Ma este megbukunk (Centrál Színház, 2015)

A Nyírábrándi Színjátszókör nagy izgalommal készül legújabb bemutatójára, amelynek premier-előadás csúfos bukással ér véget. A Centrál Színház nagy izgalommal készült 2015 szeptemberében legújabb bemutatójára, amely a mai napig képtelen megbukni.

12047026_1154701321226166_2696839962598929564_n.jpg

„The show must go on”, avagy bármi is történik a színpadon, a „show-nak mennie kell”. Ezzel az egyszerű kijelentéssel tulajdonképpen össze is lehetne foglalni Henry Lewis, Jonathan Sayer és Henry Shields 2012-ben a londoni Old Rend Lion Theatre-ben debütáló darabját. A The Play That Goes Wrong, avagy magyar keresztségben a Ma este megbukunk eredeti londoni előadása 2015-ben legjobb vígjáték kategóriában elnyerte a Laurence Olivier-díjat, míg az eredeti Broadway bemutatót 2017-ben Tony-díjjal jutalmazták. A Centrál Színházban 2015 óta fut nagy sikerrel az előadás, amelynek különlegessége, hogy azon kevés darabok közé tartozik hazánkban, amelyet az eredeti stáb állított színre.

14817290786078_9.jpg

A történet szerint egy amatőr színjátszó-csoport, a Nyírábrándi Színjátszókör készül legújabb darabjának, a Gyilkosság a Haversham Kastélyban előadására. A sztori nagyban építkezik az Agatha Christie krimijeire, több szempontból állítható párhuzam a legismertebb drámával, az Egérfogóval. A kastély fiatal urát, Charlest holtan találja legjobb barátja, Thomas és az inas, Perkins. Rajtuk kívül az elhunyt bátyja, Cecil és a néhai gróf jegyese Florence tartózkodott a házban. A telefonzsinórt elvágták, kint iszonyatos hóvihar tombol, az utak járhatatlanok – megszakadt minden kapcsolat a külvilággal. Ekkor toppan be Carter felügyelő, akinek eltökélt szándéka, hogy végére járjon az esetnek. Mindenki gyanússá válik, titkos szerelmi viszonyok lepleződnek le, egy bankszámláról hirtelen nagyobb összegnek vész nyoma, ráadásul előkerül egy frissen keltezett végrendelet.

14817290782932_9.jpg

Csakhogy, ebben az előadásban nem az a fő kérdés, hogy ki a gyilkos, hanem hogy sikerül-e minden gond nélkül megtartani a premiert. A címből kiindulva tudjuk, hogy színészeink lehetetlen feladatra vállalkoztak, ugyanis Murphy törvénye fokozottan igaz a bemutatóra: ami elromolhat, az el is romlik. A díszlet fokozatosan darabjaira hullik, a szereplők elfelejtik a szövegüket, vagy éppen összekeverik a dialógus sorait, rosszkor és rossz helyen lépnek színre, a fény- és hangeffektek elmaradoznak, ahogy a kellékek sem állnak mindig rendelkezésre. De a darabbéli színészek kitartóan küzdenek azért, hogy a nézők ebből semmit ne vegyenek észre, és mentik, ami menthető.

12046674_1154700331226265_4431409564808030613_n.jpg

Aki látott már amatőr társulat vagy iskolai színjátszó-csoport által bemutatott előadást, vagy netán maga is játszott hasonlóban, az igazán átérezheti, hogy min kell keresztül mennie hőseinknek ez alatt a kétszer 50 perc alatt. Persze, akadnak kivételek, és ezek a hibák nem is feltétlen az amatőrizmusból fakadnak, sokkal inkább abból, hogy hiányzik a kellékes, aki gondoskodna arról, hogy minden a helyén legyen, nincs ügyelő, aki jelezne a színészeknek, mikor kell színpadra lépni, vagy éppen kevés pénz jutott a díszletre, így kényszer-megoldásként egy gyorsan összetákolt fal áll a rendelkezésre. A Centrál Színház előadásában a Ma este megbukunk, pontosabban azon belül a Gyilkosság a Haversham Kastélyban éppen ilyen amatőr bemutatóvá válik, ahol könnyedén lehet olyan érzésünk, hogy nemhogy főpróbára, de úgy általában véve semmilyen próbára sem jutott idő.

