Sánta Bagoly anyó, avagy a színészi elhivatottság

2019. április 15. 14:17 - Szonday Szandra

Olcsó kis kínai bizsu lóg a fülemben, 250 forintért vettem az előbb, muszáj volt, lévén baglyos, és amióta anyu játszotta Bagoly anyót az egyik mesedarabban, imádom a baglyokat. Mi varrtuk a jelmezét, ahogy általában minden színdarabnál a Tihanyi Vándorszínpadnál, a dunavarsányi kultúrházban tartott méteráru vásáron találtam tüll-szerű, apró virágmintás, világos barna anyagot, abból varrtunk a mellére dús fodrokat, így a nézőtérről tényleg olyan volt, mint egy tollas erdei jószág, ha felháborodott, felborzolta tollait, és Bagoly anyó gyakran háborgott, mert ő volt az erdei állatkölykök tanítója, akik sokat rendetlenkedtek órán, de anya játszotta Vadmalackát is, akit Róka Rudi minden rosszba belevitt, még cigit is találtak, és elszívták, nem is nyertek az erdei futóversenyen.

Vadmalacka, pontosabban anya egyszer a bokáját törte: temetésen voltunk, osztálytársam apukáját búcsúztattuk, tragédia volt, az apa egy horvátországi nyaraláson kapott szívrohamot a tengerparton, a gyerekei előtt, menthetetlen volt, Laci bácsi is rengeteget dohányzott, tőle kaptam a számítógépeimet még a hőskorban, 286-os alaplappal, Norton Commanderrel és monokróm monitorral, ha jött számítógépet bütykölni, telefújta cigifüsttel a konyhát, egyszer viszont összetört alatta az összecsukható konyhai szék, az vicces volt.
Nagyon meleg nyáron volt a temetés, a végén anya elindult a kocsiért a farkasréti sírkert aszfaltútján, addig én pihenjek az árnyékban, mire visszajött, vérzett keze lába, elesett, mondta, csak úgy megbotlott. Estére bedagadt a bokája, de nem akart orvoshoz menni, kenegette, borogatta, másnap szorosan befáslizta és magas szárú cipőt húzott, előadásra kellett menni, és kivételesen még a sofőr is ő volt, de menni kellett, a szakma szent, nem szúrhatott ki a társulattal, a gyerekekkel.

Anya sosem mondott le előadást, sem fizikai, sem lelki okok miatt, "Nem mondhatom a közönségnek, hogy bocs, most szomorú vagyok" mondogatta, pedig volt pár hajmeresztő eset, például amikor a színház tájolni ment, két busszal, egyikben a színészek, másikban a műszakiak apuval, és a műszaki busz balesetet szenvedett, a színészek busza begördült a színház udvarára, de a többieket hiába várták, végül bevontatták a roncsot, a teteje felpöndörödött, mint egy konzervedoboz, de megnyugtattáka társulatot, "Senki nem sérült meg, csak a Szonday Laci".

Apám végigcsúszott a törött üvegeken, a szilánkok összevagdosták a hátát, kezét, de ő nem volt szívbajos, egy falusi orvos stoppolta össze érzéstelenítés nélkül, később megmutatta hátán a hegeket, aztán egyszer csak megjelent előadás közben a hátsó sorokban, mosolyogva integetett anyunak a színpadon, "Itt vagyok" és összecsuklott, anya pedig továbbjátszott, arca se rezdült, csak belül ugrált, tombolt a szíve.

És akkor sem mondhatott nemet, amikor az intenzíven feküdtem élet és halál között, ő volt a társulatvezető, menni kellett, méghozzá jó messzire, Szarvasra; anya rábízta a kutyát egy barátunkra, másikra hagyott engem, látogasson meg, és ment, gondolom, majd megőrült, mi lehet velem, amikor másnap bejött hozzám, a szarvasi fellépésről vásárfiát hozott, kék zománcos bőr karkötőt és türkizköves ezüst gyűrűt, anya mindig türkizköves ékszereket vett nekem, úgy tartotta, a kék az én színem, a gyűrű köve kék volt, mint az oxigénnel telített égbolt, azon a nyáron egyikből se sok jutott.

Szóval anya ment, amikor bokáját törte, akkor is, Vadmalacka ezúttal nem nem futott le egy kört sem a futóversenyen, kiállt és a lábát fájlalta, "Megbotlottam az ürgelyukban" - panaszkodott a gyerekeknek, a bagoly-jelmez viszont hosszú volt, jótékonyan takarta lábát, és csak totyogott, tollait borzolta és megbotránkozva huhogott. Anya 3 napig játszotta az ürgelyukas verziót, levezetett 200 kilométert, végül a kollégái cipelték el a balesetibe: a liftből már egy irodai székből rögtönzött tolószékben tolták ki, combig gipszelt lábbal. Később kisebb gipszet kapott, leköltöztünk a telekre, itt zuhanyozni is tudott és nem voltak lépcsők, de azért nem nyughatott, időnként busszal jártam Pestre, ha későn értem haza és már besötétedett, az igazi sötétség volt, még nem volt közvilágítás; a busz magával vitte a fényt, engem otthagyott a kiserdő szélén, a csillagok sem segítettek, pedig itt mindig fényesebbek, mint a városban, de aztán megláttam egy apró fényt imbolyogni, anyu sántikált felém öreg, szintén sántikáló dalmatánkkal, kezében befőttesüvegbe tett mécsessel, mint egy Grimm-mesében: jött elém a földúton, el ne vesszek. Azóta sokszor eszembe jut imbolygó csillaga a távolban, égi vándor.