Kovács Máté jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója. Szakmai gyakorlatát független színházakban tölti, olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Alföldi Róbert, Császi Ádám, Bagossy László vagy Kovács D. Dániel. Tavaly májusban az Izgass fel! thriller-musicalben mutatkozott be Nathan szerepében, az idei évadot pedig a Mi történt Baby Jane-nel? című előadással kezdte, ahol két figurát (Apa, Edwin) formál meg. Mátéval ezekről a darabokról és szerepekről beszélgettem.

Honnan jött az ötlet, hogy színész legyél?

Igazából nem volt más opció, ami eszembe jutott. Nem volt olyan fordulópont az életemben, hogy én meghoztam ezt a döntést. Amennyire emlékszem, kiskoromban sem kötött le az, hogy legózzak, inkább meggyőztem a barátaimat, iskolatársaimat, hogy játsszunk el különböző sztorikat. Nem is tudok neked most hirtelen olyan szakmát mondani, ami érdekelne annyira, hogy egész életemben azzal foglalkozzam.

Mit jelent számodra a színészet, hogy ennyire minden felé tud emelkedni?

Amikor színpadon vagyok és jól érzem magam, akkor nagyon jól érzem magam! (nevet) Igazán felszabadult akkor tudok lenni, amikor elkészülünk egy munkával, amikor tisztában vagyok a karakterrel. Szeretek más emberek bőrébe bújni – ebből a szempontból érdekes, hogy bár más szakma nem mozgatja meg a fantáziámat, így nagyon sok mindent kipróbálhatok, ez pedig vonz. De azt is élvezem, amikor egy tőlem teljesen különböző karaktert formálhatok meg, ha kipróbálhatom, milyen lenne úgy élni, mint ő. 

Azt mondtad, akkor tudsz felszabadult lenni, amikor készen vagytok a darabbal. Ezek szerint nehezen éled meg a próbafolyamatot, a keresés időszakát?

Ezt sem mondanám, mert szeretek kísérletezni, sok mindent kipróbálni, meg azt is, amikor közösen oldunk meg egy problémát. A próbafolyamat alatt nem az iránykereséssel van bajom, inkább azt kell megtanulnom, hogy ne törjek össze attól, ha valami nem sikerül elsőre. A munka velejárója, hogy sok mindent ki kell próbálnunk, mire eljutunk a talán jó megoldásig. Előfordul, hogy ez a próbálkozás rosszul sül el, de ezen tovább kell lépni. Na, nekem ebben nincs még rutinom! (nevet) Azt is mondhatnám, hogy az egyetem egy nagyon jó tanulási folyamat ebből a szempontból. Ott, ha megmutatsz egy jelenetet, és azt mondják, hogy ez rossz volt, akkor egy világ omlik össze benned, azt gondolod, hogy te magad vagy a rossz, aki alkalmatlan erre a pályára és semmi keresnivalód az egyetemen, csak mások elől veszed el a helyet. 

A szakmai gyakorlatodat független színházaknál töltötted. Ez tudatos döntés volt a részedről?

Nem, ez teljesen véletlenül alakult így. Egészen az Átriumig nem volt olyan színház, ahol hosszabb távon gondolkodtak volna bennem. Ennek is megvan a jó és a rossz oldala is. Abból a szempontból jó, hogy több színházban is kipróbálhattam magam, rengeteg emberrel találkoztam, akiktől mind tanulhattam. Abból viszont rossz, hogy nincs egy állandó társulat körülöttem, így számomra hiányzik az a fajta összetartozás, ami az osztályközösségen belül is kialakult: ha törik, ha szakad, te ezekhez az emberekhez tartozol. Az Átriumban viszont érzem ezt.

Májusban mutattátok be az Izgass fel! című thriller-musicalt. Hogy kerültél bele a produkcióba?