12038097_1154703481225950_6634292693987091179_n.jpg

A címből és a szórólapon (vagy a honlapon) olvasható szövegből sejthető, hogy könnyed kikapcsolódásra, felhőtlen szórakozásra számíthat az, aki jegyet vált az előadásra. Szemben az általam korábban látott, nagyszínpadon játszott darabokkal (Házassági leckék középhaladóknak, Delila), a mostaniról nem igazán mondható el, hogy a vígjátéki felszín alatt drámát vagy olyan tartalmat találnánk, amely gondolkodásra késztetne minket. Éppen ezért nagyban függ az előadás megítélése attól, hogy ki mit vár egy-egy színpadi produkciótól. Számomra felüdülést jelentett a Ma este megbukunk, hiszen régen láttam már igazi vérbő komédiát, amelynek ráadásul különös pikantériát ad, hogy a színház világában játszódik. Ez pedig nem csak abban játszódik, hanem ki is parodizálja azt, egy fajta best of-válogatásként megmutatva, mennyi mindenen el tud bukni egy bemutató. A darabbéli színészek nem képesek csapatként működni, nem figyelnek a másikra, saját maguk előtérbe helyezésén van a hangsúly, így sejthető, hogy az általuk bemutatott produkció is halálra van ítélve.

14817290925069_9.jpg

Bizton állíthatom, hogy (dráma)irodalmi értéket a darab nem képvisel, ahogyan hiányoznak belőle az igazán nagy jellemfejlődések is. (Sőt, gyakorlatilag semmilyen jellemfejlődésről nem beszélhetünk.) Akad benne néhány logikai baki, vagy ha úgy jobban tetszik, megválaszolatlan kérdés is. Példának okáért kissé érthetetlen, hogy az ügyelői státuszban dolgozó Anna az első felvonásban vonakodva ugrik be a balesetben eszméletét vesztett Szandra helyére, hogy eljátssza Florence-t, menekülne a helyzettől, a második felvonásban viszont már közelharcot vív a színpadra vissza-visszatérő színésznővel a szerepért. Régi és jó poén, hogy aki életében lát szövegkönyvet, az a szerepe mellett az instrukciókat is felolvassa, itt mégis kissé hiteltelen, hogy erre pont a darab közepén kerül sor, amikor már egy rakás zárójeles cselekvést előírt a szerző a színészeknek. Kissé sajnálatos az is, hogy a társulati tagok életébe, egymás közti viszonyába nem nyerünk bepillantást, a szerepeket játszó színészek jellemére csak egy-egy felvillanásból következtethetünk.

11137180_1154706307892334_7832106051147549026_n.jpg

Mindennek ellenére az is vitathatatlan, hogy mind a színészek, mind a stáb igencsak kitett magáért. A poén akkor üt igazán, ha jól felépített alapokra építik és tizedmásodpercnyi pontossággal sütik el. A Ma este megbukunk ebből a szempontból egyáltalán nincs könnyű helyzetben, mert ilyen poénokból minimum 5-6 jut egy percre. Mark Bell, a rendező Dave Hearn mozgástervező segítségével minden egyes mozzanatot gondosan megkoreografált, a színészeknek végig erősen kell koncentrálniuk (nem egyszer saját testi épségüket veszélyeztetve), hogy a baki ne tűnjön bakinak. Minden darabnál, de egy vígjátéknál különösen fontos az előadás üteme, amelyen könnyedén elcsúszhatnak (és nem egyszer el is csúsznak) a rendezők. Mark Bell azonban többszörösen is csúcsra járatja saját magát: végig megköveteli a lendületet, a maximális erőbedobást a színészektől, így az előadás szó szerint lüktet az energiától.

14817290789849_9.jpg

Nigel Hook díszletét – amelyet Barkovics Zoltán adaptált a Centrál színpadára – az előadás több pontján is önálló életre kel: a festmények és a tárgyak maguktól hullnak le, a függönykarnis lezuhan, éppúgy, ahogy az emeleti szobát szimbolizáló emelvény is végül teljesen összeomlik. A nézőtéren ülve többször is eszünkbe juthat, hogy mennyire precízen kellett mindezt megtervezni, hogy minden természetesnek hasson, de nem egyszer kaphatjuk magunkat azon is, hogy azért imádkozunk, hogy minden a megfelelő időben „romoljon el”, anélkül, hogy maradandó károsodást okozna kedvenc színészeinkben. Egyébként az eredeti produkciós stáb meghívása azért is érdekes, mert így egy picivel közelebb kerülhetünk a londoni színházak hangulatához, eszmeiségéhez, láthatjuk, milyen is ott „kint” egy-egy előadás.

