkal szolgálhatnak a fiktív világhoz, ám ha többségüket törölték volna a végleges változatból, aligha lenne hiányérzetünk miattuk. Sosem gondoltam volna korábban, hogy a „tudományos fantasztikum” és az „érzelmi hullámvasút” fogalmak együtt is előfordulhatnak, sőt, jól megférhetnek egymás szomszédságában, A sötét erdő mégis bebizonyította, mindez abszolút lehetséges. A felek közötti idegölő játszma állandósítja a művet végigkísérő feszültséget, a vérre menő partiban tett lépések milliók sorsáról dönthetnek. A jövőbeli utópiák a technológia vívmányaival döbbenetünket válthatják ki, míg a kötet máskor valódi önbizalom-rombolóként dolgozik, kozmikus horrorként döbbentve rá minket arra, mennyire jelentéktelen porszemek vagyunk e tágas univerzumban. A befejezés felé haladva ugyan felcsillan egy halovány reménysugár, az egy pillanat alatt kámforrá válva adja át helyét a főszereplő iránt érzett sajnálatunkon kívül a társadalmunk zöme felé táplált megvetésünknek. A hangulati ingadozásokat előidéző változások ürügyén páran hangot adtak nemtetszésüknek, a véleményezők szerint a könyv műfaja szempontjából keményvonalas sci-fiből űroperává vedlett át. Ezt egyáltalán nem róttam fel negatívumként – egy jó történet mindig nyerő számomra, függetlenül annak zsánerétől.
Szemben az ellenséggel (Encsö Csao illusztrációja)
A döcögősen beinduló sztori, valamint az elvarratlan, a folytatás szempontjából valószínűleg lényegtelen mellékszálak ellenére nálam nagyot robbant a folytatás, legalább akkorát, mint egy csillagelvű rakétabomba a Merkúron! Vakulya Norbert Vihar Erdélyben című regénye mellett A sötét erdő lett idén az újabb kedvencem, egy igazi gyöngyszem az egyre inkább szélesedő választékban. Kíváncsian várom, miket tartogathat még a nagy finálé! Csak remélni tudom, hogy a napfény egyszer tényleg be fogja ragyogni a sötét erdőt.
✪✪✪✪✪✪✪✪✪✪
A bemutató eredetileg 2018. október 01-én jelent meg.
A könyvet az Európa Könyvkiadó jóvoltából olvashattam el.