Az egyetemi felvételi előtt az előkészítőre együtt jártam Pányik Tomival, a darab rendezőjével, ott találkoztunk először. Nem kedveltük egymást, úgyhogy azután sokáig nem is találkoztunk, majd az egyik Tizenkét dühös ember próba után felkeresett, hogy össze tudunk-e futni valamikor. Leültünk egy kávé erejéig beszélgetni, de még ott is megvolt a távolságtartás közöttünk. Elmondta, hogy akar rendezni egy darabot, és az egyik szerepnél rám gondolt. Odaadta a szövegkönyvet, elolvastam, és érdekesnek találtam, plusz az egyetemen nem igazán volt zenés előadásunk, így nem sokáig gondolkodtam azon, hogy igent mondjak-e. Utána Pányik még meg akart hallgatni, hogy valóban el tudom-e énekelni a dalokat. Aztán kiderült, hogy nem. (nevet) Végül azt mondta, menni fog ez. A többiekkel az olvasópróbán találkoztam először. Egy ideig volt köztünk egyfajta távolságtartás, de a próbák alatt végül összeszoktunk, és Pányikkal is megkedveltük egymást. Szerettem úgy próbálni, hogy Dani (Horváth Dániel – szerk.) is ott van, vele felváltva játsszuk Nathant. Kívülről mindig okosabb az ember, és ez a színészekre is igaz, így Danival sokat tudtunk segíteni a másiknak.

A darab nagyon erős színészi jelenlétet követel meg a benne szereplőktől. Mi volt a legnagyobb kihívás számodra?

Az éneklés! (nevet) Alapvetően nem szokott ezzel problémám lenni, de ezek a dalok számomra nagyon nehezek voltak. Természetesen a karakterem megformálása is nagy kihívás. Sokan mondják, hogy Nathan egy pszichopata. Az én szememben nem az, csak nagyon-nagyon szerelmes, és ragaszkodik Richardhoz, akit hamarabb neveznék pszichopatának, bár szerintem rá sem igaz teljesen. Kívülről nézve valóban nagyon szörnyű, amit tettek, de közben mégis nagyon emberi kettejük története. Ez a darab azt mutatja meg, meddig hajlandó elmenni az ember azért, hogy megtartson valakit. Tulajdonképpen mindannyian ezt tesszük: mindenféle kompromisszumot kötünk az életben, csak sokkal kisebben, ők viszont a végletekig mentek el. A próbafolyamat alatt ki voltunk élezve az ilyen sztorikra, meglepődnél, ha tudnád, mennyi hasonló esettel találkoztunk az alatt a pár hónap alatt – és ez csak Magyarországon történt! 

Ezek szerint bizonyos szempontból tudsz azonosulni Nathan eszméivel?

Abból szempontból igen, hogy ragaszkodó-típus vagyok, én is képes vagyok kifordulni önmagamból. Néha, hogy megtartsak valamit vagy valakit, olyan dolgokat is megteszek, amelyeket később megbánok. De szerintem ezzel a legtöbb ember így van. Ez leginkább önzés kérdése.

Az előadás meglehetősen bensőségesen ábrázolja a két férfi közötti szerelmi viszonyt. Ezt mennyire volt nehéz hitelesen alakítani?

Ezt meg kell lépni. Én abban az adott helyzetben szerelmes vagyok a Dávid által játszott karakterbe. Nekem ez a munkám, erre kaptam egy képzést. Ha abban a másfél órában nem vagy szerelmes a partneredbe, akkor az kidobott másfél óra neked is, meg a nézőnek is, aki ráadásul fizetett is jegyért. Ebben a darabban egy meleg fiú vagyok, aki halálosan szerelmes egy másik férfibe. Mások talán úgy oldják meg, hogy odaképzelik a szerelmüket – nekem ez nem megy, mert akkor elterelődik a figyelmem, másra koncentrálok. Ezt csak úgy tudom megcsinálni, ha abban a másfél órában valóban az adott személybe vagyok szerelmes, ha ez nincs meg, akkor énekelhet az ember bármilyen jól, elveszett az egész lényege. Minden emberben meg lehet találni azt, ami vonzóvá teszi, azt is megkockáztatom, hogy ez nemtől függetlenül igaz. Richardban például magával tud ragadni a magabiztossága, a tudatossága, az irányításmániája. 

Az idei évadban a Mi történt Baby Jane-nel? című előadásban debütáltál, ezzel párhuzamosan álltál be Az Őrült Nők Ketrecébe. Mindkét produkciót Alföldi Róbert rendezte, milyen volt vele a közös munka?

