Kicsi gyerekeink, vérmérséklettől függően tevékenységeik széles skáláján - megvadult gnúcsorda, kontemplatívabb lapozgatás – konstans igénylik szüleik állandó jelenlétét, türelmét, lelkes igenlését, unott hümmögését legalább, bár ez utóbbi esetben már üvölteni kezdenek a kis pokolfajzatok/ édes kis nyuszikák. Karantén sem kell hozzá, hogy az intézménybe még nem járó porontyok szülei tudják, mit jelent bezárva lenni egész nap...és beleőrülni, ha nincs elég nagyszülő, bébiszitter, családi bölcsi. Látszólag kivitelezhető ténykedéseink is kivitelezhetetlennek bizonyulnak: telefonálni, befizetni egy számlát, megfőzni egy kávét (levest), megbeszélni párunkkal a délutáni programot, a kiválasztandó roller színét.

Szülőként így a nagyon kevés szabadidő felosztása az egyik legnehezebb feladat, ami állandó konfliktusforrássá válhat. A neuralgikus örök kérdés: ki van többet a gyerekkel, mindennapos ádáz harcok terepévé teheti a családi fészket, mivel a szülőpár mindkét tagja csak a másik szülő rovására tud magának szabadságot kisajátítani a létezés fagylaltízű monotonitásából. Soha nem elég a kapott/lopott/kiharcolt idő. Saját igényeink háttérbe szorítása ketyegő bombává válik, ami, ha nincs szelep, a kapcsolatunk terében robban – állandó feszültségben, apróságokon felhorgadó őrjöngő veszekedésekben, passzív agresszióban, morgásban, sértődésben, gyerekkel való kiabálásban és bűntudatban mutatkozik.

A probléma az, hogy nincs teljesen kielégítő megoldás: valakinek mindig kevesebb idő jut, valaki mindig többet van a gyerekkel, valakinek mindig fel kell adnia a vágyait. És mind a két szülő úgy érzi: ő az a valaki.

Miken érdemes elgondolkodni:

Felvilágosul szülők (nők) gyakran szenvednek attól, hogy nincs egyenlőség a gyerekkel kapcsolatos vállalásokat illetően: ha a szülők törekszenek is a fifti-fiftire, az élet gyerekkel állandó rögtönzés. Érdemes elfogadni az élet, különösen a gyermeknevelés részben elkerülhetetlen szolgálat jellegét. Illetve a komplementaritás eszméjét ízlelgetni: valakinek mindig ott kell lenni. Viszont nem kell mindkét szülőnek folyton ott lenni. Sokszor az apák/ anyák állandó fojtogató kötelességérzetből nem mernek elmenni, szabadidőt kérni, ami aztán visszaüt a kapcsolatra.

Érdemes tudatosítani, hogy a gyereknevelés nem verseny a szülők között: sem úgy, hogy ki van otthon többet, ki tesz meg többet, ki áldoz be többet, de úgy sem, hogy kit szeret jobban a gyerek.

Könnyű továbbá a szimbiotikus együttmozgás csapdájába is esni. Pedig a saját, egyedül eltöltött idő olyan töltekezést nyújthat, amire sok szülő nem is tudja, hogy mennyire szüksége van.

A munkájukat priorizáló szülők mantrája, hogy „nincs időm dolgozni”. Az ilyen szülőknek érdemes átgondolni pár dolgot: az értékrendjüket, a munkába menekülés kérdését, a gyermekvállalás miértjét, továbbá újra feltenni az élet értelmére vonatkozó kérdést :)

Kézenfekvő praktikus megoldások: Heti beosztás, hogy kinek mikor van szabadideje (sajnos ezt a gyerekes élet kiszámíthatatlansága sokszor keresztül húzza, továbbá az is teher, hogy nekem szerda 14-17 óráig kéne kötelezően kikapcsolódnom, elmennem otthonról, jól érezni magam, ráadásul tartalmasan, pl. sportolni...). Fontos tényleg az aktív mozgás, továbbá a barátoknak (jellemzően nem szülőknek való) panaszkodás - remek szelep.

A sok frusztráció, a kevés/nem létező saját idő, a kialvatlanság depresszióssá, szorongóvá, agresszívvá tehet. Mivel a gyerekere nem akarjuk irányítani az indulatot, így a legkézenfekvőbb céltábla a párunk. Tudatosítsuk, hogy porontyunk apukája, anyukája nem az ellenségünk. Ő is erőn felül teljesít.

Sokaknak személyiségük legrosszabb oldalát hangosítják fel a deprivációban telő hónapok, évek. Ekkor még az a feladat is vár ránk, hogy megpróbáljuk állandóan meghaladni magunkat a lehető legnehezebb körülmények között. Az igazság mégis az, hogy nem lehet nem fejlődni a gyerek mellett: még ha türelmetlen állatnak is tűnik az ember kívülről, valójában egyre türelmesebb, egyre többet bír, egyre rugalmasabb, egyre találékonyabb, egyre bölcsebb – mert a gyermeknevelés folyamatosan tanítja.

Ne bántsuk magunkat gyenge pillanatainkért! De ne is mentsük fel magunkat mindig, ha indulatunkat megint ráöntöttük a partnerünkre!

A szerzők:

https://www.ppk.elte.hu/munkatarsak/dr-pinter-judit-nora

http://csernyvirag.hu/