Tiszta románc, tiszta kokain.

Mikor néhány éve először találkoztam a Tiszta románc címével, nem igazán tudtam összeegyeztetni Tarantino munkásságnak általam ismert részével. Nem mintha Jackie Brown vagy Django szerelmi története nem lett volna elég ok a bizalomra, egyszerűen nem tudtam hova tenni, pláne úgy, hogy Tarantino csak a forgatókönyv írói feladatokat látta el a 1993-as romantikus krimiben (a rendezői széket Tony Scott foglalta el). Mindenesetre a jó értékelések és a meglehetősen neves színészgárda láttán beadtam a derekam (nem mintha nagyon küzdöttem volna ellene), és megnéztem Tarantino ezen elhanyagolt gyöngyszemét. Igen, teljes mértékben kijelenthető, hogy az övé, az első perctől az utolsóig.

Nem csak a forgatókönyv letagadhatatlan Tarantino esszenciája miatt merem ezt állítani, hanem a főszereplő Christian Slater karaktere, Clarence Worley miatt is. A film elején megismerjük Clarence-et, a magányos popkultúra fanatikust, akit ha nem egy képregényboltban, akkor késő esti mozivetítéseken lehet megtalálni (kire is emlékeztet), és persze a film női főszereplőjét, a 4 napja call girlként dolgozó Alabama Whitman-t (Patricia Arquette). Az első fél órában gyorsan össze is melegednek, és kisebb-nagyobb bonyodalmak után egy rakás kokainhoz jutnak, ami igazán nagyot csavar kettejük történetén. Kevés film büszkélkedhet olyan erős első felvonással, mint a Tiszta Románc. Tarantino zseniális párbeszédei és Tony Scott kiváló rendezése egészen egyedi ízt hagynak a néző szájában, mindezt a lehető leglazább stílusban. Főszereplőink rekordsebességgel lopják be magukat a szívünkbe, nem is beszélve a rengeteg kiválóan megírt mellékszereplőről.

Christian Slater és Patricia Arquette párosát nyugodtan nevezhetjük a 90-es évek Bonnie és Clyde-jának, akik valamiért mégis inkább a veterán filmrajongók körében váltak népszerűvé, mint Hollywoodban (Christian Slater-től nekem most kapásból az Archer 5. évadának Slater-e ugrik be). Nem szabad azonban megfeledkeznünk a bravúros szerelmespár életét segítő és keserítő arcokról sem. A film első felében olyan színészek tűnnek fel kisebb nagyobb vendégszerepekben, mint Samuel L. Jackson, Dennis Hopper, Christopher Walken és Gary Oldman (egy lazán elvetemült strici szerepében, aki tökéletesen beleillik az Oldman féle különc karakterek repertoárjába), később pedig a Kutyaszorítóbanból ismert Chris Penn is beugrik rendőrködni. A kanapén füvezgető Brad Pitt és a képzeletbeli Elvist megszemélyesítő Val Kilmer pedig már csak hab a tortán.

Már a történet és a színészek is elegendőek lennének a teljes Tarantino élményhez, de ahogy az már megszokott, a kiváló jelenetekhez kiváló zenék is társulnak. A betétdalok bármilyen korai Tarantino filmben elférnének, de a film eredeti zenéire sem lehet panasz, hiszen nem más komponálta őket, mint Hans Zimmer. Bizony. Érdemes még megjegyezni, hogy a Tiszta Románc forgatókönyve volt Quentin Tarantino első fizetett filmes munkája, amiért 50.000 dollárt kapott (ez volt akkor a minimum egy forgatókönyvért), amivel a Kutyaszorítóban munkálatait is finanszírozta.

Szomorú érzés látni, mennyire elkerülte az emberek figyelmét a Tiszta Románc, pedig úgy vélem könnyűszerrel ott van Quentin Tarantino legkiválóbb munkái között (Hopper és Walken párbeszédét a szicíliaiakról talán tekinthetjük az első ízig-vérig Tarantino jelenetnek valaha). Igazán különleges, talán kicsit ambivalens érzést hagyó film, ami pörgős tempójával már az első percektől megragadja a néző figyelmét, pedig nem akar sokat mondani vagy mutatni, csak éppen eleget. Valami egészen magával ragadót.

Történet: 4/5

Karakterek: 5/5

Alakítások: 4/5

Operatőri munka: 4/5

Színhelyek/Díszletek: 5/5

Zene: 4/5

Írta: Peti

Ha szeretnétek még hasonló jellegű híreket és kritikákat olvasni, kövessetek be minket Facebookon is!