A rendszerváltást követő években számos francia cég magyarországi kiküldetésben lévő munkatársa állapította meg elismerően, hogy nálunk még természetes az, ami náluk már szinte teljesen kiveszett: itt az időseknek, a várandós nőknek, a mozgássérülteknek átadják a helyet a buszon, villamoson.
A minap egy nyolcadik hónapban lévő kismama mesélte, hogy a metrón egy nyugdíjas asszony volt az egyetlen, aki fölállt, hogy ő leülhessen. Az idősebb férfi, aki mellé letelepedhetett, azonnal hozzáfordult.
– Nekem kellett volna fölállnom, de a feleségem jobban mozog – szabadkozott. – Néhány évvel ezelőtt még én adtam volna át a helyemet, sőt fiatal koromban le se ültem volna.
– Bizonyára ezt látva-hallva elszégyellte magát, ha volt a közelben fiatal – vetem fel, s kiderül, épp szemben ült is egy srác.
– Szerintem észre sem vette, mi történik körülötte – mondja. – Talán aki nem a telefonjába merül, az sem látja meg, ha valakinek szüksége lenne az ülőhelyre. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak a fiatalok. Egyszerűen csak nem gondolnak bele.
Talán elég lett volna, ha az édesanyjuk annyit mondott volna nekik tizenéves korukban, hogy „tudod, nekem is jól esett, amikor valaki ekkora pocakkal engedett leülni; fáradt voltam, dagadt a lábam és tartottam is a hirtelen fékezéstől, hogy elveszítem az egyensúlyomat”. Vagy az édesapjukkal utazva hallották volna: „gyere, fiam, fölállunk, mert két idősebb néni szállt föl”.
– Biztos vagyok benne, hogy ha bárkit megkérek a buszon, villamoson, hogy hadd üljek le, átengedné nekem a helyét – tette hozzá jóindulatú mosollyal.
Kérni kell? Hát már nem természetes, hogy átadjuk a helyünket annak, akinek nagyobb szüksége van rá? Eddig azt hittem, és büszke is voltam arra, hogy Magyarországon még magától értetődő, hogy az időseket, kismamákat, kisgyerekeseket nem hagyjuk állni. Hát… egyre többször nem így van.
Ezek szerint udvariasság szempontjából – sajnos – utolértük a franciákat.