12042937_1154702437892721_5248292638029683756_n.jpg

Ahogyan nemrég a Szentivánéji álomról írt kritikámban is fogalmaztam, egy színésznek hitelesen eljátszani azt, hogy rossz színész, igen nagy kihívás, de annál nagyobb jutalom, ha jól sikerül. A mostani szereplőgárdából bárkit kiemelni vagy kihagyni vétek lenne, mert mind a nyolcan jelesre vizsgáztak amatőrizmusból. Janicsek Péter jó színházigazgatóhoz híven az előtérben fogadja az előadásra érkező nézőket, hogy aztán mindkét felvonás előtt „magyarázza a bizonyítványát”. A felvezetés kissé hosszú, és némely poén aggodalomra is adhat okot, könnyedén érezhetjük úgy, hogy egy unalomig ismételt Sas-kabarét látunk majd. Szerencsére ez a kínos érzet az igazgató és a rendező „háttérbe vonulásával” eltűnik, onnantól kezdve pedig nincs más dolgunk, mint hátra dőlni és élvezni az előadást.

14817290928682_9.jpg

Számomra külön öröm, hogy az ősztől a Szegedi Nemzeti Színház társulatát erősítő Ágoston Katalin ezt a szerepét megtarthatta, üdítő volt látni, ahogy túlzó dívasággal és szappanoperába illő drámaisággal viszi színre a Florence-t játszó Szandrát. Janicsek Péter karaktere később felügyelőként tér vissza a színpadra, bár szerepformálása leginkább abban merül ki, hogy az angol szavakat minél britesebben próbálja meg kiejteni. Rada Bálintot csupán másodjára látom színpadon, de egyre inkább kezd meggyőzni színészi tehetségéről. Egyedül az általa alakított Dénes érzi, hogy darabjuk bukásra van ítélve, könnyedén megsajnálhatjuk a figurát, aki minden egyes tévesztésnél, bakinál, kizökken a szerepéből. Schmied Zoltán „improvizációit” nehezen lehet feledni, ahogyan azt is, ahogyan kintről nyugtatja a többieket, hogy ne aggódjanak, a nézők nem vettek észre semmit. Mészáros András interpretálásában tökéletes példáját látjuk annak, hogyan kell halott szereplő létére észrevétlenül eltűnni a színről, átsuhanni a színfalak mögött, de épp ilyen jól mutatja be azt is, hogyan kell időben, végszóra visszatérni. Katona László Márkja kapja a nőcsábász szerető szerepét, annak ellenére, hogy ő maga irtózik a színpadi csóktól és úgy, általában a testiségtől.

14817290784626_9.jpg

Botos Éva és Cserna Antal az előadás ügyelője, valamint világosítója, a feladatukhoz való hozzá nem értésüket már a kezdés előtt prezentálják. Cserna a nézőtéren keresi a darabban szereplő kutyát, aki véletlenül elszökött az öltözőből, míg Botos igyekszik minden díszletelemet a helyére tenni. Itt még egy kisebb interaktivitást is megengedett, ugyanis az első sorban ülő férfiaktól kér segítséget, hogy közösen rögzítsék a kandalló párkányát (ami természetesen már akkor hamvába holt próbálkozás). Cserna világosítója nem különösebben izgatja magát amiatt, hogy nem megy minden flottul, ám a második felvonás egy pontján ő is kénytelen feladni, felismerve, hogy ezt a bemutató már a csoda sem menti meg. Botos Évát ügyelői minőségében keveset látjuk, de beugró szereplőkként brillírozik.

14817290926676_9.jpg

A Ma este megbukunk nem egy szokványos színházi előadás, vannak gyengeségei, de mindennek ellenére igazán szerethető produkció. Aki kíváncsi arra, hogy kedvenc színészei miként mutatják be, hogy milyenek lennének tehetségtelenekként, vagy éppen azt szeretné látni, mennyire működik egy londoni előadás magyar viszonyok között, vagy csak egyszerűen tényleg könnyű kikapcsolódásra vágyik, annak mindenképpen érdemes jegyet váltani.

Szerzők: Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields
Fordította: Baráthy György
Eredeti díszletterv: Nigel Hook
Az eredeti díszlettervet színpadra adaptálta: Barkovics Zoltán
Jelmeztervező: Roberto Surace
Jelmez kivitelező: Zelenka Nóra
Mozgás: Dave Hearn
Eredeti zene és hang: Rob Falconer
Rendezőasszisztens és tolmács: Hajós Eszter
Rendező: Mark Bell

A bemutató időpontja: 2015. szeptember 27 – Centrál Színház

A cikk a 2019. február 16-án, 15 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház facebook oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.