Szívbeteg blog

Egy bypass-műtött utóélete

160-nal toltam végig

2019. április 24. 20:12 - szivbeteg

Hogy hol is? Hát Budapest utcáin! Persze ez a 160 nem az a 160, és a mértékegység sem km/óra, hanem ütés/perc, vagyis – közkeletű nevén – pulzus. De ha nem feledkezünk meg arról az el nem hanyagolható tényről, miszerint az én betegségemmel élőknek már a 120 is fibrillációnak számíthat, akkor máris érdekes a dolog. Tehát nem autóversenyről, hanem futóversenyről van szó ami nem is olyan veszélyes, sőt… Szóval Vivicittá félmaraton, abból is az egyéni 21 kilométeres táv.

2019_vivicitta.jpg56 évesen, közel 10 évvel a szívműtét után

Amikor Pesten az Árpád hídnál kiszálltunk az autóból, hét fokot mutatott a hőmérő. Barátságtalan szél fogadott bennünket, nem tudtam eldönteni fog-e esni vagy sem. Szerintem még az égiek sem gondolták végig, mindenesetre hosszú szárú futónadrágot vettem fel, és a sapka sem maradt a kocsiban. Az ikonikus margitszigeti  víztornyot könnyű megtalálni, rajtszámátvételre ideálisabb helyet el sem tudok képzelni. Hamar megszabadultunk csomagjainktól (egy kollégámmal mentem), feltűztük a rajtszámot, majd követtük a tömeget a startvonalhoz. Ez másfél kilométeres sétát jelentett kis kocogással bemelegítésnek. Egykettőre a nekünk kijelölt zónában találtuk magunkat. Rövidesen megérkeztek az iramfutók (ők kis zászlót visznek a hátukon ami messziről látszik, és rá van írva a célidő, jelen esetben 2:00). Előrébb araszoltunk a tömegben hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, ugyanis a terv az volt, hogy velük tartok-tartunk. Így nem futom el az elejét, mert hiába van órám ami mutatja a tempót, az iramfutók tapasztalata ennél is többet ér. Közben hallgattuk a beszédeket: verseny fővédnök, városvezetés, politikusok stb. Sokadik félmaratonom lévén, elmaradt a rajt előtti izgalom, csak az iramfutókra koncentráltam.

A rajtnál elindítottam az órámat, csupán két dologra figyeltem: arra, hogy át ne essek valakin, és arra, hogy szem elől ne tévesszem az iramfutókat. A margitszigeti szűk úton vigyázni kellett. Előbb a pesti oldalra kanyarodtunk, majd a Lánchídon átkelve a Budai Várhegy megkerülése után nyelt el bennünket az Alagút. Kis keringőzést követően értünk le az alsó rakpartra, itt kollégám felvetette: nem kellene-e megállni egy pisilésre. Eleinte nemet mondtam, de hiába, a hideg megingerelt, az igény pedig befészkelte magát a tudatomba. Előbb ő, kicsivel később én is megelőztük az iramfutókat, hogy majd – dolgunk végeztével – visszacsatlakozzunk hozzájuk. Amint feltűnt egy mobil wc, félreálltunk. Persze várni kellett – még ha nem is sokat –, de mire végeztünk alig láttuk az iramfutókat. Őket utolérni korántsem volt egyszerű, mire sikerült, igencsak megszenvedtem, aztán a következő frissítőpontnál nem is tudtam a sarkukban maradni. Ekkor már túl voltunk a Rákóczi hídi visszafordítón, azaz a féltávon, majd az ELTE környéki váltópontnál keletkezett kavarodásban végképp elvesztettem őket szem elől. Már csak az órámra hagyatkozhattam, szerencsére az egy héttel korábbi félmaraton magabiztosságot adott, még nem volt minden veszve. Továbbra is jó volt a tempó, de a frissítőpontokon már nem futtában kaptam fel a poharat. Az átlag így is 6 perc alatti maradt, ám ez most kevés az üdvösséghez. A Szabadság hídon értünk vissza a pesti oldalra, elfutottunk a Lánchíd, majd a Margit híd alatt, aztán a 17-dik kilométernél nem várt meglepetés fogadott: a visszafordítóban megláttam, hogy 200-250 méterrel előttem futnak az iramfutók! Na, nekem sem kellett több, a következő két kilométert komolyabb tempóval toltam, kezdtem közeledni hozzájuk, hogy aztán a Margit hídon ismét szem elől tévesszem őket. A híd íve, a szigeti a kanyarok, a szűk út lehetetlenné tették hogy láthassam őket. Mentálisan itt adtam fel, tudomásul vettem, hogy nem fogok két órán belül beérni. Végül két óra két perc 13 másodperc lett az eredményem.

vivicitta_2019_terkep.jpg

Kis szomorúság mellet (hogy nem értem be két órán belül) nagy elégedettséget is éreztem: Jó tempóval, könnyedén futottam két órán keresztül! És mindezt 56 évesen, 10 évvel egy nyitott szívműtét után! Kívánhatok ennél többet? De egy vallomással még tartozom: Nem tudom pontosan a pulzusomat. Történt ugyanis, hogy pulzusmérőm felvette a néhai nevet, a mostani TomTom órámhoz pedig még nincs szabványos pulzusmérő övem. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy ezt a tempót 160-as pulzussal szoktam futni. Mindent összevetve elégedett vagyok magammal; míg orvosaim teljes joggal lehetnek büszkék rám, de legfőképpen saját magukra.

Külön köszönet az engem mindig támogató Feleségemnek:

Zsolt

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivbeteg.blog.hu/api/trackback/id/tr9014782958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása