Khatia Buniatishvili és a Concerto Budapest közös előadásait majdnem tíz éve hallgathatja a klasszikus zenét szerető közönség. A művésznő idén újra ellátogatott a Zeneakadémiára, ahol két koncertet is adott november 23-án és 24-én, Keller András vezénylete alatt.
A programot mind a két estén Bernd Alois Zimmermann Un petit rien című kompozíciója nyitotta, ezt követően Strauss Divertimentója (op. 86) szólalt meg, a koncertet pedig Rachmaninov II. (c-moll) zongoravesenye (op.18) zárta. Minden kétséget kizáróan az est legismertebb darabja Rachmaninov zongoraversenye, ami a romantikus zongorairodalom egyik legtöbbet játszott műve, ugyanakkor az első félidőben is igazán nagyszerű és különleges darabokat hallhattunk. Az alábbi beszámoló a november 23-ai koncert nyomán született.
Zimmermann művei keveset játszottak az itthoni hangversenytermekben, pedig a 20. századi zene különös színfoltja a német zeneszerző munkássága, akinek a zenei nyelve igen sokrétű: többek között az atonalitásból, a tizenkétfokúságból és a szerializmusból is építkezik, de olykor a jazz elemeit is fel lehet fedezni kompozícióiban. Az Un petit rien Zimmermann könnyedebb és játékosabb hangvételű művei közé tartozik, amit a zeneszerző Marcel Aymé 1955-ben írt drámájának rádióváltozatához komponált 1958-ban. Keller remekül összefogta a hét rövidke tételből álló darabot, megmutatva a játékos motívumok minden színességét. A zenekar játékával jól imitálta a sejtelmes éjszakát (1. tétel), a hold metamorfózisát bemutató tételek (2. és 6. tétel) a cím ismerete nélkül is a ködös felviláglás érzetét keltheti a hallgatóban, és az így keletkezett feszültség a zárótétel (Boogie-Woogie holdfényben) derűs könnyedségében feloldódik.
Richard Strauss táncszvitje, a Divertimento (op. 86) következett. Strauss, a francia-barokk jelenzős zeneszerzőjének, Couperin-nek a csembaló kompozícióit írta át és hangszerelte meg kiszenekari előadáshoz. Bár a sorozat első darabjait 1923-ban késztette el Strauss, a mű teljes és végleges formáját 1941-re nyerte el és bővült nyolc tételessé. Az első tételtől kezdődően Keller gyönyörűen vezette a zenekart, így a darab atmoszférateremtő ereje az első hangoktól kezdve hatott. Az egymást követő, és az egymásra “válaszoló” szólamok játékát különös érzékenységgel domborították ki a zenekar szólistái, mely előadásmódnak köszönhetően pedig plasztikussá vált a darab. A hangszínnel való finom játék egyik gyöngyszemévé vált a ötödik tételben a fúvósok kiállása, ahol a fából készült fejjel megszólaltatott fuvola bársonyos hangja csodálatos finomsággal vezette a dallamot. Szintén igaz ez a hatodik tételre is, ahol ismét a fúvós szekció került előtérbe.
A szünet után következett az est talán legtöbbek által várt része — az összes eddig szabadon maradt helye a koncertteremnek megtelt: Khatia Buniatishvili előadásában Rachmaninov II zongoraversenye, amely mű a romantika zongorairdalomának egyik ékköve. Ez a darab lehetődéget biztosít arra, hogy minden, ami a mai szemlélet által romantikusként elgondolható, megmutatkozzék. Legyen szó akár lágyan áradó ézelmekről amelyek később hatalmas magaslatokba törnek, akár csöndes melankóliáról és mindent magával ragadó, elsöprő indulatokról, vagy előadói virtuózitásról.
A művésznő hűen önmagához nemcsak játékával örvendeztette meg a közönséget, hanem káprázatos megjelenésével is, hiszen a tőle megszokott módon, most is egy pazar ruhakölteményben vonult be a színpadra, ami legalább mondható oly annyira romantikusnak, mint az eljátszani kívánt Rachmaninov darab.
Az első tétel indító akkordjait biztos kézzel játszotta, és ehhez kapcsolódott lágyan a zenekar. A zenekar és a zongora kezdeti összhangja a tétel további részében már kevésbé volt kiegyensúlyozott. Bár a tempóválasztás tökéletes volt, a zenekar dinamikával való játéka átmenetek nélkülivé vált és így a szélsőségességek között ingadozva a saját szólamai között sem volt tökéletes az egység, és ebből adódóan a zongora szólamával való közös játék összhangja sem tudott teljességében kibontakozni. Ugyanakkor a második tétellel kezdődően a zenekar és a szólista egymásra tudott hangolódni és így a lassú tétel igazán csodás pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget.
Nem lehet elégszer kérni a hallgatóságot, hogy legyenek kedvesek kikapcsolni a telefonokat, a zsebkendőiket előkészíteni, és ha máskor nem is, a cukorkát két tétel közöt is ki lehet bontani (vagy kezdés előtt)…Sajnos a lassú tétel legszebb, legérzékenyebb része a jól megszokott Iphone csengőhangnak esett eldozatául.
A záró tételben érett össze teljesen a zenekar és a szólista játéka: az igazán lendületes és erőteljes kezdés után a szépen megformált dinamikai ívekkel átitatott játék a fináélig tartott, amit vastaps követett.
Ráadásként Schubert c-moll Impromtu-jét (op 90. no. 3) kaptuk, ami az est legbensőségesebb pillanatává vált.
Lukács Anna
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.