Elképesztően jó! Nagyon hiányzott már egy ilyen munkafolyamat, legutoljára Marton László tanár úrnál éreztem ugyanezt, amikor még tanított minket az egyetemen. Szeretem a fegyelmet a próbákon, sőt, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy a vasszigort. Ez, lehet hülyén hangzik, de én akkor tudok kényelmesen próbálkozni, ha valaki határozottan meg tudja mondani, hogy ez most jó vagy rossz, számomra így tud eredményes lenni a próbafolyamat. Robinál külön ki kell emelni, hogy ő nem csak rendező, hanem színész is, így ebben is nagyon sokat tudott segíteni. Az igaz, hogy nagyon pontos elképzelései vannak, de ugyanakkor rengeteg szabadságot is ad, soha nem éreztem úgy, hogy meglenne kötve a kezem. Mindig kíváncsi volt a mi véleményünkre, ötleteinkre. 

Nem volt benned félsz, amikor megtudtad, hogy Hernádi Judittal és Kiss Marival fogsz egy színpadon játszani?

Meg voltam szeppenve, hiszen korábban sokat láttam őket játszani, és most egyszer csak együtt dolgoztunk. Ez a gátlás később feloldódott bennem, sokat segítettek nekem. De nem csak ők, hanem Petra (Hartai Petra – szerk.), Peti (Bercsényi Péter – szerk.) és Robi is. 

A Baby Jane-ben két, igen ellentétes jellemű és habitusú szerepet játszol. Nehéz ezt a két figurát mondhatni egyszerre, egy előadáson belül hitelesen megformálni?

Edwin sok tekintetben hasonlít rám: egy ambiciózus fiatalember, aki éppen munkát keres, de nem annyira tehetség zongorista. Próbál érvényesülni, számára az is nagy kiugrási lehetőség, ha egy félőrült nőszemély oldalán kerül be a tévébe. Közel érzem magamhoz, amit ő képvisel: visszaigazolást akar, hogy van helye az életben. Hasonlóak a frusztrációink.

Az apuka egy roppant önző figura, aki nagyon ügyesen használja ki a lányokat, menedzseli őket, az ő bőrüket viszi a vásárra, miközben rengeteg pénzt keres. Számomra az volt a legnehezebb, hogy ne csak egy gonosz emberként ábrázoljam őt, hiszen neki is megvan a maga igaza, a maga értékrendje, még ha az szembe is megy az általánosan elvárt normákkal. Ez a típus egyáltalán nem ritka. Ott van például Michael Jackson apja, aki szintén tolta előre a gyerekeit, és amikor rivaldafényben voltak, akkor nagyon bűbájosan viselkedett velük, közben meg verte, éheztette őket. Egy másik ehhez kapcsolódó példa az anyukák, akik szépségversenyre küldik az óvodás vagy kisiskolás lányaikat. Amikor készültem a szerepre, rengeteg ilyen videót néztem, leginkább az érdekelt, hogyan viselkednek a színfalak mögött, amíg a kislányuk ott áll a színpadon. Közülük ezt sokan normálisnak gondolják, abban a hitben léteznek, hogy ezáltal teremtik meg jólétet, van fedél a fejük felett, van mit enniük.

Sok vonás közös ebben a két karakterben, de a legérdekesebb szerintem, hogy mind a ketten élősködők. Edwin az anyján, az apuka pedig a lányokon. 

Bizonyára hosszú sikerszériára számíthat majd a darab, de emellett vannak más munkáid is. Miben láthat jelenleg és a közeljövőben a közönség?

Az Örkény Színházban a Secondhand, az Átriumban Az Őrült Nők Ketrece és a Tizenkét dühös ember, a Hatszín Teátrumban az Izgass fel!  és a Mi történt Baby Jane-nel? című előadásokban játszom. Emellett nemrég mutattuk be az Ódry Színpadon a Marat/Sade-ot, hamarosan pedig a Végszó című darabot kezdem próbálni a Rózsavölgyiben. Még tervben van három további előadás, de azokról egyelőre nem beszélhetek. 

Fotók: Kovács Borbála (portré), Kovács Milán (Izgass fel! előadásfotók), Szokodi Bea (Mi történt Baby Jane-nel? előadásfotók)